Erdeinket járva gyakran találkozhatunk sziklatornyokkal. Némelyik a fák lombkoronája fölé magasodva,  messziről tekintélyt parancsol magának, melyet az évmilliók során harcolt ki, mások pedig szerényen hallgatnak az őket környező fák között megbújva. 

Ezek a tornyok néma tanúk, amelyek az egykori felszínről árulkodnak, nagyon is beszédesen. A Pilis túlnyomórészt dachsteini mészkőből álló rögeit a szél, a víz és a jég nem kímélte. Akadnak azonban tornyok, amelyek a természet erőire fittyet hányva dacolnak az erózió vad ostromával, s jóval tovább állják a sarat lepusztult környezetüknél. Ezek a keményebb kőzetek nyilvánvalóan nem így fognak festeni pár száz év múlva. Lesznek, amelyek majd kisebbre kopnak, s lesznek, amelyekről jelentős darabok fognak leszakadni, teljesen átformálva mai kinézetüket, mint ahogy pár száz évvel ezelőtt sem így néztek ki pontosan. Formájuk lassan, de állandóan változik, s csak az arra járó halandók számára tűnnek időtlennek.

Fotó: Burger Barna
A vándorok néha véletlen botlanak csak bele némelyikbe, míg mások tudatosan keresik a távolból hívogató sziklatornyokat, fejet hajtva impozáns méretük és pazar látványuk előtt. Bárhogy is van, de ki ne szeretne néhány bizarr kőtömbbel vagy vénséges kőóriással egy közös fotót? Ki ne játszana el a gondolattal, hogy egyik-másik hátára kapaszkodva, onnan föntről kémlelje a távolt?

Nos, ezek a magányos kőtömbök már a 20. század elején megihlették az itthoni hegy- és sziklamászás úttörőit, ami nem is csoda, hiszen az üledékes kőzet nagyon változatos és gazdag formakincse remek lehetőséget nyújtott a mászni vágyóknak. Már az 1913-ban megjelent Hefty–Vigyázó-kalauz is megemlít néhány sziklatornyot, a rajtuk nyitott utakkal együtt. Víz oldotta üregeik, simára gyalult falaik, kiálló sziklatűik ma is kiváló gyakorlást nyújthatnának a sziklamászóknak, természetvédelmi okokból ugyanakkor egy ideje már korlátozták a mászást ezeken a helyeken.

Legtöbbünk azonban ennél jóval prózaibb okokból keresi fel e magányos sziklákat. S ha már megtaláltuk őket, fülünkbe suttogják némán az évmilliók szavát, és legközelebb arra járva már messziről felénk biccentenek, mint egy régi ismerős. Szeretném hát elkalauzolni olvasóinkat a magányos sziklák e különös világába, a Fehér-hegy északi lejtőjére, az Oszoly-erdőbe, a Kis-szénás szelíd lankáira és a Fekete-kőre.

Talán a legismertebb a túrázók köreiben a Csobánka déli részén, az Oszoly-csúcs alatt ágaskodó Óratorony. A nagy múltra visszatekintő és közkedvelt sziklamászó iskola emblematikus alakja, amely türelmesen szemléli az ifjú titánok szárnypróbálgatásait. Nevét onnan kapta, hogy amikor nyugatról süt a nap, az önálló szikla árnyéka egy napórához hasonlóan felvetül a mögötte lévő sziklafalra.Fotó: Szekeres GáborAz Óratorony

A másik, mindenki számára ismerős torony Pilisborosjenőtől nyugatra, a Kevélyhegyi tanösvényen található, egy felhagyott dolomitbányában. Neve formáját tükrözi, hiszen a megfelelő szögből nézve egy párosujjú patásra emlékeztet. A Teve-sziklát alkotó fődolomit anyaga egykoron tenger alatti hátságokon rakódott le, amelyet jóval később kovás, forró vizes oldatok jártak át. Ettől keménysége és ellenálló képessége megnőtt, szemben az erózió által gyorsan aprózódó és pusztuló dolomitrétegekkel. Így a kipreparálódott kovás részek még ma is állnak, érdekes sziklaformákat képezve.Fotó: Szekeres GáborA Teve-szikla

Jóval eldugottabb helyen találhatunk rá a Jenői-toronyra, amelyet a már említett század eleji kalauz Pilisborosjenői-toronyként említ. A szintén dolomitból álló szikla a Fehér-hegy északi lejtőjén, egy telepített feketefenyvesben bújik meg. A kőzetet alkotó ásvány kristályszerkezete miatt igen merev, ezért nyomás hatására a sűrű repedésrendszer mentén elválva könnyen aprózódik, mállik. Az amúgy is rossz állékonyságú sziklát, néhány feketefenyő-magonc gyengíti és repeszti tovább, amelyek a puhább részeken, repedéseken vertek gyökeret.

