Horkics Edina Magdolna írásaiból válogattunk. A regényrészlet mellett verseit is letölthetik. 

Sűrű pelyhekben hullt a hó. Dermesztő hideg volt. Mégis órák óta mozdulatlanul csak várt és várt a vadász a bokrok sűrűjében. „Mindig ezen a csapáson haladnak.” - biztatta magát türelmesen.  A holdfény meg-megcsillant nyílhegyén, melyet lövésre készen íjába töltött. Gyomra nagyot kordult. „Túl hosszú ez a tél, szokatlanul hosszú, muszáj ennem húst, nem élhetek csak szárított gyümölcsön és magokon.” - csillapította lelkiismeretét, ami minden erejével tiltakozott a vadászat ellen. Nem volt már fiatal, ráncos arcában volt valami méltóságteljes, ahogy fáradhatatlanul figyelte a fák halk susogását, a reccsenő ágak éles hangját, a feje felett elrepülő vadászó bagoly szárnyainak susogását. „Ő is vadászik, nem vagyok egyedül... Lehet, hogy pont ennek a bagolynak tettem múltkor sínbe a törött szárnyát...”

Hirtelen apró léptek zaja ütötte meg a fülét. Felkapta ősz fejét, a hang irányába nézett és fordította megfeszített íját. „Ők azok.” - sóhajtott nagyot. Öröm helyett szorongást érzett. Két hete követte a kis őz csapatot, figyelte meg útjukat, szokásaikat. „De hol van a sutám? Valaki megelőzött?” - elrémült ettől a gondolattól, már most siratta szegényt. Aztán a többiektől kissé lemaradva bukkant elő egy magas tölgy fa mögül a kis suta. A hold pont rá sütött. „Itt az idő. Most lőj. Most. Lőj! LŐJ!” - hiába érezte a sürgetést, a nyomást éhségtől elgörnyedt testétől, képtelen volt megmozdulni. Megint hangosan megkordult a gyomra. Az őzek felriadtak és sebesen szökellve eliramodtak a távolba. Csak ő állt továbbra is ott a holdfényben, mozdulatlanul. Farkasszemet néztek. Lassan, apró léptekkel közeledett felé, és a vadász megbénulva, megigézve nézte, ahogy hozzá ért. Szemtől szemben állt előtte a kis őzike, fejét előre nyújtotta, mintha meghajtaná magát ura előtt. Majd elindult visszafelé, lábával dobbantott, mikor látta, hogy a vadász még mindig nem mozdult. Visszanézett rá, várta, hogy elinduljon. A hosszú várakozás alatt a kínzó hidegtől mindene elgémberedett a vadásznak. Hosszú pillanatok kellettek mire félig felegyenesedett. Elzsibbadt lábát meg is masszírozta mielőtt végre feltápászkodott. A suta türelmesen várt rá.

Útjuk a sűrűbe vezetett. Furcsa némaság vette őket körül. Teljes kábultságban követte az őzet ismeretlen céljuk felé. Lassan pirkadni kezdett, mikor egy magas sziklához értek a Zengő-hegy lábánál. A köves út a sziklák között veszélyes volt mindkettőjüknek. Itt a sziklák védelmében talált rá a szarvas bikára. Jobb mellső lábát furcsán kifordult szögben tartotta, ahogy a földön feküdt békésen.

Közeledtekor meg sem rezdült, mintha egy rég nem látott barátot üdvözölt volna, fejét lassan megbiccentette. A vadász pillantása a szarvasra, az őzre, majd ismét a szarvasra esett. Közelebb óvakodott a szarvashoz, és kezdte volna kinyitni táskáját, hogy előkotorjon kötszert, fertőtlenítőszert, amik mindig ott lapultak tarisznyája mélyén, amikor hirtelen meglátta, hogy a seb már csúnyán elfertőződött. A beteg állat orra száraz, szeme véreres volt, nehezen vette a levegőt.

„Teremtőm, Te itt szenvedsz … haldokolsz...” - tört fel belőle megrendülten a felismerés, hogy nem tud már rajta segíteni.

Végigsimította orcáját, mellkasát, majd keze lassan a sebesült lábához ért. Az érintéstől is felnyögött szegény pára. A szarvas ekkor mélyen, könyörgőn a szemébe nézett, és ekkor értette meg, hogy mit kell tennie. Mikor hátranézett, sutája már messze járt. Pillantását megérezve, visszanézett könnyes szemmel biztatóan. Most látta őt utoljára. A szarvas szemében is megcsillant egy könny csepp, és valami más is. Egy pillanatra ugyanazt az arcot látta, ami álmaiban fel-felbukkant, mikor a kimerültségtől mély álomba zuhant. Most nem mosolygott, de mégis kedves volt az ismeretlen, de mégis ismerős arc. Aztán eltűnt, hiába nézett újra és újra a szarvas szemébe. Végül lehunyta szemeit a kínzó fájdalmaktól elgyötört bika és megbékélve sorsával várta a véget. A vadász biztos kézzel szorította ezüst tőrét a markában.

