A kesztölci
Vojácsek Pál naplója
Az első világháború
olasz frontjáról

Vojacsek Pál, Imp. Regiment 26, 15 Kompani na bojiste 19 oktobra. Narodeni 1891 maju 25, v Kesztölce, Esztergom Megye, Magyarország.

Vojacsek Pál, Imp. Regiment 26, 15 Század, bevonulás oktober 19-en. Született 1891 május 25-én Kesztölcön, Esztergom Megye, Magyarország.

Zvojni nečo
Néhány dolog a háborúról

Bol to ozaj jesenni den ked zme vnoci prišli do jednej hori. Už bolo asi 2 hodini popolnoci, ked pan kapitan vidav rozkaz že tu budeme dorana. Hned som sa oprev o jednu jedlu a začal sem rozmišlat o buducem dni. Tuho som zaiste zaspav, lebo už dom k milim rodičom k vernej manželke pribehov.

Objav sem dítki potesiv manželku objímam milo sladko mocne až velmo mocne, až mi ruki vbolesti sklesli. Prebudiv sem sa ale nemam v naruči manželku, ker objímam mocne, tisknem ho vrukach tak jak bi mi bol prirostov do ruki. Dašč prši tuho, žili mam tiche zmeravene. Nemislim na bolest, len na ti gule čo ma zebudili.

Igazi őszi idő volt amikor egy erdőbe érkeztünk. Lehetett már éjfél után 2 óra is, mikor a kapitány kiadta a parancsot,hogy it maradunk reggelig. Rögtön nekidőltem a fenyőfának és a következő napról kezdtem gondolkodni. Bizonyára mélyen eleludtam mert álmomba a szüleimhez, hű feleségemhez futottam.

Megöleltem a gyermekeim, szerelmesen, gyengéden, édesen öleltem feleségem és tartotam karjaimba eröteljesen szorítotam szinte megfájdultak karjaim. Felébredtem, de karomba nem a feleségem fekszik, egy bokor az amit erösen fogok szinte a kezeimböl nöt ki. Nagyon esik az esö, ereim megmerevedtek. gondolok a fájdalomra csak azokra a golyókra, amelyek felébresztettek.

Den poranena
Megsebesülésem napja

Je rano ked sem sa zebudiv mislim sebe či mi bude poprate tento den prežit. Zdvihnem hlavu otvorím oči je tma. Mislim sebe prečo nemóžem spatt. Šak ležim namakem na snahu. Nohi nemosim natahnutt. Zima ta tuha zima mi jih stahla až mi žili pukáli. Krč ma tahálo na celem tele ach bolest velka bolest ma držala.

Probujem stat na nohi, a nemóžem lebo sem prezabli až do kosti. Bože jako stanem jako sa rozejdem. Kamarad spi tuho spi hádam je doma medzi svojíma milima, luto mi ho je zobudit, ale mosim ho zobudit lebo zahinem. Natáhnem ruku chitim ho, potrasem scelej sili, ale on len spi velmo sladko spi.

Ešče raz ho mocne potrasem, zebudiv sa aj velmi nahnevav hovoriv prečo mi nedaš pokoja. Hovorím kamarad pomož mi postav ma nanohi. Kamarad mi pomohov na nohi stat a ja sem sa z bobolestu prechodiv až ma bolest pominula. Mam smad velki smad ale nemam vodi ništ ani len kapki. Kamarad maš, nemám to bola odpoved. Zohnem sa a vezmem kus snahu a položím do ústi ale usti mám studenšie jak ten snah. Predsa sem si smád odehnáv.

Zapálki boli vnoci zakazane zapaluvat, lebo jak sa negde ukazalo nejake svetlo, hned doleteo ta aj 50 gul. Jednim slovom nebolo dovoleno ani zezakopu ven vijt.

