Vályi András volt az első professzora a Pesti Egyetem magyar nyelvi tanszékének.  Ő a szerzője az első magyar földrajzi-helyismereti lexikonnak is. A Magyarországnak leírása című, 1796-ban kiadott, három vastag kötetből álló művet szerencsére már megjelentették hasonmás kiadásban is, ezért könnyebben hozzáférhető.  A professzor minden szabad idejét utazással töltötte, mert be is akarta járni és személyesen megismerni azt a rengeteg várost, falut, pusztát, amelyet fölvett lexikonába. Ha megőrzésre érdemes valamit talált, annak biztonságáról is gondoskodott. Így például Cséven (ma Piliscsév) talált római kori mérföldjelző oszlopokat: ezeket kiásatta és elhelyezte a Magyar Királyi Universitas tárlatán. Mint írja a címszóban: „emlékezetnek okáért”.

Csév mellett nem messze terül el Kesztölc, amely ugyanúgy az esztergomi káptalan földesurasága alá tartozó, nagyobbrészt szlovákok, kisebbrészt magyarok által lakott falu volt. Valaha régen, ifjúkoromban én voltam az MTA Irodalomtudományi Intézetének a szakszervezeti kultúrfelelőse. Egyik tavasszal a Pilis hegység falvait és régészeti lelőhelyeit jártuk be.  Akkor nem busszal voltunk, hanem vonattal, hiszen az esztergomi vonaltól ezek a helyek könnyen közelíthetőek. Piliscsév és Klastrompuszta után sorra került Kesztölc is.

Ez a falu volt egyébként kedves kollégánknak és barátunknak Nyírő Lajosnak a szülőfaluja. Késő öregkoráig, mert 93 évet élt, sűrűn visszalátogatott falujába, az atyai házba, pedig gyermek- és ifjúkorát nagyobbrészt Franciaországban töltötte, mert a család kivándorolt, és édesapja, majd később egy ideig ő maga is bányászként dolgozott.  

Nagy örömünkre falumúzeumot találtunk egy zsúpfedeles házban, amely a szájhagyomány szerint a falu legrégibb épülete. Szerencsére még füstös konyhája és kemencéje is megmaradt. Volt nagyon érdekes régészeti anyag egészen az őskorig és kelta edényekig visszamenőleg, de láthattunk török kori fegyvereket, régi újságokat és érmeket is a helyi szlovákság népviseletén és a paraszti kultúra tárgyi emlékein kívül. Azonban három különlegesség lepett meg minket legjobban. Az egyik egy hatalmas orosz szamovár volt, a másik egy lengyel kitüntetés a fehér sassal, a harmadik pedig egy lyukas zászló.

 A múzeumot alapító és berendező tanár érdeklődésünkre elmondta, hogy a szamovárt és néhány más orosz tárgyat egy Kesztölcről bevonultatott honvéd hozta haza Oroszországból. A lengyel kitüntetést olyan kesztölci származású,  Franciaországban élő férfiú adományozta a múzeumnak, aki ezt azért kapta, mert részt vett a franciaországi  lengyelek ellenállási mozgalmában a hitleri megszállók ellen. Ami a lyukas zászlót illeti, az 1956-os forradalom idején tűzték ki, majd utána olyan jól elrejtették, hogy csak nemrég került elő, mert begyömöszölték száraz levelek közé egy ház ereszébe, aztán végül eldugult az eresz, kitisztították, így megtalálták a zászlót, és volt elég bátorságuk ahhoz, hogy behozzák, a múzeum fenntartóinak pedig volt bátorságuk ahhoz, hogy restaurálják és kiállítsák. Eléggé megdöbbenve néztük: hiszen közülünk, aki látta, nyilvánosan természetesen nem beszélt róla, aki meg fiatalabb volt, az még csak nem is látott ilyet. (Olvasom, hogy idén nyílt meg és november 4-ig látogatható a Néprajzi Múzeumban a Szabadság kódjai című kiállítás, amely bemutat egy-két lyukas zászlót is, a kísérőszöveg meg is állapítja, hogy alig-alig maradt belőlük.)

Hallgatagon ballagtunk le, nyakunkra ültetve a fáradtabb kisgyerekeket, mentünk vissza a vasútállomásra. Már Vályi is megírta, hogy a környék útjai nehezen járhatók, hisz sok helyen homokos a föld, és ezért esős időben nagy a sár. Teljesen igaza volt, mi is dagaszthattuk a dágványt. Az egyik pocsolyában találtam egy vízhatlan műanyag tokba kötött orosz nyelvű füzetecskét. Ez szovjet tankhoz tartozott, a harcjármű vezetője úgy látszik, elveszthette, amikor kiszállt. Elolvastuk, valami ilyesfajta szöveg volt: „Szovjet harcos! Légy büszke rá, hogy a Vörös Hadsereg …számú tankját vezeted, vigyázz rá úgy, mint saját életedre!”      

A relikviát azóta is őrzöm, amely – és az egész kirándulás – emlékeztet arra, hogy az Irodalomtudományi Intézetet 60 éve, l956-ban alapították.

Borítókép: Tóth Tibor festménye: Klastrompuszta