Horkics Edina Magdolna új írásai

Elmentem, de maradok

Elment … örökre elment...
Még egyszer ránézek.
Nem mozdul.
Fejére teszem a kezem.
Szemei a végtelenbe merednek.
Lágyan végigsimítom a testét.
Szíve nem ver többé.
Lelke most hol jár?
Merre ment?
Sikítanék, de nem tudok.
Állok némán, mozdulatlanul.
Üvöltve, toporzékolva.
A vad szél simítja hajam.
A zuhogó eső szárítja könnyeim.
A tomboló vihar vígasztal.
Hozzábújok, szemeim lecsukódnak.
Fagyos, rideg kezeivel lágyan, melegen megölel.
Néma szájával szól hozzám:
„Miért akkor ölelsz meg,
Amikor mozdulatlanul fekszem?
Miért akkor akarsz beszélgetni,
Amikor már örökre elcsendesedtem?
Miért akkor akarsz nekem kedveskedni,
Amikor már nem nevethetek?
Miért kiabáltál velem,
Mikor azt hitted bántottalak,
És miért könyörögsz most nekem,
Hogy jöjjek vissza?
Miért voltál halott mellettem,
Mikor még éltem?
És kiáltasz most életért,
Amikor halott vagyok?
Miért rúgtál belém dühödben,
És most miért simítod merev testemet?
Miért hanyagoltál el szívtelenül,
És most miért állsz itt mellettem, 
Gondolsz nap mint nap rám,
Képzeled el, hogy milyen lenne,
Ha mégis melletted volnék?
Miért ragaszkodsz most hozzám,
Amikor régen oly sokszor elhagytál?
Miért mondod most, hogy szeretsz,
Amikor a szemembe soha nem tetted?
Soha, soha, soha!
És soha nem is teheted!
És tudom, hogy ez fáj.
A sok elszalasztott pillanat.
A sok elmúlasztott ölelés.
A sok kihagyott meglepetés.
Mosoly, bátorítás, együttlét.
A bűntudatod kínoz.
A tudat, hogy ami elmúlt, elmúlt,
És nem jön vissza soha … de soha.
Azt hiszed haragszom?
Soha sem haragudtam.
Azt hiszed elmentem?
Soha nem mentem el.
Azt hiszed elhagytalak?
Mindig melletted maradok.
Ott a szívedben, az emlékeidben.
Ott mélyen a mindenségben, 
Ahol az angyalok járnak.
Ott mélyen a lelkedben,
Ahol a végtelen béke honol.
Ott megtalálsz, 
Ott várok rád.
Mikor lehúnyod a szemed,
Én ott leszek.
És mikor megöleljük egymást,
Érezni fogod, hogy mit jelentesz nekem,
Érezni fogod, hogy mennyire szeretlek,
Érezni fogod, hogy örökre összetartozunk.
Mert van, ami soha sem múlik el...”

 

 

Hol vannak az álmaid?

Képzelj el egy megtört, mogorva embert.
Furkósbottal a kezében.
Képzelj el egy életvidám kisgyereket.
Tele álmokkal a szívében.
Képzeld el, ahogy ez az ember elkeseredetten
Lesújt botjával a védtelen gyermekre, aki
Aztán ott fekszik holtan, összetört testtel...
Borzasztó!
Milyen bűntetést adnál ennek az embernek?
A lehető legnagyobbat? 
Vagy még annál is nagyobbat?
Tudod mi a még borzasztóbb?
Ez az ember te vagy!
Az a kisgyermek pedig az a gyermekkori éned,
Akiben éltek még a remények.
Aki még tudott hinni a jövőben.
Aki mesés álmokat dédelgetett.
Megölted őt.
Idézd fel az arcát.
Emlékezz csak vissza,
Hogy mire vágyott igazán!
Oh, persze, ilyenkor jönnek a vádaskodások.
Ez, meg ez, meg amaz tehet róla.
NEM! 
Mindenért te vagy a felelős.
Senki és semmi más.
Tudom, ez a felismerés nagyon fáj.
Azt hiszed egyedül vagy ezzel?
Azt hiszed én nem hagytam magam cserben?
'Csak' 35 kemény éven át!
35 év! Ez rengeteg idő!
Volt mit megbocsájtanom magamnak...
De megtettem. Nehezen, de sikerült.
Most már nyugodt szívvel tudok a tükörbe nézni.
Most már ismét bennem él az a kislány,
Aki ragyog és tele van tűzzel és álmokkal.
Szinte hallom a kacagását,
Amikor egyik álma teljesül.
Mindig is balettozni szeretett volna.
Az élet most ezt is megadta,
És megannyi más álmot,
Amire csak vágyott.
Sosem késő elkezdeni!
Mitől félsz?
Miért nem lépsz?
A félelem a korcs elme szülötte!
Ezt sose feledd.
Azért a kisgyermekért te vagy a felelős.
Csak te, senki más.
Még felélesztheted...
Minden nap egy új remény, egy új kezdet.
Hol vannak a te álmaid?

