Annak ellenére, hogy a fővárosban lakom, Kesztölctől sohasem váltam meg. Ezért nem mint kívülálló, hanem mint kesztölci patrióta figyelem szülőfalum életét, történéseit. Úgy látom, hogy Kesztölc egyre lakhatóbb, fejlődő falu.

Neve jól ismert a magyar és szlovák irodalmi életben, hiszen számtalan helyen megjelentek írásai. Mikor érezte azt, hogy író akar lenni?

Szerénytelenség lenne részemről, ha a megállapítására gondolkodás nélkül igent mondanék. Egy nemzetiségi író ugyanis a saját hazája, de az anyanemzet irodalmi életében is aligha lehet kellőképpen ismert. Úgy-ahogy ismert lehet saját nemzetisége olvasói körében, mert az ő nyelvükön ír. Nekem talán szerencsém van, mert ismertségemet a hazai szlovák nemzetiségi hetilapnál, a Ľudové Novinynál végzett újságírói tevékenységemnek, s évtizedes főszerkesztői beosztásomnak köszönhetem. Valamennyi novellám, publicisztikai művem itt jelent meg először. Persze, jelentek meg novelláim szlovákiai és hazai magyar folyóiratokban, antológiákban is, de nem nagy számban. Hogy mikor éreztem szükségét az íróvá válásnak? Viszonylag későn. Mint minden középiskolás, én is költő szerettem volna lenni. A budapesti szlovák tanítóképzőben egy pilisszántói osztálytársam, Kormos Sándor verseket írt, s azok meg is jelentek a hazai szlovák hetilapban. Példája nyomán én is elkezdtem a versírást. Az eredmény lehangoló volt, egyik versem rosszabb lett a másiknál. Meg sem mutattam őket senkinek. Viszont a különféle fogalmazásaim az iskola faliújságán elismeréssel találkoztak. Nálam az újságírói munka hozta magával a széppróza felé fordulásomat. Az egyetem elvégzése után kerültem a Ľudové Novinyhez, ahol egy idő után igényesebb riportokat, úgynevezett irodalmi riportokat írtam, s azok vezettek el a novellaíráshoz. Ez nagyon-nagyon régen volt, a hetvenes évek legelején.

Milyen volt a befogadás az irodalmi közegbe, főleg így kétnyelvűként, nem érezte-e, hogy "szétszakad"?

A hazai szlovák irodalmat abban az időben egy tucat tollforgató jelentette. Első megírt novelláim a fiókban hevertek jó ideig. Megjelentethettem volna őket a hetilapunkban, hiszen én voltam a lap kulturális és irodalmi rovatának a szerkesztője. Féltem azonban a fogadtatásuktól, de leginkább attól, hogy a hátam mögött megjegyzéseket tesznek, lám, a saját irományaival tölti ki a rovatot. Egyszer csak rám mosolygott a szerencse: a Magyarországi Szlovákok Szövetsége irodalmi pályázatot hirdetett. Eldöntöttem, megmérettetem magam. A pályázat jeligés volt, nem volt vesztenivalóm. A pályázaton részt vettem a Strojník (Gépész) c. novellámmal, amely arról szólt, hogy egy szivattyúkezelő az ötvenhatos forradalmi események idején hogyan mentette meg a bányát az elöntéstől. Bevallom, a novella inkább témájával mintsem irodalmi értékeivel nyerte meg a bíráló bizottságot. Első díjat kaptam. Ettől kezdve – ha nem is gyakran – volt bátorságom megjelentetni a saját dolgaimat. Később Kormos Sándor lett a lap irodalmi szerkesztője, s ő minden szépprózai, de publicisztikai írásomat is közölte. Idővel maguk közé fogadtak a hazai román, szerb és horvát írók is. Le-lefordították egy-egy novellámat. Sokan úgy gondolják, hogy kétnyelvű író vagyok. Nem vagyok az. Csak szlovákul írok szépprózát. Írásaimat mások fordítják magyarra, köztük van a feleségem is.

Röviden mit tudhattunk magáról, mint "ismeretlen ismerősről?"

Talán büszkén elárulhatom, hogy legsikeresebb írásom a Szlovák konyha című szakácskönyv, amely két kiadásban jelent meg magyarul, s az utolsó példányig elfogyott. Hobbim ugyanis a sütés-főzés. A szakácskönyv több hazai szlovák község honlapján jelenleg is rajta van, s ingyen letölthető. Magamról még csak annyit, hogy két sikeres gyermekem van: a fiam diplomata, a lányom egyetemi oktató. A legbüszkébb azonban az öt unokámra vagyok, akik még általános iskolai diákok.

