Zoltán Bárkányi Valkán

A pince

Alig pirkad, a falu még alszik. Michal Kara szövetkezeti nyugdíjas erélyesen lelöki magáról a nehéz dunyhát, leengedi az ágyról a lábát és ösztönös mozdulattal dugja elnyűtt bocskorába. Ilyenkor bizonyára nem volt egy lélek sem a faluban, aki ennyire korán lábon lenne. Az öregség ébreszti, nyitogatja a szemét.

De hát minek is heverészne tovább, gondolta, hiszen éjféltől szinte le sem hunyta a szemét, csupán hánykolódott az ágyában. Meg fulladozott, és egész idő alatt csak köhécselt. Az átkosan rövid alvás után gondolatai a régen kitaposott ösvényen indultak el. Már több mint négy esztendeje, amikor örökre itt hagyta hű társa, ugyanaz jár az eszében, az idő kérlelhetetlen múlása, a vég közeledte, amitől már rég nem fél. Inkább ellenkezőleg, várja, ő maga óhajtja. Hiszen eleget élt már, maholnap ünnepli a nyolcvannyolcadikat. Hosszú idő ez, nagyon. Érzi, hogy napról napra gyengébb és tehetetlenebb. Ez az állapot mindig elkeseríti, és ilyenkor akarva-akaratlan a halálra gondol. Sőt, éjszakánként még beszél is hozzá. Alig szundít el a meleg dunyha alatt, az udvaron az öreg vak kutya felvonít, erre nem egyszer fel is ébred. Fülel, hallgatózik, lépteket hall, majd megnyikordul az ajtó. Hinni kell a szemének: ott áll az ágyánál a kaszás! Odahajol hozzá és megérinti a vállát. „Mennem kell?” – kérdi tőle bátran, de a kaszás csak néz, mintha semmit sem hallana, s amilyen hirtelen megjelent, oly gyorsan el is tűnik, s otthagyja őt gyötrődni megalázottan, továbbra is bizonytalanságban.

– A nap még sehol, s én már holtfáradt vagyok – jegyzi meg hangosan Michal Kara. Igen, hangosan, és nem kell csodálkozni azon, hogy magával társalog. Négy éve annak, hogy egyedül van otthon, s ha hangos szót akar hallani, magában beszél. Már meg is szokta, hatásos gyógyír ez a magány nyomasztó terhe ellen.

Lassan az ablakhoz tötyög, meglepetten és nagy sajnálattal látja, hogy fehér hótakaró lepi az egész udvart, sűrűn havazik, mintha valaki fent az égbolton rázná hatalmas dunyháját. A hópelyhek egymás után hullanak mindenre, amit csak lát az ablak üvegén át a lopakodó pirkadatban. „Este már fagyott, az éjszaka is hideg volt, ez a hó már megmarad” – gondolta kedvetlenül. S magában már le is mondott róla, hogy elmenjen a pincéhez, ahogy tervezte, amit nagyon sajnált, mert mára már, éppen vasárnapra, egy kortynyi bor sincs a házban.

– Mégis csak megyek, persze, hogy megyek! – buggyant ki az öregből, és lábát máris nehézkesen gyömöszöli a viseltes csizmába, felveszi a jócskán kopott, nehéz télikabátot, és egészen a fülébe húzza a molyoktól már itt-ott kirágott báránybőr kucsmát.

Michal Kara lélekben már felkészült a pincéhez vezető út gyötrelmeire, az ajtó elé állítja a háromliteres demizsont, aztán megragadja a vesszőseprűt, és a kiskapu irányába kezdi söpörni az utat. Lassan halad, a seprű nyomán röpköd a frissen hullott hó. A kiskapuban fáradtan szusszan egyet, aztán határozott léptekkel elindul a demizsonért.

Az öreg a hidegtől görnyedten ballag a kihalt utcán a felvégre, ahol a pincesor kezdődik. Az egész testét átjárja a hideg szél, ami a Fehér-szikla felől süvít, és végigsöpör az egész falun. Kis idő múltán már gyorsabban liheg, az orrából, a szájából pára száll.