Mese Kakaskáról

Kakaska egyik reggel kapirgált, kapirgált, és egyszer csak észrevette egy kukac fejét. Odakapott, hogy bekapja, de erre a kukac, putty, gyorsan visszadugta a fejét a lyukba. „Ej, hogy ez a kukac milyen gyors! Oh, hogy a fránya egye meg!” Elkezd Kakaska kapirgálni. Kapirgál, kapirgál, de sehol sem találja a kukacot. Addig kapirgál, addig kapirgál, míg észre nem vette, hogy egy egész alagútba kapirgálta be magát. No, hogy Kakaska miért gondolta úgy, hogy inkább megy tovább egyenesen előre, ő maga sem tudta, de kapirgált, kapirgált tovább hősiesen. Egyszer csak érzi, hogy olyan, mintha már fölfele törne. Ahogy egy utolsót kapirgált, érezte, hogy kikerült a feje ismét a szabadba. Néz körül jobbra, néz körül balra, egyszer csak érzi, mintha valami folyadék a nyakába esne. „Nahát, esik az eső?”
Felnéz és „Ááááá!” - kiáltja, egy hatalmas kutya szája tátong fölötte és be akarja kapni. Putty, visszadugja gyorsan a fejét a lyukba. „Huh, huh.” - liheg Kakaska. „Hát ezt épphogy megúsztam.... Hmmm.” - morfondírozik aztán magában. Szélsebesen száguldottak a fejében a gondolatok, hiszen nem volt sok ideje vesztegetni, de határozottan úgy érezte, hogy olyan helyzetben van most, mint akkor Kukacka. „Úúú, most mit csináljak?” Gyorsan tolat, tolat, és kapirgál visszafele az alagútban. Igen ám, de hallja, hogy a kutya is elkezdett mögötte ásni. „Jaj, ugyanazt csinálja a kutya, mint amit én csináltam Kukackával! … Hmm, na jó. Valahogy le kell ráznom a kutyát. No de hogy?” Gondolta, vág mellékvágányokat. Elindult a jobb oldalon, vágott egy mellékvágányt, visszatolatott, ment tovább egyenesen, aztán vágott egy mellékvágányt bal oldalon is. Ott is bement egy kicsit és visszatolatott. Aztán kapirgált tovább, tovább, tovább. Egyszer csak észrevette, hogy sikerült leráznia a kutyát, mert már nem maga mögött hallotta a kutyát. Sőt, felfigyelt egy nagy vinnyogásra: „Áúúú!”. A kutya nekiütközött a házfalnak. „No, onnan aztán nehéz lesz fölfele jutnia!” - gondolta. Így a kutyának is tolatnia kellett. Kakaska pedig ás tovább, tovább. Egyszer csak megint kikerül a föld felszínére. Upsz, gyorsan kiugrik a földből, megrázza magát. „Huh, huh.” - liheg egy párat, felugrik a kerítés tetejére. „Oh, itt biztonságban vagyok. … Jaj, de jó! Igen, itt biztonságban vagyok.” - lihegi magában. Aztán Kakaska elkezdi megsajnálni a kutyust. Belegondol, hogy neki is mennyire rossz volt ott az alagútban. Szerencsére a kutyus pont ekkor dugta ki a fejét a földből. Ő is nagyokat lihegett, örült, hogy megmenekült és nem omlott be a föld. Utólag gondolt bele, hogy akár rosszul is járhatott volna. Ránézett Kakaskára. Mérges volt? Nem, inkább csak hálás. Hálás azért, hogy túlélte ezt a nagy kalandot, és már nem is érdekelte őt Kakaska. Visszament az óljához, ivott egy kis vizet, és lefeküdt, hogy kipihenje ezt a fárasztó kalandot. 
