Nyírkátán születtem, 1957-ben. Több mint harminc mű szerzője, vagyok. 2013 májusa óta rendszeresen játsszák A szorgalmas és a rest lány meseoperát, amelynek én írta a librettóját. Eddig 28 kötetet és több tucat novellát jegyzek.

Mikor tudatosult az"íróság" és milyenek voltak a kezdeti lépések ?

Semmiféle különlegesség nincs abban, ha az ember gyermekkorában arról ábrándozik, hogy író lesz. Másról is ábrándozik: hogy zenész, színész, bankár, űrhajós, autóversenyző, manöken, ügyvéd stb. lesz. Én is sok minden akartam lenni, főleg olyan, ami a falusi környezetemet jellemezte: gyorsvonatvezető, traktoros, vadász, asztalos, juhász, később tanár, költő, akrobata, bohóc, kém stb. 9 éves koromtól rendszeresen olvastam, és ezzel kinyílt a világ. Elég korán elgondoltam, hogy íróként is szívesen élném az életemet. Jó beszélőkém révén, regényeimet az óraközi szünetekben folytatásokban meséltem az osztálytársaimnak, barátaimnak. Egész kis közönség vett körül, és andalogva az udvaron hallgatták a történeteket. Hanem a regény véget ért, másikba viszont még nem fogtam bele, azonban nem akartam csalódást okozni hűséges hallgatóimnak, kitaláltam egy szövevényes, regényszerű történetet, és úgy meséltem, mintha azt is olvastam volna. Nagy meglepetésemre az ugyanúgy tetszett a srácoknak, mint az igazi. Tehát ekkortól számítva elbeszélőnek nevezhetem magam

Regényeket, elbeszéléseket ír, - 26 regény, stb , - ezek nagyon változatos témákat ölelnek fel : mennyi bennük a "valóság" és mi a képzelet ?

Olvasóimnak egy része igen kedveli a novelláimat, kisregényeimet, szívük szerint ők is így írnának magukról, ha lenne hozzá vénájuk, mondják. Hanem sem az életem, sem a munkásságom nem lenne teljes, ha nem született volna meg Jean-Pierre Montcassen. A Puedlo kiadó alapötletére hatalmas munkához láttam, s egyszerre csak elkezdtek sorba megjelenni történelmi kalandregényeim ezen a néven. Óegyiptomi, görög, római, arab, japán témákban kezdtem megvalósítani gyermekkori álmaimat. Nagyon fontos volt megtalálnom bennük a magam útját, amely egyaránt örömére szolgált alkotónak, olvasónak. Ma már kiterjedt levelezést folytatok nagyszerű emberekkel határokon belül és túl, regényeimnek a száma meghaladta a 150 ezres öszpéldányt, amely siker úgy vélem az olvasmányosságnak, a felelősségnek, a szelíd bölcseletnek, a sajátságosan kalandos, szellemes és pajzán történetvezetésnek az eredménye. Sokan az én korfestő regényeimen keresztül szerették meg a múltat, és alig várják, hogy kezükben tarthassák a következő kötetem. A történelmi háttér valóságos, a szereplőim közül jó néhány költött személy. Legfontosabb az arányérzék.

Miként látja, éli meg a mai magyar irodalmi életet, mennyire van "benne" mik a tapasztalatai ? Sok lapban publikál, nehéz ma megjelenni ?

A focicsapat, ha győz, nagy az öröm, legközelebb több néző látogat ki, idővel lesz több pénz is. A színész, ha remek, zseniális, a közönség imádja, s az mindkét félnek megfelel. Az író, ha ír egy jó könyvet, amit az olvasók elkapkodnak, rajongva beszélnek róla, az még nem jelent semmit. Attól még a „szakma” olyan goromba tud lenni hozzá, hogy csoda. Pedig magunk között szólva ez helytelen viselkedés, egy jól működő országban az olvasó szava szent. Mint gyakorló könyvbarát is az írás mellett, akár ki is kérhetném magunknak, hogy lenézik az olvasókat. Aztán meglehet, hogy egészen másról van szó. Talán túl sokan akarnak megélni az irodalomból, de alkotás nélkül, és ösztönösen védik a privilégiumukat, tehát minden olyan mesemondó-elbeszélő felbukkanása veszélyeket rejt számukra, akik jóban vannak az olvasók tömegeivel. Én csak nevetek ezen, mert nekem ugyan nem kell kegyelemkenyér, én a helyezkedés, gyűlölködés helyett regényeket, novellákat írok, nem is keveset, és olvasóimmal kokettálok. Azt, hogy most sok lapban publikálok, vérverejtékkel szereztem meg, helyesebben tartom meg. Gyanús vagyok, mert sok a kalandregényem, amit valahogy a szakma fejcsóválva szemlél.

Kortársaival milyen a viszonya, mert sajnos sok író szóba sem áll más alkotókal ebben a feszült légkörben.