Už sa začíná rozsvetlívat, ked naraz zme dostali rozkaz ze zákop ven a ge kuchini na teju. Dobra je to strova tu na bojišti človek sa odnej zohreje ked je tepla. Ale sem hu ja tam nevidev tu teju. Tak už ideme na tu teju. Tichoticho jak len mački ani len šuškom zme nesmeli sa zhovárat.

Zme okolo kuchii každi hledi na paráci sa kotel a chuti si natu teplu vodu. Ešče ani desat chlapov nedostalo tu teju, ked naraz dobehne kapitan že napred. Veruzme smutno pozreli na ten peraci kotel lebo to hned visipáli a už aj utekali spatki, lebo granati šrapneli už padali.

Mi zme hned švarmlinie stali bol rozkaz lehnut. Veru je to velmi tažka vec doteho snahu si lehnut a ležat na širem poli bez zakopu. Tam zme velmi friško unuvali ležat lebo bola velmi tuha zima, boli zme velmi netrpezlivi najračšej bi zme boli išli len dopredu skor. Ležali zme više hodini.

Reggel van, amikor felébredtem, azon gondolkodtam, vajon megadatik-e nekem, hogy túléljem ezt a napot. Felemelem a fejem, kinyitom a szemem. Sötét van. Az jár az eszemben, hogy miért nem tudok aludni, hiszen a puha havon fekszem. Lábaimat nem kell kinyújtani mert az erős hidegtől úgy megfeszültek, hogy szinte az erek is megpattantak rajtuk. Egész testem görcsben volt, fájdalom, nagy fájdalom tartott fogva.

Próbálok lábra állni de nem tudok mert  egész csontig fagytak. Istenem, hogyan fogok felállni, hogyan fogok elindulni. Bajtársam alszik, mélyen alszik. Gondolom, otthon van a szerettei között. Sajnálom felébreszteni, de fel kell ébresztenem, máskülönben itt pusztulok el. Kinyújtom a kezem, megfogom, teljes erőből megrázom, de ő csak alszik, nagyon édesen alszik.

Még egyszer erősen megrázom, felébred és nagyon mérgesen rám szól, miért nem hagysz nyugton. Mondom neki, barátom, segíts lábra állni. Barátom segített lábra állni és én nagy fájdalommal bejárattam tagjaimat, amíg a fájdalom meg nem szűnt. Szomjas vagyok, nagyon szomjas. de nincs egy csepp vizem sem. Barátom, neked van? Nincs, volt a válasz. Lehajolok és felveszek egy darab havat, a számba teszem de a szájam hidegeb mint a hó. Mégis a szomjúságom megszűnt.

Gyufát gyújtogatni északa tilos volt, mert ha valahol fény mutatkozott, rögtön akár 50 golyó is oda röpült. Egyszóval nem volt szabad a lövészárokból kimenni.

Már virradni kezdett, amikor egyszer csak parancsot kaptunk, ki a lövészárokból a konyhához teáért. Finom ital ez itt a harctéren, az ember átmelegszik tőle, főleg ha meleg. De én nem láttam ott azt a teát. Hát csak elindulunk arra a teára.  Csendesen-csendesen, mint a macskák. Még  suttogva sem volt szabad beszélgetnünk.

Ott vagyunk a konyha közelében. Mindenki a párolgó katlant nézi és már a szájában érzi azt a meleg vizet. Talán még tíz ember sem kapta meg a teáját, mikor hirtelen iderohan a parancsnok, hogy előre!  Bizony szomorúan néztünk a párolgó katlanra mert azonnal kiöntötték és már rohantunk is vissza  mivel máris potyogtak  a gránátok és srapnerek.

Rögtön sorba álltunk, majd jött a parancs - földre! Bizony, nagyon nehéz dolog volt befeküdni abba a hóba és lövészárok nélkül  a nyílt terepen feküdni. Rövid időn belül elegünk lett a fekvésből mert rettenetesen hideg volt. Nagyon türelmetlenek voltunk, legszívesebben minél hamarább mentünk volna előre. Több, mint egy órát feküdtünk ott.