Kakaska viszont gondolkodóba esett. Hmmm, milyen rossz volt ott bent neki, és milyen rossz lehetett a kukacnak. Kis idő után megint odarepült a kis dombjára, hogy kapirgáljon, mert megéhezett. Egyszer csak megint látja Kukackát. „Ennek a kukacnak ugyanolyan rossz volt, mint akkor nekem. Én nagyon sajnálom ezt a kukacot. Én nem szeretnék többé kukacot enni.” Így is lett. Kapirgált, de a kukacot békén hagyta. Inkább keresett magokat, friss füvecskét. Ezen éldegélt. Igen ám, de ahogy jött fel a nap, keltek fel a tyúkok, és mentek ők is oda a dombra, hogy kapirgáljanak finom kukac után. Kakaska ekkor úgy érezte, hogy meg kell védenie a kukacot. „Nem, azt a kukacot nem bánthatjátok!” - kiáltott rá a tyúkokra. A tyúkok mind megdöbbentek. Mi történt Kakaskával? Mi az, hogy ők nem ehetik meg azt a kukacot? 
„Nem, nem, nem! Nem bánthatjátok!”
„Miért nem? Az a tiéd?”
„Nem, nem az enyém.”
Ezen még jobban meglepődtek a tyúkok. „Nem bánthatjuk?! De nem azért, mert az övé!”
„Akkor miért nem?”
„Nem, mert.... Azért nem, mert ő …. ő a barátom!”
„Ő a barátod?!”
No erre a tyúkok mind elnevették magukat. „Ennek a kakasnak elment az esze! Még hogy a kukac a barátja!” Elkezdték csúfolni Kakaskát, de Kakaska nem foglalkozott velük. Megrázta magát és továbbra is megvédte a kukacát. A többiek ezt annyira viccesnek tartották, és igen, azért csak féltek Kakaska mérgétől, ezért békén hagyták a kukacot. Viszont kiközösítették Kakaskát, mert nagyon furcsa volt. Féltek tőle, mert más volt, mint ők, és ezért senki nem mert beszélni vele. Kakaska nagyon magányos volt egy ideig, de aztán rájött, hogy végül is van egy barátja, a kukac. Ezért igyekezett minél többet mellette lenni. És azt vette észre egy idő után, hogy a kukac egyre kevésbé fél tőle. Volt, hogy már teljesen kimászott a lyukból, jött-ment, és már nem félt tőle. 
„Ez a kakas teljesen megbolondult! Ott egy barátja, de nem is tudnak beszélni!” - mondták a tyúkok. Kakaska erre azt gondolta, hogy: „Nem tudunk beszélni? Miért? Egy barát csak akkor barát, ha tudok vele beszélni? Akkor is a barátom, ha csak itt van mellettem.” - gondolta magában és csipegette tovább a füvet. 
„Hát ez a Kakaska teljesen megőrült! Megvédte ezt a Kukackát, de Kukacka rá se hederít! Hiszen sose fogja meghálálni ezt a segítséget neki. ”
Kakaska megint elgondolkodott ezen. „Egy barát csak akkor barát, ha segítek neki és meghálálja? Nem. A barát nem csak akkor barát. Én szeretem ezt a kukacot akkor is, ha nem tudunk beszélgetni, és akkor is, ha soha, de soha semmit nem tesz értem.” Így teltek Kakaska napjai a kukacával. Együtt éltek csendben, némán, egymás mellett. Egy nap Kukacka még egyszer feljött, de aztán már nem mozdult. Száraz volt az idő, régóta az eső sem esett. Meghalt Kukacka. Kakaska meg csak nézte, nézte volt barátját és könnyek gyűltek a szemébe. Csőrébe fogta és ásott neki egy lyukat. Oda temette el. Vitt oda egy kis magot, amit megöntözött könnycseppjeivel. Lefeküdt, és ott feküdt nap hosszat, több napon át. Csak feküdt, feküdt, nem mozdult. Nem evett, nem ivott. Teljesen lefogyott Kakaska. Az eső pedig esett, és hideg volt, de Kakaska továbbra sem mozdult. Már azt hitték a többiek, hogy meghalt, de amikor odamentek, látták, hogy bár gyengén, de lélegzik. 