Fotó: Szekeres Gábor  Fotó: Szekeres Gábor
A Pilisborosjenői-torony (fent) és a Gomba-szikla (lent)

Piliscsabától délre két sziklát is érdemes felkeresni. Az egyik furcsa alakzat mindjárt a Kálvária után, egy túraösvényen közelíthető meg. Ő a Gomba-szikla, amelyet korábban a sűrű erdőben csak nehezen lehetett megtalálni. Anyaga homokkő. A teteje keményebb, ellenállóbb, míg a „szára” könnyebben pusztul, ezért elvékonyodott. A másik, jóval impozánsabb sziklaformáció a Csabai-torony (Ördögoltár), amely az előbbitől nem messze, keletre található, az egykori orosz lőtértől karnyújtásnyira. Hatalmas, fehér, szabálytalan alakja a környező fák fölé magasodik, így már messzebbről is jól kivehető. Néhány rozsdás szög emlékeztet minket, hogy egykoron itt is mászók gyakoroltak. A déli oldalon pedig orosz felirat árulkodik arról, hogy az itt szolgáló katonák is társul szegődtek alkalomadtán a magányos óriáshoz.

Fotó: Szekeres GáborA Csabai-torony (Ördögoltár)

A Pilisszentiván feletti fenyvesekben, a Kis-szénás északi lejtőjén áll az Ördög-torony. A szikla alakja meredeken és szabályosan ível felfelé, s különös sipkája védte meg a pusztulástól. Nyugati oldaláról felnézve azzal ijesztget minket, hogy rögtön fejünkre dől a fejfedője. Déli kistestvére, a Kis-Ördög-torony, már sokkal rosszabbul tűrte az időjárás viszontagságait, amire egy óriási letört darab hívja fel a figyelmünket. A torony megközelítése meglehetősen nehézkes, hiszen nem vezet hozzá semmilyen ösvény, ráadásul a tavalyi jégkár miatt kidőlt fák sem könnyítik meg haladásunkat.

Fotó: Szekeres Gábor  Fotó: Szekeres Gábor
Az Ördög-torony (fent) és a Fekete-kő egyik tornya

Ha az elzárt Pilisszentléleki-medencéből felnézünk, jól látható a Pilis tömbjének meredek északnyugati leszakadása, amelyet égbe törő karcsú kiemelkedések tarkítanak. Ezeket a gyönyörű dolomittornyokat nevezzük Fekete-kőnek, avagy ahogy a helyiek hívják, Hrebenynek, hiszen a „hrebe” szó szlovákul hegygerincet jelent. A Fekete-kő két sor sziklatoronyból áll. A keleti a hegy élén van, alulról jobban látható, illetve tőle nyugatabbra húzódik egy másik sziklasor is, amely 4 toronyból áll. Beljebb az erdőben még több torony van elszórtan, de ezek egyáltalán nem látszanak a buja és sűrű növényzettől. Az amúgy is meredek hegyoldal pedig néhol függőleges letörésekben ér véget. Talán komorsága miatt a mai napig kevesen látogatják e zord kőtömböket, éppen ezért megőrizték vadregényes múltjukat.

E sziklák – amelyek mellett sokszor csak elhaladunk, fel se nézve rájuk – ugyanúgy a Pilis természeti szépségét gazdagítják, mint ahogyan azt a barlangjai, hegycsúcsai, patakvölgyei is teszik. Érdemes felkeresni őket, nemcsak azért, mert némelyiket megtalálni is kalandos, hanem mert letűnt időkről mesélnek, s szépségük kárpótol minket az odafelé vezető út nehézségeiért.

Olvasta már?

Egy hatalmas kesztölci pofon története

Mozgalmas hely volt száz éve Kesztölc, ez derül ki Csapó Csaba történész új kutatásaiból. A Csillaghullás Fesztiválon érdekességeket hallhatunk Kesztölc történetéből. Ízelítőnek egy 1923-as cikket ajánlunk. 

Aki lejegyezte a kesztölci dalokat: Király Kata

Augusztus 19-én Kesztölcön mutatja be Király Kata új könyvét a kesztölci népdalkincsről. A gyűjtemény teljes képet ad a kesztölci szlovák népdalokról. Király Katával Nyírő András beszélgetett

Bárkányi Zoltán: Nagyapám történetei

Bárkányi Valkán Zoltán két kesztölci történetet írt meg a Csillaghullás Minifesztivál alkalmából. A novellát augusztus 11-én Kara József fogja felolvasni.