„Gule hvizdaju okolo hlavi jak ked bi scela každa trafit len dohlavi a vihasitt život na večnost. Neoberali gule ništ, tej je jedno 20 roči, lebo 40 roči.”
„A golyók sípolva röpködnek a fejünk körül, mintha mindegyik el akarna találni és örökre kioltani az életünket. Nem válogattak, mindegy volt nekik, hogy 20 éves vagy 40 éves”

Ked zme mali rozkaz dalej dopredu. Každi velmo rad išov lebo sa trocha rozehrav v uteku. Gule gverove kanonove jak muzika hrali. Mizme nato nedali ništ, na tu muziku. Ten buchot ti vikriki posledne to voláni o pomoc poranivšich už sudruhov to ma velmi dojalo.došla mi na um smrt.

Bože to bola strašna chvila potem pustem poli proci tím gulám ít. To volání raneních. Očut volatt ma Matku na Manželku. Llučeni od ditek od rodičov kamaradov. Kapitán vikrikuje len smelo chlapci naše je víťazstvo. Mi spokojom a radostu ideme neratame na život.

Len na vitázstvo, lebo len to naz je v stave oslobodit od trápena. Jak ideme bliž gnepratelovi, tak naz je ždi men a men. Gule hvizdaju okolo hlavi jak ked bi scela každa trafit len dohlavi a vihasitt život na večnost. Neoberali gule ništ, tej je jedno 20 roči, lebo 40 roči.

Ja ani nemislim, ani sa nebojím na život dalši neratam, ani na smrt nemislím. Doletelo mi namisel že mam rodičov manželku ditki tak bi jich rad videv, slovo knim prehovoriv,ale sa daleko velmi daleko a ja ležim stat na nohi nevládzem. Citím sa bit slabi raneni na nohi.

Už ani kamaradi sa pri mne neni sa daleko napredku a ja nevládzem zanima. Mosím len ležat nemožem sa skort nikam. Je asi 10hodin ráno. Slnko nesviti je zamračene doista nesce sa divat na mna bojí sa krasne osvítit. hadam má zakazane na bojište svítit.

Ja len ležím jak bi bol mrtvi lebo jak sa pohibujem naši nepratela to vidia potom strilajú. Závida mi ešče teho trocha života. Už som mislev že sa sudni den začína. Že už ada bude konec temu neštastnemu svetu. Taki buchot plač krik, granati len padaju pri mne blizko celkom blizko.

Ta zem ma sce zakrit hadam na večno zakrit. Prečo šak ešče som neni mrtvi ešče žijem, a len sipu na mna hrudi zem. Už mi je zima na celem tele, len tam ma páli gde gula vrazila mi do nohi, krev si nevidim lebo mam oči zatmene a ustate. Už bi sa aj ti najradšej zatvorili na večnost.

Lebo vida strašni obraz okolo mna mnoho mrtvih a ranenih, do dalki ani nescu pozret lebo bi jich vlútosti szlzi zaleli. Ja mosím vládzat troch ít vím že kade som došov na toto strašne místo. Idem už dlho idem a len ždi som tam blízko kam ten granát bije. Došlo mi na misel, že mam na chrbate tažke.

Ale si to nemožem zhodit z chrbta, lebo mam nanem velmi na tuho. Šak som ja mal dost slobodno prečo just čil mam na tuho. Šak mne brucho raste, lebo ma tam bolí. O Bože jak bi ja vladzav it kebi to na chrbte nemal tu tarchu. Mosím si to zhodit. Už prasklo dačo hned je lakše, zlomila sa ružička na remeni.

Už nemam ani tarchu na sebe a stat na nohu nevládzem. Len sa vlečem pobruchu, celkom šecek pozemi. Ruki ma pala lebo jih mam až krvave, odtej zmrzlej zemi zedrane. Vojak pri mne kleči, čo len sce, ada mi sce pomoct. Jako šak ma hlavu krvavu. On mi predcaj sce pomoct. Aj ma už nese, ale pomali velmi.