Pár nap után Kakaska kinyitotta reggel a szemét és látta, hogy a mag kikelt. Ezután ezt a magot őrizte. Ezt a kikelt növényt, hogy a többiek véletlenül se csípjék le. A tyúkok bolondnak hívták a kakast, de nagy ívben elkerülték. Azért, mert féltek tőle, mert más volt, mint ők. Így ez a magból kikelt szár napról-napra erősödött, míg nem vastag lett, és ahogy telt az idő, eltelt a nyár, és egy kis bokor nőtt belőle. A bokor szép színű leveleket hajtott, és Kakaska minden idejét a bokor körül töltötte. Ott keresgélt magokat, füvet, csak nagyon ritkán ment el máshova élelmet keresni. Egyszer mikor éppen eltávolodott ettől a bokortól, egy kis veréb repült oda, és lecsippentett egyet a bokor leveléből. Huh, Kakaska először nagyon mérges lett. Kukorékolt, csak kukorékolt fájdalmában, de egyszer csak egy másik madárka is odareppent, és ő is lecsippentett belőle. Kakaska ekkor elhallgatott és csak nézte, hogy mi történik. Nézte, ahogy a madarak néha odarepülnek, csípnek a bokor leveléből. Aztán ahogy közelebb ment, észrevette, hogy a bokor egy-két levelén, ágán kis hernyók másznak. Nagyon közel hajolt. Nagyon közel nézte a bokrot és látta, hogy a kis hernyók, bár picit, de esznek a levélből. Ezután már más szemmel nézett a hernyókra is. Más szemmel nézett a madarakra. Más szemmel nézett a katicabogarakra, és más szemmel nézett minden bogárra. És amikor ősz lett és lehullottak a bokor levelei, nézte ahogy lehullanak a bokor levelei, le a földre. Nézte egész ősszel, nézte egész télen ezeket a leveleket míg eltűntek, elfújta őket a szél, betemette a hó, tavasszal pedig eggyé váltak a földdel. Innentől kezdve másképp nézett a földre. Ebből a földből tavasszal friss fű nőtt. Látta, ahogy a katicabogarat megeszi egy madár. Látta, ahogy egy madarat megeszik egy macska. Látta, ahogy a macskát megeszi egy róka. A róka elpusztul és a teste egy idő után eggyé lesz a földdel, amiből aztán megint fű nő és így tovább. 
Kakaska soha többet nem evett kukacot. Egyet sem. Barátja emlékének tiszteletére. Csak magon és füvön élt, de teste ezt megsínylette, hiszen szüksége lett volna fehérjére. Így nem fejlődött úgy, ahogy kellett volna. Egy nap elsorvadt. Egyre vékonyabb lett. Már mozdulni is alig bírt. A többiek csak csóválták a fejüket. Nem értették Kakaskát. „Miért nem eszik? Miért nem eszik kukacot, hiszen így elsorvad!” De ő még sem evett. Arra gondolt, hogy a barátságnál nincsen fontosabb. És ő hű lesz a barátjához még akkor is, hogy ha már nincs mellette. Mikor meghalt, lelke egy olyan helyre szállt, ahol ott várt rá Kukacka. És ahogy egymásra néztek, ez a két lélek szavak nélkül is megértette egymást, és következő életükben ismét találkoztak, és ismét barátok lettek. Bár Kukacka már nem Kukacka volt, és Kakaska már nem Kakaska. Barátságuk örökre megmaradt.

