A hegyek alá megérkezik egy fáradt kis csapat. Tele vágyakkal, tervekkel. Itt képzelik el az életüket, a jövőt, a következő generációkat. Két ilyen újrakezdő lendület emlékeit őrzi a Kesztölc: a pálosokét és hétszáz évvel később a szlovák telepesekét.
A legromantikusabb emlékek az első telepesek után maradtak. Két ilyen újrakezdő lendület emlékeit őrzi a falu: a pálosokét és ötszáz évvel később a szlovák telepesekét.
Klastrompusztán a pálosok kolostorának romjai között magunk előtt látjuk Özsébet és rendtársait, fáradhatatlan munkával, követ kőre, és újra, követ kőre rakva. Építik a kolostort, gyűjtik a gyógynövényeket, imádkoznak. Hitük tartja meg őket a misztikus völgyben, a nagy sziklák alatt.
Ötszáz évvel később Nyitra környékéről érkeztek a szlovák telepesek, néhány család. Királyi sugallatra jöttek, a jobb élet reményében, messzi, idegen földre. Csak magukra számíthattak, egymásban bízhattak. Az erdő, a mező, a hegyek adták a keretet.
Radovics Istvánné írása:
A kesztölci legendákrólAz én hazám Kesztölc. Kedves, hangulatos falu, amelyet a Pilis fehér sziklái sűrű erdei vesznek körül. Eseményekben gazdag történelmi múltja van, közel 950 éves. A hitelesen megtörtént eseményeket, legendák egészítik ki, amelyek színessé, érdekessé teszik a falumat. Helytörténeti munkám során azt tapasztaltam, hogy kész kincsestárat jelent a legendák, a helyi elnevezések, a dűlőnevek és a megtörtént események összehasonlítása. A valóságban 1250-ben Özséb esztergomi kanonok Klastrompusztán megalapította, az első magyar szerzetesrendet a Szent Kereszt tiszteletére, amelyet Szent Pál első remete rendjének neveztek el. Közel 200 évig ez a kolostor volt a Pálos rend központja. Ide látogattak az Árpád-házi királyok is – így történhetett, hogy II. András feleségének, Gertrudis királynőnek tragikus halálát, ide helyezte a szájhagyomány. A tatárjárásra emlékeztet a Tatárszállás dűlőnév, van a környezetünkben Bence kútja, Simon halála elnevezés is, amely a szomorú tartalmával a Vidám erdő és a Tündérvölgy szomszédságában helyezkedik el, - jelezve azt, hogy elődeinknél a bánat együtt járt az örömmel. Az én hazám az a hely, ahol minden évben mély tisztelettel könnyezve éneklik az emberek a bányász himnuszt, emlékeznek a hozzátartozóikra. A lelkükbe vésődött, miközben a bánya kenyeret adott, életeket is rabolt. Az én hazámban szlovákul beszél az, aki akar, és aki tud. Tudja, a sportpálya a Plesina alatt található, nem csodálkozik azon, hogy a Magosi oldalában lévő dűlő a Boki. Különbséget tud tenni a Pánszké és a Rehtorszké role között, és tudja azt is, hogy a legjobb szőlő a Pri Urbánku környékén terem, és a kapusznik akkor jó, ha sok káposzta van benne, és a formája olyan, mint a butelár. Remek dolog az, hogy őseink átörökítették számunkra azokat az adottságokat, amelyek lehetővé teszik, hogy a magyar kultúra mellett a szlovák kultúra részesei is lehetünk. Ha távol vagyok és felidézem a „Tá kesztucká vezsa” című dalt, a dallama hangulata haza vezet, a falu felett őrködő templomhoz, a kedvesekhez a temetőbe, a végelláthatatlan szőlősorokhoz, a Pilishez, amely az állandóságot és a halhatatlanságot jelenti nekünk kesztölcieknek. | O kestúckych legendáchMojim rodiskom je Kestúc. Milá, malebná obec, ktorú objímajú biele skaly a husté pilíšske lesy. Má na udalosti bohatú históriu, je takmer 950-ročná. Skutočné udalosti dopĺňajú legendy, ktoré robia moje rodisko pestrým a zaujímavým. Pri svojom výskume miestnej histórie som sa presvedčila o tom, že skúmanie a porovnávanie miestnych legiend, zemepisných pomenovaní a rôznych skutočných i neskutočných udalostí je priam nevyčerpateľnou pokladnicou. Je skutočnosťou, že ostrihomský kanonik Eusébius r. 1250 založil tu, v Kláštore sv. Kríža, jedinú uhorskú rehoľu Pavlínov. Takmer dvesto rokov bol tento kláštor sídlom rehole. Navštevovali ho aj kráľovské rodiny z rodu Árpádovcov - tak sa mohlo stať, že tragickú smrť manželky Ondreja II. Gertrúdy ústne podanie umiestnilo do tohto kláštora. O tatárskom plienení svedčí pomenovanie časti chotára obce Tatárszállás, existuje aj pomenovanie Benceho studňa a Šimonova smrť, ktoré pripomínajú dávne smutné udalosti, ktoré sa kedysi odohrali v susedstve Veselého lesa a Údolia víl. Mojim rodiskom je miesto, kde ľudia každý rok zápasiac so slzami s hlbokou úctou spievajú banícku hymnu, spomínajú na svojich najbližších a nezabúdajú na to, že uholné bane neposkytovali iba živobytie, ale svoje poklady často dávali len za cenu ľudského života. V mojom rodnom kraji slovensky hovorí ten, kto len chce a kto vie. Ten vie aj to, že športové ihrisko sa nachádza pod Plešinou, a že na úbočí Magošov sa tiashnúci záhon sú Boky. Aj to vie, aký je rozdiel medzi Pánskymi a Rechtorskými roľami, dokonca je si vedomí aj toho, že najlepšie hrozno sa rodí vo viniciach Pri Urbánku, a že kapusník je vtedy dobrý, keď je v ňom veľa kapusty a vyzerá ako butelár. Je pre nás neoceniteľné, že nám naši predkovia zanechali možnosť popri maďarskej kultúre pestovať a rozvíjať aj svoju slovenskú kultúru. Keď som vzdialená od svojho rodiska a v mysli sa mi vynorí prekrásna ľudová pieseň „Tá kestúcka veža…”, jej melódia a nálada ma zavedú domov: ku kostolu, ktorý sa vypína na kopci a stráži obec, k mojim milým v cintoríne, k rozľahlým viniciam, k majestátnemu Pilíšu, ktorý je pre nás, Kestúčanov, symbolom nesmrteľnosti a večnosti.
|