Jaj boli šak šak som už len zas na zemi a on tež leži pri mne. Šuška mi, že mi nemože vac bit napomoci. On ma tam nehav, on vládze it ma nohi zdrave, len hlava ho pali. Bože pomož mi, lebo tu zahinem od zimi, alebo ma granat zabije. Citim smad velki, ale snah mi nechuti lebo je špatni krvavi.

Amikor jött a parancs - tovább, előre. Mindenki örömmel indult, mert kissé felmelegedett a futásban. Az ágyúgolyók szinte zenéltek. De mi nem vettük figyelembe ezt a zenét. A zaj, a sebesültek, a társak utolsó segélykiáltásai mélyen megráztak engem. Eszembe jutott a halál.

Istenem szörnyü pillanatok szembe menni a golyókkal a nyílt harctéren . Azok a segítségért kiáltások a sebesültektő!! Hallani ahogy hívják azanyjukat, feleségüket. Búcsúzkodásukat a gyermekektől, a szülőktől barátoktól. A parancsnok csak kiabál – előre fiúk, miénk lesz a győzelem. Mi nyugodtan és örömmel megyünk, nem számolunk az életünkkel.

Csak a gyözelemre gondolunk mert csak az tud minket megszabadítani a kíntól. Ahogy közeledünk az ellenséghez mindig kevesebben és kevesbben vagyunk. A golyók sípolva röpködnek a fejünk körül, mintha mindegyik el akarna találni és örökre kioltani az életünket. Nem válogattak, mindegy volt nekik, hogy 20 éves vagy 40 éves.

Nem gondolkozom és nem is félek az életem végéről, a haláltól sem félek. Eszembe jutottak a szüleim, feleségem, gyermekeim. Szeretném látni őket, szólni hozájuk de messze, nagyon messze vannak és én fekszem, nem tudok lábra álni. Érzem, hogy gyönge vagyok, lábaim megsebesültek.

Már a barátaim sincsenek melletem, nem messze elől vannak én nem bírom követni őket. Muszály feküdnöm, nem tudok sehová sem elbujni. Reggel 10 óra lehet. Be van borulva, a napocska nem süt, biztosan nem akar látni engem, fél szépen rám ragyogni, lehet hogy betiltoták neki, hogy a harctérre világítson.

Csak fekszem, mintha halott lennék, mert ahogy megmozdulok, az ellenség meglátja aztán lő. Még ezt a kis életet is irigylik tőlem. Már azt hittem, hogy az ítélet napja kezdődik, hogy talán már vége lesz ennek a szerencsétlen világnak. Olyan zaj, sírás, kiabálás! A gránátok meg csak potyognak közel hozzám, teljesen közel.

A föld be akart fedni, gondolom örökre befedni. Miért, hiszen még nem vagyok halott, még élek! És csak szórják rám a göröngyöket és a földet. Már az egész testem fázik, csak ott éget, ahol a golyó belevágott a lábamba. Vért nem látok, mert elsötétültek és elfáradtak a szemeim. Legszívesebben örökre becsuknám őket.  

Mert szörnyű képet látnak, körülöttem sok halottat és sebesültet. Messzebb sem akarnak nézni , mert bánatukban elöntenék őket a könnyek. Muszáj bírnom menni egy keveset! Tudom, merre jöttem erre a szörnyű helyre. Megyek, már hosszú ideje megyek, de még mindíg közel vagyok ahhoz a helyhez, ahová a gránát becsapódik. Az a gondolatom támadt, hogy valami nehéz súly van a hátamon.

De nem tudom ledobni a hátamról, mert a szíjam nagyon szoros. Miért pont most van szorosra húzva?! Hiszen nekem dagad a hasam, mert ott fáj! Ó, Istenem, hogy tudnék én menni, ha a hátamon nem lenne az a súly! Le kell dobnom. Valami pattant és máris könnyebb. Eltörött a csat a szíjon.

