Itt Kesztölcön is a forradalom napjaiban választottak Nemzeti Bizottságot, megszervezték a Nemzetőrséget. Az országos politika gyors változása és a helyi bizonytalanságok mellett a helyiek igyekeztek megszervezni mindennapi életüket. Gondoskodtak a kenyérellátásról, nem engedték leállni a TSZ munkálatokat. Arra is volt idejük és energiájuk, hogy Budapestre szállítsanak élelmiszersegélyt.

Az 1956-os forradalomról, a szabadságharcról és az ezeket követő megtorlásról nagyon sok mindent elmondtak a rendszerváltást követő évtizedekben.

Az 1956. november 4-én a másodjára beavatkozó szovjet csapatok eltiporták a magyar szabadságharcot és újra rákényszerítették az országra a kommunista diktatúrát.

Az ekkor hatalomra kerülő Kádár János a XX. századi politikusok közül a leghosszabb ideig volt hatalmon, 33 év köthető a nevéhez. Egy egész korszak, amelynek megvolt a maga dinamikája: véres születés, konszolidáció, a gazdasági dinamizmus beindításának kísérlete, az elnyújtott hanyatlás, majd a bukás. Magyarország történetének erről az időszakáról a rendszerváltás után kialakult kép csak az utóbbi években kezdett megváltozni. Sok ember számára még mindig „Kádár apánk” ideje volt az az idő, amikor mindenkinek volt munkája és kiszámítható volt az élet. Nem történtek forradalmi, a mindennapi életet felkavaró események. Ha az ember nem akart beleszólni a helyi közösség vagy az ország sorsának alakulásába, akkor a magánéletben „békén” hagyták, akár még boldogulni is lehetett.

A következőkben a megtorlás két elemére szeretném felhívni a figyelmet. Ezek hosszabb távon is megalapozták a Kádár rendszer elfogadását.

1956. november 4-e után az új kormánynak és pártvezetésnek magyarázatokkal és iránymutatással kellett szolgálnia az elmúlt időszak eseményeiről. Miért is tört ki a forradalom? Hiszen a politikai hatalom mellett a párt ellenőrizte az egész társadalmat. Felszámolta a többi politikai pártot. Megszerezte a gazdasági hatalmat. Maga alá gyűrte az egyházakat. Monopolizálta a civil és ifjúsági szervezeteket.

A problémát Kádárék szerint az jelentette, hogy mindezen munka során a vezetés elkövetett hibákat is. Rákosi és Gerő „antileninista”, dogmatikus politikát folytatott. Az egyedül üdvözítő kommunista gazdaságpolitikát rosszul alkalmazták az országban. Nem voltak tekintettel a magyar nemzeti érzelmekre. Azonban nem csak ők követtek el hibákat. Nagy Imre és köre anélkül támadta a pártot, hogy rámutatott volna a pozitívumokra. A forradalom alatt vissza akartak lépni egy többpárti demokráciába, ezzel veszélyeztetve a világháború vége óta elért vívmányokat. Ezeket a problémákat használták ki aztán az ellenforradalmi erők, amelyek vissza akarták állítani a Horthy fasizmust és a földesúri rendszert. A nemzetközi imperializmus is propagandájával bátorította a forradalmi megmozdulásokat.

Mindezeknek lett a következménye 1956. október 23.-a. A kommunista olvasat szerint az emberek elégedetlenségét kihasználva, mindenféle kétes hátterű, büntetett előéletű egyén egyre radikálisabb irányba tolta el az eseményeket. Szimbolikus eseménye volt ennek az időszaknak a Köztársaság téri pártház ostroma, amelynek során az ostromló felkelők lelőtték a fehér zászlóval kivonuló, békét kérő Mező Imrét és brutális módon megkínozták majd kivégezték a magukat megadó védőket. Időben egy kissé későbbi, de ugyanilyen szimbolikus esemény volt Tóth Ilona ügye. Ebben a perben azzal vádolták a medikát, hogy válogatott eszközökkel gyilkolt meg társaival együtt egy ÁVH-snak vélt ártatlan rakodómunkást.

Veszélybe került a népi demokratikus államrend, felmerült annak a veszélye is, hogy újabb pusztító háború fog kitörni a Kárpát- medencében. Ezért volt szükséges a szovjet csapatok beavatkozása.

