A szedelékkő-gyűjtés

Kétségtelenül a legrégibb pilisi mellékhasználat. A lassan szaporodó emberiség — mintha igazolná az évezredek múlva fellép Malthust — nem talált már elég barlangot vagy legalább az esőtől védelmet nyújtó sziklapárkányt. Kénytelen volt mesterséges barlangot készíteni magának összegyűjtött és egy- másra rakott kövekből. Bizonyára hosszú id telt el, amíg rájött e kövek sárral történ összeragasztására. Ezáltal melegebb, huzatmentesebb, tehát lakájosabb, sőt csinosabb lett egyszer kőkalyibája. A házépítés további fejlődése már az építészeti ipartörténet tárgykörébe tartozik.

Az erdei mészégetés

Szintén több évezredes pilisi ipar. A tüzet eleinte félve tisztelő, majd lassan szolgálatába állító és szemlélődő, összefüggéseket keres ősember — jóval az alchimisták előtt — felfigyelt a tűz és a köréje rakott mészkő kapcsolatára. A mészkő (kalciumkarbonát — CaCO; i) — tudjuk, ám az ősember „csak" tapasztalta, hogy hatására kalciumoxidra és széndioxidra bomlik. A kalciumoxid (égetett mész) vízzel érintkezve sárszerűen kenhet fehér anyaggá: kalcium- hidroxiddá válik. Ha az ősi házépítő kalciumhidroxiddal (oltott mésszel) ragasztotta össze sár helyett a kőkalyiba-építés céljából összegyűjtött köveket: ez a levegőben mindig jelenlévő széndioxid hatására visszaalakult kalcium- karbonáttá (mészkővé) és rendkívül erős, időálló kötőanyagot eredményezett. A megfigyelés és a gyakorlat itt is évezredekkel megelőzte a tudományt. A piliscsabai, -csévi, -szántói, -szentkereszti és -szentléleki mészégető iparos ma sem ismeri — akárcsak ősember elődje — mestersége kémiai vonatkozásait, de ma is ugyanazzal a módszerrel, ugyanolyan formájú kemencével és szerszámmal dolgozik.  A pilisi mészégetést nem lehet könyvből megtanulni. Évezredek óta apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre szálló tudomány. Tudomány a szó szoros értelmében. A kemence építését, boltozat berakását, a 72 órás — változó hőfokú — hevítést, a balesetmentes „kiszedést" soha és sehol nem tanították intézményesen. Jellegzetes pilisi erdei foglalkozás. A jelenleg is működ mészkemencéken kívül a Pilis mészkő alapkőzet ré­szén szinte mindenütt megtaláljuk a régi mészégetés kétségtelen nyomait (Klastrompuszta környéke, Pilistető1 , Postarét).

A szénégetés

Időrendben a harmadik legrégibb pilisi mellékhasználat. Lassú kibontakozása a korai vaskorszakra nyúlik vissza. Bár a Pilisben ma már sehol sem fordul elő vasérc, az itt lépten-nyomon előbukkanó régi fegyverek és szerszámok fé­nyesen bizonyítják a hajdani kovácsmesterség és vasművesség' magas színvonalát. A vasat már régen ismer hongfoglaló őseink — és az általuk itt talált avarok — a pomázi Holdvilágárokban valószínűleg mágnesvasércet (magnetitet) termeltek ki, amit a közeli falvakban — Alsó- és Felsőkovácsiban, ma Kis- és Nagykovácsi pusztán — dolgoztak fel. A főleg ferrikarbonát tartalmú mágnesvasérc szenített fa hőhatására ferrioxiddá alakul. A ferrioxid ugyancsak hőre és a szenített fa szénje közbejöttével — színvassá változik. A pilisi szénégetés párhuzamosan követte a korai iparosodást. Tetőfokát a XVIII—XIX . században érte el. Még a jelen század első két évtizedéből is tudunk erdei szénégetésről. A hajdani boksák maradványai — főleg a Pilistetőn és a Pilishegy lábainál — még megtalálhatók. Az 1960-as évek legvégén nyugatnémet érdeklődésre — házi grillsütők fűtése céljából — ismét szóba jött ez a régi pilisi mesterség, de tényleges újjáélesztésére már nem került sor.

A kőbányászat

Pilisi elterjedése a magas szinten építkező rómaiak nevéhez fűződik. Reneszánszát azonban az Árpádkor, de különösen az Anjouk nagyarányú építkezései idézték elő. A nagy fáradságot és időt igénylő kezdetleges szedelékkő- gyűjtés nem tudta már kielégíteni a lassan-lassan mégis csak letelepedő, várakat és házakat, templomokat és kolostorokat építő őseink anyagigényét. Szükségessé vált — mai szóval élve — „a termelés koncentrálása" a kőbányák nyitása és művelése, illetve újraművelése révén. A Pilis számos — talán a legtöbb — kőbánya-nyitása a római, sőt az ezt is megelőz időkre nyúlik vissza.

A tógazdaság

Jellegzetesen középkorvégi pilisi mesterség. Elsősorban az itt élő cisztercita és pálos rendi szerzetesek művelték. Minden gyakorlatias foglalkozás létrejöttében a megélhetés és a gazdaságosság az egyedüli hajtóerő. Ez a —• Marx által tudományosan is megfogalmazott — megállapítás természetesen érvényes a régi szerzetesi haltenyésztésre is. A közismerten sokat böjtölő' (épp ezért általában igen jó egészséggel magas kort megérő) szerzetesek csak ritkán fogyaszthattak melegvérű állattól származó élelmiszert (hús, tojás, tej és tejtermékek), de a hidegvérű állatok (és a fekete lábú szárnyasok) húsának élvezetét már kevésbé korlátozta számukra a regula. Ez a körülmény magyarázza a csaknem minden középkorvégi pilisi kolostor közvetlen közelében megtalálható halastavat. A kolostor vízellátását is biztosító forrás vizét alkalmas mé­lyedésben völgyzáró gáttal duzzasztották tóvá a szerzetesek, a közel állandó vízszintet zsilippel, esetleg zsiliprendszerrel biztosítva. Kitűnő példa erre a Kesztölc—Klastrompusztai halastó, vagy az Esztergom—Búbánatvölgyi Kerek-tó