Mennyire ismeri és tartja a kapcsolatot magyar és szlovák kortársaival?

Koromnál fogva – közelebb vagyok a nyolcvanhoz mint a hetvenhez – inkább múlt időről beszélhetnék. De azt sokat. Természetesen több szlovákiai íróval és újságíróval ma is kapcsolatban állok, hiszen tiszteletbeli tagja vagyok a Szlovák Írók Egyesületének (Spolok slovenských spisovateľov). Ezen kívül ismereteimet a mai szlovák irodalomról rendszeresen bővítik a budapesti Szlovák Intézetben rendezett találkozók szlovák írókkal. Szinte minden hónapra jut egy vagy két ilyen rendezvény. Ha pedig Szlovákiában megjelenik valami érdekesebb irodalmi alkotás, ottani rokonaim szívesen beszerzik azt számomra. Mivel Budapesten lakom, természetesen szoros munka és baráti kapcsolatban állok főleg a nemzetiségi irodalmárokkal, de több magyar íróval, költővel és irodalmi lap szerkesztőjével is.

Írásaiban gyakran visszatér a gyökerekhez, mi inspirálja arra, hogy ne "kozmopolita", hanem "földhözragadt" olvasható, érthető írásai legyenek?

Rám sohasem hatottak a múlt század különféle modern irodalmi áramlatai, iskolái vagy irodalmi törekvései. Írói látásmódomat a szlovák realista írók alakították ki. Közülük is leginkább a szlovák irodalom klasszikusa, Jozef GregorTajovský, aki különben Kesztölcön is megfordult. 1902-ben Srobár József plébános meghívására a pünkösdi ünnepeket falunkban töltötte. Az író kesztölci élményeit a Z Martina na Kestúc (Túrócszentmártonból Kesztölcre) cím alatt csodálatos útleírásban örökítette meg. Fantasztikus kordokumentum ez az akkori Kesztölcről. (Régebben megjelent a ĽudovéNovinyban. Kár, hogy nincs lefordítva magyarra. Ez lehet az én bűnöm is). A prózám, elismerem, valóban földhözragadt, realista próza, melynek világát a pilisi táj varázsa, a szőlőtermelő vidék sajátságos miliője, s e természeti környezethez ragaszkodó, a szlovák kultúrával átitatott hétköznapi, dolgos emberek mindennapjainak ábrázolása tölti ki. Ez ifjúságom színtere, ahova írásaimban gyakran visszatérek. A gyökereihez visszalátogató fiú nézőpontjából figyelem azután az itteni megváltozott világot.

Miként látja saját helyét az irodalmi életben, és magát az irodalmi életet általánosságban saját tapasztalatai révén?

A hazai szlovák irodalomban, gondolom, benne vagyok, hiszen jelennek meg írásaim. Arról azonban, hogy benne hol is állhatok, fogalmam sincs. Ami pedig a hazai szlovák irodalmat illeti, egyes szlovákiai kritikusok már megírták érte a rekviemet. Sajnos, nem alaptalanul.

Kesztölc életét mennyire figyeli, miként látja a falu jelenét, jövőjét, mint "kívülálló”, de mégis hozzá kötődő?

Annak ellenére, hogy a fővárosban lakom, Kesztölctől sohasem váltam meg. Ezért nem mint kívülálló, hanem mint kesztölci patrióta figyelem szülőfalum életét, történéseit. Ebben segítségemre van az is, hogy nyaraim nagy részét már harminchatodik éve Klastrompusztán töltöm. Minden, ami a falu közösségét érinti,felettébb érdekel. Úgy látom, hogy Kesztölc egyre lakhatóbb, fejlődő falu. Jövőjét illetően csak reménykedhetek abban, hogy sok-sok gazdasági, politikai s más hatás miatt ne kerüljön nehezebb helyzetbe.

Mik a tervei a jövőt illetően íróilag és emberileg?

Koromnál fogva realistának kell lennem, s csak a közelebbi jövőre ajánlatos gondolnom. Most állítom össze a következő szépprózai kötetem anyagát, amely néhány hónapon belül megjelenik. Ez kétnyelvű kötet lesz, mintegy negyvenéves írói tevékenységem általam jobbnak tartott írásainak a válogatása. Emberi terveim is prózaiak: még egészségben dolgozni és örülni az életnek.

Olvasta már?

Kesztölc dűlőnevei

Szombaton, a Csillaghullás Minifesztiválon mutatják be Radovics Istvánné Kesztölc története című új könyvét. Az első 100 vásárló poszteren is megkapja a dűlőnevek színes térképét. A könyv ára 2500 Ft. Részlet a könyvől.