Már nincs rajtam a súly sem és mégsem bírok lábra állni. Csak vonszolom magam a hasamon, egész testemmel a földön. A kezeim égetnek, mert egészen véresek, a fagyott föld lenyúzta őket. Egy katona térdel mellettem. Mit akar? Talán segíteni akar, de hogyan, hiszen véres a feje, és ő mégis segíteni akar. És már visz is de nagyon lassan.

Jaj, de fáj! Hiszen már megint a földön vagyok és ő szintén mellettem fekszik. Suttogva mondja, hogy többet nem tud a segítségemre lenni és ott hagyott engem. Ő tud menni, lábai egészségesek, csak a feje égeti. Istenem, segíts nekem, mert itt pusztulok el a hidegtől vagy egy gránát fog megölni. Nagy szomjúságot érzek de a hó nem ízlik, mert koszos, véres.

Už aj slnko zasvitilo, hadam ešče scelo tehoto dna pozret na ten slzavi kraj. Mohlo bit už blízo zapadu lebo zore sa červenali. Zas sa tu vojaci lebo mi gulač gustam dava abi sem sa občerstviv. Citim sa lepši lebo sem už teplej izbe. Už sa oklo mna dochtori chitro uvazuju ranu.

Bol sem rada že žijem bolo mi už lagši. Ležim už na makej slame, ani smad nemam len ti šrapneli a granati ešče ma len nasleduju. Tuším ma len nescu živeho prepustit. Už aj doteho domu doletev jeden šrapnel čo sem vnem ležal. Kamaradi, dochtori a keri vladzu utekat už utekaju preč.

Len ja ležim nevladzem utekat. Už sem zas slabši, lebo sa bojím velmi že tam zhorrim. Šecko hori dokola. Už idem mosím itt nedam sa tu zhoret. Sem na dvore, teho teho domu ale tam neni už tak zima. Lebo ti domi horace davaju teplo ti domi nigdo neratuje.

Bože už len mosim tu zahinut. Dobehne jeden vóz, chita ma bez milosrdenstva hoda ma nan a už aj uteka. Velmi uteka nazad. A ti granati už nas ani nevida, lebo je už tma. Už slnko nesvití. Len len ti domi len ti granati ti osvicuju a jak muzika hraju. Takto sa skončiv den mojho poranena.

Už aj slnko zasvitilo, hadam ešče scelo tehoto dna pozret na ten slzavi kraj. Mohlo bit už blízo zapadu lebo zore sa červenali. Zas sa tu vojaci lebo mi gulač gustam dava abi sem sa občerstviv. Citim sa lepši lebo sem už teplej izbe. Už sa oklo mna dochtori chitro uvazuju ranu.

Bol sem rada že žijem bolo mi už lagši. Ležim už na makej slame, ani smad nemam len ti šrapneli a granati ešče ma len nasleduju. Tuším ma len nescu živeho prepustit. Už aj doteho domu doletev jeden šrapnel čo sem vnem ležal. Kamaradi, dochtori a keri vladzu utekat už utekaju preč.

Len ja ležim nevladzem utekat. Už sem zas slabši, lebo sa bojím velmi že tam zhorrim. Šecko hori dokola. Už idem mosím itt nedam sa tu zhoret. Sem na dvore, teho teho domu ale tam neni už tak zima. Lebo ti domi horace davaju teplo ti domi nigdo neratuje.

Bože už len mosim tu zahinut. Dobehne jeden vóz, chita ma bez milosrdenstva hoda ma nan a už aj uteka. Velmi uteka nazad. A ti granati už nas ani nevida, lebo je už tma. Už slnko nesvití. Len len ti domi len ti granati ti osvicuju a jak muzika hraju. Takto sa skončiv den mojho poranena.

