Sándor Anikó egy átlagos, középkorú nő. Pár hónappal ezelőtt becsukta az ajtót, elhagyta addigi életét, munkáját. Felállt az irodából és nekivágott a nagy útnak.

"Átlagos, középkorú, magyar nő vagyok, az effajta lét minden nehézségével, küzdelmével. Pár hónapja azonban becsuktam egy ajtót, mögötte hagyva az addigi életemet, a munkámat, a teljes létbiztonságot. Elegem lett az évtizedek óta feszítő elégedetlenségből, a mindennapok monotonitásából, és világgá mentem. Csakhogy a függetlenség költséges dolog, nekem pedig nem voltak jelentős tartalékaim. Azon töprengtem, hogyan tovább.

Ma ebben az országban nagyon könnyű lecsúszni, bekerülni egy spirálba, ahonnan aztán nincs menekvés. Ezt nem akartam. De a korábbi életemet sem, soha többé! Nem akartam szorongásban, haszontalanságban, hazugságok csapdájában vergődni tovább.

Körülöttem sorban betegedtek meg az emberek a stressztől, a megfelelni akarástól, a rettegéstől, hogy elveszítik a munkahelyüket, és egyre-másra mentünk temetésre is… Úgy éreztem, ha nem lépek, ha nem hallgatok a belső hangomra, amely azt súgja, elég volt, én leszek a következő"