Bárkányi Valkán Zoltán két kesztölci történetet írt meg a Csillaghullás Minifesztivál alkalmából. A novellát augusztus 11-én Kara József fogja felolvasni.

Nagyapám rámnézett, és kicsit elmosolyodott.

- Gyere velem a pincébe. Hozunk egy üveg bort a vacsorához.

Lelkem mélyén ugráltam örömömben. Hogyne mennék! Hiszen nagyapám hívása egyúttal azt is jelentette, hogy egyes-egyedül leszek a társaságában! Csak nekem fog mesélni, csak velem fog foglalkozni, ami nagy megtiszteltetés volt a számomra, és egyúttal kézzelfoghatóan bizonyította, hogyan is érez irántam. Ezért is szívesen jártam vele mindenhová. Nemcsak a pincébe, hanem az erdőbe is fáért, hogy nagyanyámnak legyen mivel tüzelni a sparheltban, vagy hogy megnézzük a vadaknak kitett hurkokat. Senki nem tudott a faluban olyan hurkot vetni a vadnyulaknak, őzikéknek vagy akár a vadmalacoknak. Kivételes tehetsége volt a vadorzáshoz. Gyakran úgy jöttünk haza az erdőből, igaz, mindig a késő éjjeli órákban, hogy valami vad volt a zsákunkban. Ez akkoriban volt, azokban a korai ötvenes években, amikor más húshoz nem is jutottunk.

- Aztán meg ne kínáld a gyereket borral, - mondta nagyanyám mindig, mielőtt a pincébe indultunk volna. – A borivásra még éppen elég ideje van – tette hozzá mintegy magyarázatképpen.

Kara nagyapám, ha nem volt más sürgős munkája a szőlőben vagy a ház körül, szívesen tett-vett vagy üldögélt a téglaboltozatú pincéje előtt, a présházban. Ha belépett a présház félhomályába, mindig gyertyát gyújtott, és vizsgálódva körülnézett, vajon úgy van-e minden, ahogy legutóbb hagyta. Vajon a helyén van-e a tölgyfaasztal a paddal és a két nehéz tölgyfa székkel, és nem érintette-e illetéktelen kéz pincéje büszkeségét, a hatalmas sváb prést, amit az apjától örökölt. Megnyugodva gyönyörködött egy kicsit a festett virágokkal díszített présben, elolvasta rajta apja nevét – Kara Mihály –, amely bele volt vésve a prés gerendájába, és vetett egy pillantást az 1883-as évszámra is, amikor a szomszéd falubeli sváb mester a prést készítette. Azután az égő gyertyával a kezében lement négy lépcsőn a pincébe, az üveg lopóba bort húzott a hordóból, mutató ujjával befogta az alját, majd teleengedte a literes üveget.

- Edd meg a pogácsát, szomjúság ellen meg ezt az almát, - mondta nekem, már a tölgyfa asztalnál ülve.

Nagyapám először megkóstolta a bort, és amikor meggyőződött róla, hogy olyan, amilyennek lennie kell, egy szuszra megivott egy pohárral. Aztán gondosan sodort egy cigarettát, és élvezettel mélyen tüdőre szívta a füstöt.         

Elnéztem az izzó cigarettát az ujjai között. A középső és mutató ujja a jobb kezén egészen sárga volt a nikotintól.

- Sokat dohányzol, sokat iszol - igyekeztem utánozni nagyanyám hangját és szavait.

- Á – legyintett a kezével. – Inkább mondd, miről meséljek neked.

-A katonakorodról, a nagy háborúról – mondtam gondolkodás nélkül. –Arról, hogy sikerült életben maradnod…

- Bizony, fiam, kétszer is elkerült a halál… Istenemre, kétszer is. De ezt már sokszor elmeséltem neked.

- Nem baj, - makacskodtam. Újból hallani akartam a történetet, pedig szinte szó szerint tudtam már.

- Hát ahogy már párszor meséltem neked, tizennégyben a szerb fronton harcoltam, mint a császári és királyi hadsereg katonája. Ez volt a nagy háború legveszedelmesebb frontja mind közül, elhiheted nekem… Azok a szerbek a bosnyákokkal együtt nem hagyták magukat… Mint a tigrisek harcoltak… Minden darabka földet védtek… A harctereken mészárlás folyt… A vér patakokban ömlött… A repeszektől megsebesített, szétszaggatott katonák hatalmas fájdalmak között haldokoltak… Krupanj falu nevét halálomig nem felejtem… Ott estem fogságba, hogy az ördög vinné el…

Pontosan tudtam mit fog az öreg mondani ezután az átokozódás után. És pontosan szóról szóra azt is mondta: - Sturm! – üvöltötte német parancsnokunk, mert a vezénylés nyelve német volt a hadseregben. A Sturm jelentése pedig: támadás! Mindannyian előre szegezett szuronnyal rohantunk az ellenség felé. Kegyetlen, ember ember elleni harc volt.

