Elsőként érkeztek a Bucsánszky, Paczolaj, Vojácsko, Jurmek nevű családok, majd őket követték a máig ismert Trgel, Cserveni, Szlovák, Nebehaj, Simonek nevűek.

Az egykori szlovák telepesek nemcsak a családjukat hozták magukkal, hanem szerszámaikat és imakönyveiket is. A Pilis lankáin szőlőt ültettek, követ bányásztak, meszet égettek, erdőt műveltek és szénégető boksákat építettek. A határ és a dűlők szlovák elnevezést kaptak. Ma is tudjuk, hol van a Plesina, Kopanica, Kosáre, Velke lúky, Minárové vrsky, Pod skalámi. Szlovákra fordítva megőrizték a korábbi magyar elnevezéseket: Kapusznice - Káposztás, Rechtorské role – Kántor Földek, Dlhé zeme - Hosszú Földek, vagy az anyanyelvükhöz igazították őket: Elletés –Eletíse, Hegyredülő - Hedredíle.

Megnövekedett a lakosság létszáma, az 1750-es években már meghaladta a 600 főt. 1732-től vannak írásos feljegyzések az elemi iskolai oktatásról. Az akkori tanfelügyelő ezt írta: ” a falu lakói igen furcsa szlovák nyelvjárást beszélnek”. Igaza volt, mert a kesztölci szlovák nyelv egyedülálló, kemény hangzású nyugat-szlovák nyelvjárás, a lágy mássalhangzókat nem ismeri.

 A ma Tájházként használt épületünket 1757-ben építette Simonek Márton jobbágyparaszt. Ez volt a jellemző az akkori paraszti életmódra: vályogból készült szalmatetős ház kisméretű füstös konyhával, szalmazsákkal - sztrozsokkal - bélelt két ágy a szobában, az asztal közepén elhelyezett imakönyv, benne a családfő kézírásával jegyzett kronológia. 

Pár évvel később, 1800. november 16-án szentelte fel Köntöss István plébános a falu új templomát, amely ma is hirdeti az ősök erős katolikus vallását.
Az elődök gyermekeik taníttatását is fontosnak tartották, 1894-ben épült fel a mai Kisiskola a ”hívek ötezer forintnyi” költségén. 

1716 öröksége a mi gazdagságunk. Ezt kaptuk elődeinktől, erre emlékezünk 2016-ban, ezt kell becsülnünk, őriznünk és átadnunk utódainknak.