Öt kesztölci nevet találtunk a szovjet kényszermunkatáboroba elhurcolt személyekről készült adatbázisban. Marek Viktor történész szerint több száz kesztölci férfit deportáltak a Gulágra.
A napokban hozták nyilvánosságra a Gulág, a szovjet munkatáborok magyar áldozatainak név szerinti adatbázisát. Az oldalon négy kesztölci születésű és egy kesztölci illetőségű férfi nevét találjuk: Janda Sándor (1921-1945), Mincér Mihály (1919-1945), Nyúl Lőrinc (1913-1947), Simonek István (1925-1945) és Strbavi István (1916-1945).
Marek Viktor történész szerint több száz kesztölcit vittek szovjet munkatáborokba. Kesztölc, 1956 című kötetében így ír erről:
1944. december 30-án ugyanis a szovjet csapatok összegyűjtötték a falu hadköteles korú lakosságát, kb. 380-400 embert. Személyes visszaemlékezések szerint a megszállók furcsállották, hogy a háború végén ilyen sok férfi volt a faluban. A szovjetek igyekeztek mindenkit megnyugtatni, és azt ígérték, hogy mindenki kap igazolást arról, hogy a bányában dolgozik. Erre azért lett volna szükség, mivel a főútvonal túloldalán található bányát gyalog közelítették meg a bányászok. A háborús időben fontos volt, hogy igazolni tudják magukat. A kesztölciek hittek az igaznak tűnő érvelésnek. Az igazolás kiállításáért a férfiakat először a szomszédos településre, Piliscsévre vezényelték át, majd egyre távolabb, mindig halogatva az igazolványok kiállítását. Ercsiben már fehérpartizánként kezelték őket.
Innen szigorú őrizet alatt szállították el a társaságot Bajára, ahonnan Szegedre, végül Temesvárra kerültek. A nagy gyűjtőtáborban kiütött a hastífusz és a vérhas. Reggelenként kocsival vitték ki a halottakat a kiásott gödrökbe, aki túlélte, 1945 tavaszán kivitték a Szovjetunióba.”
A szovjet hadsereg alig egy-két kilométerre a front mögött megszervezte több száz férfi értelmetlen elhurcolását. Ezek azok a bányászok, akik hiányát annyira megérezték a szénbányászat újraindításánál. Pedig a szovjet kormánynak is érdeke lehetett volna a szénbányászat mielőbbi működtetése, ha másért nem, akkor a háború utáni jóvátétel gyorsabb teljesítéséért.
Kesztölcön eközben senki sem tudta, hogy mi történt az elvezényelt férfiakkal. A hetek múlva megszökött vagy betegen visszatért emberek számoltak csak be sorstársaiknak tragédiájukról. A faluban maradt lakosság sem járt sokkal jobban. 1945. február 4-től március elejéig az egész falut kitelepítették a korában már említett Piliscsévre. Egy hónap múlva térhettek vissza a teljesen kifosztott településre.17 A kényszermunkából 1947-ben érkeztek csak vissza azok, akik túlélték az utazást és a Szovjetunióbeli munkát.