Raneni 22 Novembra, Nedelu rano, 1914. Spitali Hrnicu 7 dni, potom ma preložili do Feldbergu, tam szom do 4 Januaru 1915. Potom ma poszlali do Vienna do garsilec. Tam szom bov do 16 januara. Potom szom isov do Osztrihoma z Osztrihomu szom isov 28 januara na Nagymaros, z Nagymarosi ma zasz prelozili 31 januara do Osztrihoma, z Osztrihoma ma zasz 2 Februaraposzlali do Piestany. Nyitru my z Piestany ma preložili do Trenavi do spitala 14 Marcu. Iz Trnavi ma poszlali 17 marca do Budapestu, do garnizion spitalu N⁰ 16. Tam szom zosztav az do 9 Aprila. Potom ma poszlali ke Kauru (?). Fkadri szem bol do 3 Maju, potom ma pusztili dom. 1916 szem bol na vizit (medical), 2 Juna, zasz ma pustili. 1917 szem na rukuvav, 1 Augusta poszlali ma do Presporku, tam szem bol do 16 teho Aprila 1918 tem, 30 teho Aprila szem bol na Szupravizit, Esztergome.

Már a nap is kisütött, gondolom, még egyszer látni akarta a siralmas vidéket ezen a napon. Közel lehetett a nyugathoz, mert már vöröslött az alkonyat. Megint itt vannak a katonák, kulacsot tartanak a számhoz, hogy felfrissüljek. Jobban érzem magam, mert már egy meleg szobában vagyok. Már orvosok vannak körülöttem, gyorsan kötözik a sebemet.  

Örültem, hogy élek, már jobban éreztem magam. Már puha szalmán fekszem, szomjas sem vagyok, csak azok a srapnerek és gránátok még mindig üldöznek. Talán nem akarnak élve elengedni. Már abba a házba is berepült egy srapnel, amelyikben feküdtem. A társak, orvosok, akik bírnak futni, elfutnak .

Csak én fekszem, nem bírok futni. Már megint gyengébb vagyok, mert nagon félek, hogy ott fogok elégni. Körben minden ég. Már indulok, muszáj mennem, nem engedem, hogy itt égjek el. Az udvaron vagyok, a ház udvarán, de ott már nincs olyan hideg, mert az égő házak meleget adnak, senki nem oltja a házakat.

Istenem, itt kell elpusztulnom! Befut egy szekér, megfognak, erőteljesen feldobnak rá és már rohan is vissza. Nagyon rohan visszafelé. A gránátok már nem is látnak minket, mert már sötét van. Már a nap sem világít. Csak a házak és a gránátok fénylenek és úgy szólnak, mint a muzsika. Így ért véget a sebesülésem napja.

Már a nap is kisütött, gondolom, még egyszer látni akarta a siralmas vidéket ezen a napon. Közel lehetett a nyugathoz, mert már vöröslött az alkonyat. Megint itt vannak a katonák, kulacsot tartanak a számhoz, hogy felfrissüljek. Jobban érzem magam, mert már egy meleg szobában vagyok. Már orvosok vannak körülöttem, gyorsan kötözik a sebemet.  

Örültem, hogy élek, már jobban éreztem magam. Már puha szalmán fekszem, szomjas sem vagyok, csak azok a srapnerek és gránátok még mindig üldöznek. Talán nem akarnak élve elengedni. Már abba a házba is berepült egy srapnel, amelyikben feküdtem. A társak, orvosok, akik bírnak futni, elfutnak .

Csak én fekszem, nem bírok futni. Már megint gyengébb vagyok, mert nagon félek, hogy ott fogok elégni. Körben minden ég. Már indulok, muszáj mennem, nem engedem, hogy itt égjek el. Az udvaron vagyok, a ház udvarán, de ott már nincs olyan hideg, mert az égő házak meleget adnak, senki nem oltja a házakat.