Ki is az ember?

Mikor Pál Ferencet megkérdezték, hogy mitől ember ő,
Rávilágított arra a fontos tényre, 
Hogy az értelmezés három szinten lehetséges.
Emberek vagyunk, mint individuumok, 
Mint egy közösség tagjai, és mint az emberiség részei.
Ez a három dolog határoz meg minket, mint embereket.
A bolhákat úgy idomították régen a bolhacirkuszban,
Hogy egy üveglapot tettek a fejük fölé.
Így megszokták, hogy milyen magasra ugorhatnak.
Később már akkor se ugrottak magasabbra,
Amikor az üveglap nem volt fölöttük.
A döbbenet ott kezdődik, hogy ezt aztán
Több generáción át továbbörökítették.
Hol van az összefüggés Pál Ferenc és a bolhák között? 
Vajon mi milyen korlátokat, mintákat, 
Hiedelmeket és félelmeket örököltünk őseinktől?
Mind családi, mind nemzeti szinten?
Mind nőként vagy férfiként?
Mind fehérként vagy feketeként?
Mind gyerekkorunkból és előző életeinkből?
És hol van a szabadság ezektől a fékező erőktől?
A felismerés az első lépés.
Mikor rádöbbensz arra, hogy azért szeretnél még egy gyermeket, 
Mert ezt a családi mintát hozod magaddal.
Mikor azért nem állsz ki magadért,
Mert a családban soha senki se tette.
Mikor belátod azt, hogy azért vagy kishitű,
Mert elhitették veled, hogy ez egy kis ország kis lehetőségekkel.
Mikor az első vezetés órádon azért reszket a lábad,
Mert beléd magyarázták, hogy a nők nem vezetnek jól.
Belegondoltál már abba, 
Hogy azért élsz egy rossz párkapcsolatban,
Mert ezt a mintát láttad a szüleidnél?
Hogy azért van kevés pénzed,
Mert beléd súlykolták,
Hogy a pénzért keményen meg kell dolgoznod?
Hogy azért nem vagy sikeres,
Mert félsz mások irigységétől?
A felismerést sok minden segíti:
Legyen az családállítás, kineziológia,
Kronobiológia, asztrológiai pszichológia,
Utaztatás, médium vagy látó.
Ezek mind segítenek eljutni belső működésünk megértéséhez.
A hit a második lépés.
„Közben egy asszony, aki tizenkét éve vérfolyásban szenvedett, 
hátulról megközelítette és megérintette ruhája szegélyét.
Így gondolkodott magában: 
„Ha csak ruháját érintem is, meggyógyulok.”
Jézus megfordult, ránézett és így szólt: 
„Bízzál leányom, a hited meggyógyított.”
Attól az órától fogva egészséges lett az asszony.”
(Máté evangéliuma, 9. fejezet) 
A hiten alapszik a placebo hatása.
A hit az, ami csodákat tesz mióta ember az ember.
A hited az, ami meg tud téged gyógyítani
Mind lelki, mind testi bajaidtól.
A hit az, ami boldoggá tehet.
Egészségessé, sikeressé és gazdaggá.
Ki is az ember?
"Az ember Fény természetű, 
Bűntelen, Szépséges, 
Tiszta és Szabad, 
Testbe zárt isteni Fény!” 
(idézet Apokrif iratokból)
Öleld magadhoz a hited és ragyogj!
A csoda benned van!

Borítókép: Kara István fényképe

Olvasta már?

Helyismeret

Ismerjük Kesztölcöt? Tudjuk minden utca, tér nevét? Makovics János Kesztölcön született, de most bevallja: neki is kell a térképet nézegetnie néha. A naplementés fényképet Somorjai Ede készítette.

Bárkányi Valkán Zoltán könyvéről

A múló pilisi élet, szlovákságunk balladája címmel Käfer István méltatja Bárkányi Valkán Zoltán könyvét. Az írás eredetileg a Magyar Sion című folyóiratban jelent meg.

Kesztölci nyár

Makovics János versei, Tóth Tibor festménye: Pincék (35x50 olaj)

Nyár előtt

Makovics János versei: Ismét, Nyár előtt, Biciklizés