Vigyáznom kell, nehogy magam is beleessek abba az alapvető hibába, hogy a szakma ítészeinek szemüvegén keresztül kezdjem szemlélni a mások alkotásait, mert abból semmi jó nem sülne ki. Teljesen igaz, hogy sok író szóba se áll egymással. Részint azért, mert más ideológiai és politikai nézetet vallanak, másrészt pedig egyik a másikat nem tartja magához méltónak. Na, ahogyan Besenyő Pista bácsi mondaná: „Kérem, ez a hülyeség!” Nekem sok író- és költőbarátom van, és van sok irigyem is, akik módfelett örülnének, ha a világon se lennék.

Nagyon benne van a zenében is : dalszövegíró, és több együttesben is aktívan részt vett - Vulkán, HipnózisKontinens, stb -, hogy siklott át ebbe a műfajba ?

A zene jelenléte az emlékeimben állandó prioritást élvez. Ahogyan Hrabal mondotta: „a múlt a második jelenünk”. Én egyszerre készültem előadónak és írónak. Csupán az a különbség, hogy huszonévesen zenészként kezdtem, és jól tettem, mert az a normális, ha regényírásra az ember igazában harminc-negyven éves kora táján adja a fejét. Van ugyan kivétel, de rendesen ez a nézet az elfogadott. Mindkettő vagyok ma is, csupán írásban jelentősebbek az eredményeim. A Kontinens együttesel voltak rádió- és tévéfelvételeim, de nem lettem annyira ismert, mint most íróként.  

 Sok helyen fellépet zeneileg is ,Petőfi Csarnok, Budai Ifjúsági Park, Metró klub, ezek "lázadó" korszakok voltak, mi maradt meg mára ?

Ifjúságom értékeit olyan tisztán szeretném továbbvinni, ahogy azok akkoriban megfogalmaztam. Azon veszem magam észre, hogy én még mindig előbb kiállok a bennünket ért sérelem ellen, előbb fakadok ki, ha mi kisemberek bántva vagyunk, mint a fiatalok. Pedig én már szerényen, alázatosan visszahúzódva élhetnék. A facebook bejegyzéseim tanúskodnak arról, hogy elhoztam a jelenbe lázadó énem. 

Tucatnyi dalszöveget írt, 36 saját szerzeményt : hogyan tudja szétválasztani ha lehet, az irodalmat és a zenei dalszerzést, milyen átfedések vannak?

Az a varázslat benne, hogy nem kell szétválasztani. A dalszöveg maga az irodalom, s az irodalom harmónia. Mondhatnám azt is, hogy bennem énekelnek a sorok, ritmusa van az írósmódomnak. Sokan néha el is csodálkoznak, hogy: milyen  fonémákon pendülnek sorim?  

Színdarabot is ír, szervez esteket, rendezvényeket....hogy bír ennyi mindent "kézben tartani", ehhez nagyon nagy elhivatottsg kell.

Megszállottság!  Ha én bármely sorsbélimtől, alkotótársamtól irigyelhetek valamit, az ezzel van összefüggésben. Ha valakinek sikerül kis ráfordítással, szerény energiával, az elhivatottság érzése nélkül sikereket elérni, azt én nagyon irigylem. Nekem sohasem sikerült. Én rendesen minden apró elismerésért tízszer többet tettem és teszek, ha akarnám még a szenvedést is belevehetem, de az kicsit erős lenne. Csak, hogy ilyen „balek író” is legyen ezen a planétán. 

Mi az "ars poetikája ?"

Szeretem megélni a hétköznapok apró kalandjait, hogy azt irodalmasítva megörökítsem, amely így mások számára is jelenthet valamit. A történelem nagy „tanítómester”, ahogy közhelyesen szokták mondani, szívesen mélyedek el benne. De nem úgy, ahogyan az iskolában tanították, hanem ahogy az én képzeletemben megjelenik, átformálódik. A történeteim főhősei alapvetően kisemberek, s ha netán uralkodókról írok, mindig megtalálom a módját, hogy a hétköznapok hősei is fókuszba kerülhessenek.  Az emberek természete, az általános problémák alapvetően nem változtak, és, ha a régmúltban megtalálom az individuumot, akkor meglelhetem magamat is.

Számomra éppoly öröm az írás, mint az olvasás. A boldogsággal csínján bánnék, hiszen az egy szubjektív fogalom. Ha fölteszem magamban azt a kérdést, boldog vagyok-e, mert írok, inkább azt felelném rá: boldogtalan lennék, ha nem írnék. Az írás számomra olyan, mint az örök szerető – vele élek, vele halok.           

Milyen tervei vannak a jövőt illetően ?

Arany János életét írom. Az első rész folyamatban van, aztán majd nekiülök a második résznek is. Ehhez adjon nekem erőt még az Isten. Aztán tovább szövögethetem gyermekkori álmaimat.