„Jó utat.” - búcsúzott el tőle fülébe súgva, felé hajolva. Egyetlen szúrással végzett vele. ölébe fektette és lágyan simogatta. Lelke már más utakon járt, porladó testét hagyta csak maga után.

 

Elengedés

Mitől félsz? … Hagyd elmenni.
„Nem tudom. Képtelen vagyok rá...”
Tudom, sokan azok.
Miért olyan nehéz?
Megszokás, félelmek.
Meg megint csak félelmek:
„Mi lesz akkor velem?
Kinek fogok kelleni?
Hova menjek?
Mi lesz a közös dolgainkkal?”
Ragaszkodsz dolgokhoz.
Ragaszkodsz emberekhez.
Pedig olyan felesleges.
Dolgokhoz ragaszkodni olyan,
Mint amikor egy szegény ember előtt
Egyszer megnyílt egy titkos barlang bejárata.
Belül temérdek kincsre lelt.
Szamarához mind ki is hordta.
És bár látta, hogy a barlang ajtaja lassan csukódik,
Még visszarohant bent felejtett régi, kopott botjáért.
Az ajtó becsukódott és ő örökre bent maradt...
Otthagyni egy olyan kapcsolatot,
Ahol már nincs melegség,
Nincs szeretet, kuncogás, és vidámság,
Csak a veszekedés, a zsörtölődés,
És az örökös panasz,
Az nem csak félelem kérdése,
Hanem főleg a hit hiánya.
Mert valójában nem hiszel.
Sokan vallásosak.
Nagyon sokan.
De hol a hit?
A hit ahhoz, hogy merj lépni.
A hit ahhoz, hogy szembenézz magaddal,
És észrevedd végre azt,
Hogy az, akit eddig kerestél,
Benned van, csakis benned,
Sehol másutt.
A hit ahhoz, hogy az Égiek
Mindig a legjobbat akarják neked,
Hogy minden azért történik,
Hogy neked a legjobb legyen.
Vajon észreveszed a jelet?
Mert mindig küldenek.
Csak látni kell megtanulnod.
Igazán látni, tiszta szívvel.
Mert hidd el, hogy mindig jobb jön.
Mindig!
De előtte el kell engedni a rosszat,
Hogy helyette egy jobb jöhessen.
Legyen ez egy társ, egy állás,
Vagy bármi más.
Nekem egy kép segít ebben:
Képzeld el, ahogy megszületsz,
Ahogy édeasanyád először megpillant.
Lásd azt a mély szeretetet, amit feléd áraszt.
Majd miután elvisznek és felöltöztetnek,
Ezt a kis csecsemőt a saját kezedbe adják.
Lásd meg a szemében,
Hogy csak egy dologra vágyik:
Arra, hogy boldog legyen.
Nézz mélyen a szemébe,
És tehetsz egy fogadalmat:
Innentől kezdve mindig vigyázol rá.
Mindig kiállsz mellette.
Mindent megteszel, hogy
Boldog lehessen.
Nekem ez ad erőt,
Hogy el tudjak engedni dolgokat,
Hogy megtegyek mindent,
Amitől teljes és boldog az életem.
Higgy és láss,
És engedd el azt,
Ami árt neked.

Olvasta már?

Deák Mária kesztölci versei

Deák Mária évekig dolgozott Kesztölcön. A kesztölciektől nagyon sok szeretet kaptam -írta. Nemrég író-olvasó találkozóra jött hozzánk. Most két kesztölci témájú versét mutatjuk be.

Nádasi-Kara: érett, szép dalok

Nádasi István és Kara István sokféle formációban játszottak már együtt. Most néhány új feltévelt tettek közzé a Facebookon. "Olykor nevetünk, olykor sírunk, mindig ez a kettősség, szóval csak annyi, hogy élünk."

Négykilátás körtúra Kesztölc felett

Körtúránk Kesztölc romantikus pincesorától indul, és négy lélegzetelállító panorámát érint. 17 kilométeres könnyű, családi túra a Pilis szerelmeseinek.

Gyertyák a szélben - Makovics János versei

Rohanó világunkban egy nap / kijár nekik, s nekünk, megállva / egy percre, múlandóságunkat / megtapasztalva, lelkiséget , / tudva vannak dolgok / melyek örök érvényűek,