Mi következik az ellenforradalom leverése után? Természetesen a rendteremtés. A bűnösök felelősségre vonása, ezzel párhuzamosan a hibák kijavítása és a szocializmus továbbépítése. Mindent meg kell tenni, hogy többé ne fordulhassanak elő hasonló események. A magyarázatokat tehát megadták a régi-új rend urai. Ezekekkel a válaszokkal le lehetett borítani a tények háborgó tengerét.

Az újonnan (igaz régi emberekkel) felálló rend magyarázatokat és ezáltal irányt is adott a megtorló pereknek. A korábbiakban felsorolt, a forradalmat megmagyarázó és ezáltal a megtorlás irányát is kijelölő válaszok mellett volt egy hivatalosan nem hirdetett elgondolás is, amit végre kellett hajtani. Ennek az elgondolásnak nagyon messzire nyúló szellemtörténeti alapja van.

Hérodotosz a történetírás atyja beszéli el egy történetében a korinthoszi zsarnoknak történetét. Az elbeszélés szerint a zsarnok az édesapjától örökölte hatalmát, és kezdetben mérsékelt politikát folytatott. Később azonban elküldte egy megbízható szolgáját a milétoszi zsarnokhoz. A követnek az volt a feladata, hogy kérjen tanácsot arra nézve, hogy milyen módszerekkel kormányozhatna jobban és biztosíthatná hatalmát a korinthoszi zsarnok. Milétosz vezetője miután meghallgatta a követ kérését, nem válaszolt semmit. Inkább egy sétára invitálta a férfit a Milétoszt övező gabonaföldekre. A séta során a zsarnok a követet útjáról és közérzetéről kérdezte. Ha a beszélgetés alatt a búzaföldön egy olyan kalászt vett észre, amelyik szebb vagy kövérebb volt a többinél, netán még ki is magaslott, akkor habozás nélkül átvágott a vetésen kitépte és félredobta a kiemelkedő kalászokat. Ily módon a szántóföld legszebb részeit tette tönkre. A séta után - miközben egyetlen szóval sem válaszolt a követ kérdésére- útjára bocsátotta a férfit. Amikor az visszatért Korinthoszba ura élénk érdeklődéssel hallgatta a követ beszámolóját. A férfi elmondta, hogy a milétoszi vezető nem adott választ és milyen furcsán viselkedett. Azt is hozzáfűzte, hogy nem is érti, hogy miért is kellett elmennie egy ilyen eszelős emberhez. A korinthoszi zsarnok nagyon is értette zsarnoktársa tanácsát. Azonnal kivégeztette városa legkiválóbb embereit és ettől az időponttól kezdve sokkal kegyetlenebbül viselkedett, mint korábban akár az édesapja, akár ő saját maga.

Nem tudhatjuk, hogy a kommunista vezetők közül bárki is olvasta-e Hérodotosz történetét. A hatalmon maradás logikája azonban azt sugallta, hogy ők is hasonló módon járjanak el, ezáltal biztosítva tartósan az uralmukat. A megtorlás során így nem a tényeket kutatták, hanem a közösségből kiemelkedő, közösséget teremtő, társaik által bizalommal felruházott embereket ítélték el. A forradalom idején ugyanis az emberek nem fogadták el a felülről kinevezett, a párt utasítását végrehajtó személyeket elöljárónak. Az emberek maguk közül választottak vezetőket. Belőlük lettek a nemzeti bizottságok első emberei, a nemzetőrségek parancsnokai, a munkástanácsok irányítói. Tőlük kellett „megszabadítani” a társadalmat, hogy többé ne akarja rabigáját lerázni. A kádári alkut is könnyebb volt így rákényszeríteni az országra. Arra az országra, amelyik a XX. század során túl volt az első világháborún, a vörös és fehérterroron, a gazdasági világválság nyomorán, a második világháború és a Rákosi korszak borzalmain és végül végig élte az 1956-os forradalom eltiprását is.

A kádári megtorlás egy másik, nem kevésbé hosszú távú elemét nem a nagypolitikánál kell keresnünk, hanem a forradalom „közkatonáinál”.

Egy küzdelemben azzal biztosíthatjuk be kivívott győzelmünket, ha sikerül megaláznunk és nevetségessé tennünk ellenfelünket. Ki is nézne fel egy szerencsétlen, nevetséges figurára? Ki merítene erőt az újabb küzdelemre egy szánandó cselekedetből? A nevetségessé tételből a győzteseknek nem származik semmilyen kára. A vesztesek meg máskor kétszer is meggondolják, hogy mit tegyenek.