Istenem, itt kell elpusztulnom! Befut egy szekér, megfognak, erőteljesen feldobnak rá és már rohan is vissza. Nagyon rohan visszafelé. A gránátok már nem is látnak minket, mert már sötét van. Már a nap sem világít. Csak a házak és a gránátok fénylenek és úgy szólnak, mint a muzsika. Így ért véget a sebesülésem napja.

Megsebesülésem: vasárnap reggel, 1914. november 22-én. 7 napot töltöttem egy kórházban a határon, onnan áthelyeztek Feldbergbe. Ott voltam 1915. január 4-ig. Ezután elküldtek a bécsi osztaghoz. Január 16-ig voltam ott. Utána  Esztergomba mentem, majd Esztergomból január 28-án Nagymarosra. Január 31-én megint visszavittek Esztergomba és február 2-án elküldtek Piestany-ba. Márc 4-én kórházba kerültem Trnavába. Március 17-én Trnavaból Budapestre kerültem a 16-os osztag kórházba, ahol Jozef  Kepich sebészeti tanár szerint: „Hosszúkás hegyével előre, befelé álló projektil az acetabulum belső felszínéhez közel. A csonton elváltozás nem látszik. A golyó elakadt a lágyék táján“.

Egészen április 9-ig maradtam ott, aztán visszaküldtek a csapathoz, ahol május 3-ig voltam, azután haza engedtek. 1916. június 2-án kontrollra mentem, aztán megint elengedtek. 1917 augusztus 1-én berukkoltam, Presporba küldtek ( Bratiszlava ) és ott maradtam 1918. április 16-ig. Ebben az évben április 30-án kivizsgáláson voltam Esztergomban.

Ifj. Szokolik Sándor, Vojacsek (Völgyesi) Pál unokájának jegyzetei

Vojacsek (Völgyesi) Pál, a 23 éves magyar katona 1914-ben az olasz fronton harcolt és megsebesülése után kezdte írni naplóját. Bevonulása idején nős volt két leánygyermekkel.

A Vojacsek nevet az 1930-as években magyarosította Völgyesi-re mert enélkül nem vették volna fel a legfiatalabb lányát a tanító képző intézetbe. Pál Navratil Ilonát vette feleségül és négy lányuk született: Oliva, Eszter, Paula és Anna. Kesztölc lakossága tisztelte a tehetséges Völgyesit, aki földműveléssel és méhészettel foglalkozott. Mivelhogy a falu egyik legtehetősebb gazdálkodója volt, „kulák“-nak bélyegzte a kommunista párt a második világháború után. Ez arra kényszerítette, hogy 1948-ban kivándoroljon Csehszlovákiába. Ott Búcson telepedett le. 1977-ben halt meg.

A napló váratlanul jelent meg 2014 szeptemberében, megírásának századik évfordulóján. Eredetileg a napló Árendás Vendelné (Völgyesi Anna) tulajdonában volt. Az ő halála után Veres Jánosné (Árendás Csillag) kezébe került és ő átadta Kovács Jánosnének (Szokolik Magdolnának), aki pedig átadta nekem, Szokolik Sándornak! A napló a kesztölci szlovák nyelven, nagyapám anyanyelvén íródott, mely nyelvet én is jól beszéltem gyerekkoromban, de nagy részét elfelejtettem az 57 évi ausztrál tartozkodásom alatt. Mivel a naplót ceruzával írta nagyapám, az utóbbi 100 év alatt sok része elmaszatalódott, ezért nagyon nehezen lehetett elolvasni. Én megkértem Macek Tatjánát, harmadik unokatestvéremet Szlovakiaban, hogy fordítsa le a naplót magyarra, ami heteket vett igénybe. Ezutan én lefordítottam a szöveget angolra, hogy az ausztrál családom is el tudja olvasni. Ez a példány csak a szlovák és magyar szöveget tartalmazza. A napló mindegyik oldalának szövege először szlovákul, kiemelt dőlt betűkkel, majd közvetlenül alatta magyarul jelenik meg.