Aztán nagyapám arról mesélt, hogy milyen sorsdöntő szerencsétlenség érte akkor: megbotlott és a földre esett. Abban a pillanatban ott állt fölötte egy megtermett bosnyák, előre szegezett szuronnyal, hogy átdöfje. – Nezabi ma bratku! Ne ölj meg, testvér! – kiáltotta nagyapám teli torokból szlovákul. Az ellenség egy szempillantásra visszahőkölt, nem döfött, csak a bajonettjét erősen nyomta nagyapám mellének. –  Te nem vagy magyar? – mordult rá. – Tót vagyok! – ordította az öregem. A bosnyák ebben a pokolban irtózatos nagyot káromkodott. Jobb kézzel megragadta nagyapa gallérját és teljes erejéből talpra állította. Aztán keményeket ütve a hátába maga előtt taszigálta az övéi felé.

- Látod, fiam, így mentettem meg az életemet,- ismételte a rég ismert mondatot. – Hála a szlovák nyelvnek… Még az ellenséggel is szót értettünk… Szerencsém volt… nagyon nagy szerencsém. Fogságba estem, később meg kicseréltek szerb hadifoglyokért.

- Jó, és hogy kerülted el a halált másodszor is? – kérdeztem, magam sem tudom hányadszor.

- Ezt is tudod, - töltött magának egy pohár bort, és hörpintett belőle. – Ez már itthon történt, tizenkilencben, nyáron, a legnagyobb munkák idején. Majd az iskolában te is fogsz tanulni Kun Béláról, a kommunista vezérről, az ördög vinné el ott, ahol van, és az átkozott köztársaságáról. Soha nem felejtem, augusztus legelső napjaiban nagy hőség volt. A szőlőben és a földeken meg rengeteg a munka. Egész nap kint voltam a lovakkal, dolgoztam. Estefelé, amikor beálltam a kocsival az udvarba, három bőrkabátos fiatal férfi már várt rám. Pisztoly az övükbe tűzve. Jóval később tudtam csak meg, hogy ezeket a bitangokat az emberek Lenin-fiúknak hívták. Ezek mindent, de mindent elvittek, amit csak láttak, raboltak, sőt gyilkoltak is…

Nagyapám elhallgatott, hogy megint igyon néhány korty bort.

- Le a szekérről, paraszt! – ordított rám az egyik hívatlan vendég - folytatta nagyapám. – A Tanácsköztársaságnak szüksége van a lovaidra és a szekeredre. A szekered meg legyen tele élelemmel. Tudjuk, hogy ti semmirekellő parasztok mindent elrejtetek, amire a köztársaságnak és a proletáriátusnak szüksége van… A húst, szalonnát, tojást, gyümölcsöt…

Most is előre tudtam, hogy reagált ezekre a szavakra a nagyapám. Ezt mondta:

- Urak, rossz helyre jöttek…Nincs semmi tartalékunk, éppen csak annyi, hogy éhen ne haljunk… És ezt a két lovat sem adhatom, mert nélkülük senki vagyok…

Azok hárman nagyapámra vetették magukat. Ütötték, rúgták, ahol érték. Közben üvöltötték: - Ha nem adod jószántadból, majd elvesszük erővel… És elvették… Minden ennivalót, amit csak találtak. Összevert, erőtlen nagyapámat feldobták a kocsira, egész úton a lovakat ütve vágtattak Esztergomba.

- Nem fogod elhinni, gyerek, Esztergomban a hadbíróság büntetésül halálra ítélt. Felakasztásra és nem főbelövésre! És ez volt a hatalmas szerencsém. Másnap délelőtt kellett volna felakasztaniuk, és sokáig lógva hagyni a többiek megrémítésére… De nem akasztottak fel, mert a román katonák éjjel elfoglalták Esztergomot. A Tanácsköztársaság itt is megbukott… eltűnt… eloszlott, akár a füst… Még aznap éjjel szétszaladtak a Lenin-fiúk is… - nevette el magát kényszeredetten nagyapám, és a maradék bor után nyúlt.

Késő délután lassan, hallgatva bandukoltunk a pincesortól haza, a faluba. A lemenő nap ferde sugarai még érezhetően melegítettek. Nagyapám néha vetett rám egy-egy pillantást, hogy meggyőződjön, nem maradok-e le, tartom-e vele a lépést.

Szlovákból fordította Zsembery Teréz. Borítókép: az Esztergomi 26-os gyalogezred 1914-ben, az első világháború előestéjén.

 

Olvasta már?

Baumit: a látványos riportfilm

Az RTVE látványos, érdekes, informatív riportfilmet készített a dorogi Baumitról. Sok kesztölci dolgozik, vagy dolgozott itt, most belülről is megismerhetjük a gyárat.

Így látták a szüreti napunkat

"Nem volt egyszerű dolgunk nekünk, akik főként a gyerekek számára hoztunk játékokat, mert a rendezény helyszínén szinte egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, annyian voltak a vendégek." Paróczy Pálma a Tatai Környezetvédelmi Zrt blo...

Szerelmi dráma Kesztölcön - 1912

Szerelem, két menyasszony, egy vőlegény, pisztoly és halál. Csapó Csaba történész a Csillaghullás Fesztiválon korabeli kesztölci hírek között válogatott. Ebből a gyűjteményből most egy 1912-es esetet elevenítünk fel.