Itt Kesztölcön is a forradalom napjaiban választottak Nemzeti Bizottságot, megszervezték a Nemzetőrséget. Az országos politika gyors változása és a helyi bizonytalanságok mellett a helyiek igyekeztek megszervezni mindennapi életüket. Gondoskodtak a kenyérellátásról, nem engedték leállni a TSZ munkálatokat. Arra is volt idejük és energiájuk, hogy Budapestre szállítsanak élelmiszersegélyt. A nemzetőrség tagjai megakadályozták a lopásokat és fenntartották a rendet, nem csak november 4-ig, hanem egészen december közepéig. Ekkor karhatalmisták vették körbe a falut és megkezdődtek a megtorlások. Egy embert statáriális úton kivégeztek, az el nem menekült nemzeti bizottsági tagokat és nemzetőröket előbb internálták, majd pedig elítélték.

Mondhatnánk, hogy megszokott forradalmi eseménytörténetet ismertünk meg. Azonban a megszülető Kádár-rendszer nem elégedett meg ennyivel.

Ahogy fentebb megfogalmaztuk az ellenséget nem elegendő legyőzni, hanem nevetségessé is kell tenni. Ennek megfelelően megszületett a Kesztölci Köztársaság legendája. A szóbeszéd mellett előbb egy országos lapban, majd egy megyei végül pedig egy helyi újságból értesülhettek az emberek arról, hogy a forradalom idején a kesztölciek kikiáltották saját faluköztársaságukat. Külön köztársasági elnökkel, saját tankkal. Részegeskedtek, erőszakosan léptek fel a békés kommunistákkal szemben, anarchiába sodorták a falut. Legfőbb problémájuk a pálinkafőzés lebonyolítása volt. A karhatalmisták fellépése mentette meg a falut a terrortól. Helyi szinten ugyanaz játszódott le, mint országos szinten. Igazságot is ugyanúgy tettek, mint az országban máshol. Az újságcikkek nem maradtak hatástalanok. Amikor már senki sem emlékezett, hogy hol és mikor írtak a faluról, akkor is beszéltek a faluköztársaságról, ahová útlevél kell a belépéshez és ahol a helyiek Japánnal közös határt követeltek.

A kádári időszak 33 éve alatt felmerülhetett a kérdés: milyen hősök voltak 1956-ban? Brutális gyilkosok, a régi rendszer haszonélvezői, naplopók, félkegyelműek? Ezeket az embereket akarjátok példaképnek magyarok? Vagy a rendet és békességet hozó kommunistákat, akik képesek kijavítani hibáikat és növelni a jólétet?

Az új rezsim azonban hiába tűnt másnak. Az ország beleroppant ebbe a rendszerbe is. A megreformálhatatlan szocialista tervgazdaságon alapuló gazdaságot az 1970-80-as években már csak a hitelek tartották életben. Az önkizsákmányoláson alapuló boldogulás emberek ezreinek életét tette tönkre. A „kovászemberek” kiemelése és félreállítása hosszú távon is gátolta a magyar társadalom fejlődését. Hatással volt a rendszerváltás utáni évekre is.

Az 1956-os forradalomról nagyon sokáig csak a kommunista értelmezés hangozhatott el. Az emberek inkább hallgattak. Amikor az 1980-as évektől kezdve mégis egyre többen és egyre többször kezdtek el beszélni, az a rendszer bukásához vezetett. Felfeslett a magyarázó lepel. Ma a mi feladatunk ennek a lepelnek a lerázása. Hatvan évvel a forradalom leverése után a kesztölciek egy szalma tankot állítottak a falu határában. Nem hallgatnak többé, nem is magyarázzák az eseményeket, sokkal inkább büszkék őseikre.

Borítókép: Szalmatank 1956 60. évfordulójára Fényképek: Juhász Sándor és Makovics János fényképei az idei ünnepségről

Olvasta már?

Makovics János: Novemberke

Makovics János: Novemberke És eljött ismét novemberke. Fázós, rozsdabarna hideg éjszakák s nappalok, melyek nem kirándulásra hívogatók. Mégis, szép ez a novemberke. Merengető,...