Hogy kerültél Kesztölcre?

Laár Andris csábított ide. 1990 körül ismertem meg, és azóta együtt zenélünk, most is lesz fellépés áprilisban Budapesten. Én kannázok, énekelek, szájbőgőzöm. A formáció mindig változott, csak az nem, hogy mi ketten együtt vagyunk ebben a formációban Andrissal. Tavaly előtt volt a Laár 60  a Papp László Sportarénában, ott nagy rockzenekar volt, kórus, szimfonikusok. Ez az egyik véglet, a másik az, amikor leülünk egy gitárral és egy kannával, ez a legkisebb. A kettő között van minden változat.

A szüleim Zsámbékon laknak, ezért a környéken kerestünk a barátnőmmel házikót, végül ide volt kapcsolat, megtetszett. A természeti környezet nagyon tetszett. Három évig albérletben éltünk, azalatt megismertem a klastromi és a kesztölci embereket, és úgy döntöttünk, hogy ez megfelel nekünk. Ott nagy a nyugi, az emberek békén hagynak, de ha kell segítenek is. Ez egy nagyon jó kis laza szövetség. Nagyon jó a közösség Klasiban is, Kesztölcön is.

Mivel foglalkozol?

A fő elfoglaltságom az interziakészítés.   Vannak olyan képek, amiket szabadon csinálok, van, amikor megrendelésre dolgozom. Például egy tajcsi csoport rendelt egy nagy jing jangot, tigrissel, sárkánnyal. Egy ilyen munkát 3-4 hónap alatt készítek el. Közben mással is foglalkozom, édesanyáméknak segítek Zsámbékon, más kisebb ügyek is vannak.

Hogyan kezdtél el foglalkozni az intarziával?

Egy év után kibuktam a Kölcsey Gimnáziumból, nem nekem való volt ez. A pályaválasztási tanácsadóban azt tanácsolták, hogy valami becsületes szakmát tanuljak, így kerültem a faipari szakmunkásképzőbe 1983-ban. Ott volt még akkor intarzia szak, ez egy 10 fős csoport volt. Késsel vágást tanultuk, elmaradt a gépi vágás oktatás. Kézzel nagyon régen nem csináltak már intarziát, talán a középkor óta lombfűrésszel dolgoztak. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi volt ebben a ráció. De engem várt ez a szak, megtanítottak minket a kézi vágásra. Nem is nagyon tudtam vele elhelyezkedni. Én szívesen csináltam, szerettem bütykölni, megihlettek a faanyagok, amikkel dolgoztunk. Ehhez kapcsolódott a rajz iránti érdeklődésem.

Művész intarziát csak így lehet csinálni, minden egyes darabot oda keresek, ahová kell. Ha egy verebet készítek, annak a szárnyát úgy kell kikeresni, mondjuk dióból, ezt nem lehet géppel megcsinálni. Minden fa más, nincs két egyforma darab. Ez nagyon izgalmas. Nagyon szeretem a természeti formákat. Három részre osztom a munkásságomat. Készítek dísztárgyakat, saját képeket és buddhista oltárokat. Dísztárgyakból csináltam már tükörkeretet, díszdobozt, ékszert, asztalkákat.

A TSZ-majornál van egy kis asztalos cég, velük dolgozom, nekik van egy nagyon komoly hőprésük. Ez egy igényes és nehéz ügy, a ragasztás, mert mindent el lehet vele rontani. Olyan, mint a gyerekorvos, kiadok egy fél éves munkát, hogy ragasszák össze, ezért nagyon fontos, hogy az itteniek ilyen szépen dolgoznak.  

Ehhez sok türelem és szeretet kell.

Igen, ebben segít, hogy buddhista vagyok. A Buddhista Egyházat és a Főiskolát 108 ember alapította, én is köztük voltam. Szerzetesként gyakorlom a hitemet, szoktunk elvonulni, Pilisszentlászlón van egy meditációs helyünk.  A kesztölci Javasramba is meg szoktak hívni, elő szoktam adni a sámánéneket.

Hol tanultál meg kannázni?

Budapesten ismertem meg a Szilasi Gipsy Folk Band-et. 1998-tól tíz évig jártunk együtt zenélni, volt, hogy két-három koncertünk is volt hetente. A cigányoktól a lelkületet tanultam meg, alázattal fordulni a zenéhez. Reggelig kell ütni a kannát, ezt nem lehet izomból csinálni. Próbálj meg zenélés nélkül tíz percig ütögetni egy alumínium darabot, rosszul lennél. És érdekes módon zenével csodálatos módon püföltem a kannát, tíz éven keresztül, és nem lett semmi bajom. Az elején mondták, hogy ne simogasd a kannát, adjál neki, nehéz volt. De a buddhista tanítás ebben is segített. Nyitottnak, alázatosnak kell lenni, ez nagyon fontos.