– Ugyancsak nekiveselkedett… Szinte vág… – röppent ki belőle. – A kutyát se verik ki ilyenkor – mondja magában, és bánja már, hogy meggondolatlanul elhagyta az otthoni meleg konyhát. Úgy tűnt neki, hogy már nagyon régen csörtet a hóban. Szilárdan érzi, hogy léptei lassulnak, hogy tovább már nem bírja, mert a lába mintha ólmosodna. Meg kellett állnia. Ahogy kiegyenesedett és felnézett, a korai szürkületben látta, hogy hála Istennek, már itt a falu vége, pontosabban az utolsó előtti ház, ahol a hatalmas hársfa alatt kőkereszt áll. Mint gyerekkorában mindig, most is keresztet vetett, ahogy az apjától látta. „Istenem, hányszor elmentem én itt a kőkereszt mellett” – jutott az eszébe. Szinte megszámlálhatatlan. Akkor, gyerekkorában, amire világosan emlékszik, fogta apja meleg kezét, úgy mentek kipirult arccal a pincéhez az elődeik nyomát őrző ösvényen. Most is, sok évtized múltán érzi lelkében azt a biztonságot és védelmet, amit az apja meleg tenyere sugárzott.

Michal Kara megállt, s emlékei közt keresi apja ábrázatát, de az valahogy a homályba vész. Nem képes életre kelteni az annyira ismert arcvonásokat, az apja mintha nem is élt volna. Az az érzése, hogy egy alig átlátszó függönyön át néz rá, és csak elmosódott, láthatatlan arcú alakot lát. Hol van már az apja meg a többiek, akik valamikor előtte itt jártak? Mind odavan, egyedül maradt, egyes-egyedül, mint ez az öreg hárs, mely óvja a kőkeresztet. Ez is kidől majd egyszer, mint ahogy ő is, csakhogy ő sokkal előbb, mint ez az óriás fa.

– Elég, félre az ilyen hiábavalóságokkal! – kapott észbe, s ahogy jobban körülnézett, meglepte a kibontakozó, szépen láthatóvá váló táj. Igaz, a havazás nem szűnt meg, a sötétszürke hófelhőkből szüntelenül hullott, és vastagon befedte a jól ismert környéket. Aztán a gyászos fekete madarakra, károgó varjakra lett figyelmes, amint a behavazott falu fölött szálltak, majd a rétek irányába húztak a közeli Kémény-szikla felé, ahol eltűntek a szeme elől.

Az öreg folytatja útját, fújtat az erőlködéstől, de bátorítja a tudat, hogy minden lépésével közelebb kerül a pincéhez, melynek ölében, mint mindig, most is menekvést talál. Minden tíz-tizenöt méter után megáll egy kicsit, hogy pihenjen. Ilyenkor bütykös ujjaival megtörli a fagytól megdermedt bajuszát, és tekintetével elkalandozik valahová a magas sziklák fölé, ahol előbb eltűntek a varjak. Testét a hideg rázza, ami egyben hajtja is tovább. Meg sürgeti a vágy a gyertya pislákoló fénye, saját borocskája után, ami a viaszgyertya lángja mellett oly csábosan kínálja magát az üvegpohárban. Már nem gondol az út keservére, a hidegre, a hóra, a túlfáradt testére, hanem az örömre, ami mindig várja a pincében. Minél közelebb kerül hozzá, annál bizonyosabb, hogy ezért az örömért útra kelne akkor is, ha cigánypurdék potyognának az égből. Michal Kara részére ez az egyes-egyedüli, aminek az életben még örül, s ezt nem hagyná ki a világért sem. Ennyi és semmi más, mert a női öl melegének élvezete is rég odavan. Számára a gyönyör hőforrása már kihűlt. Eltemette hajdani erős vágyát, hogy vigasztalást nyerjen az asszonyi ölben, ez az emlékek mélyére került, amely ha néha egy pillanatra vissza is tér, amily gyorsan lobban, oly hamar ki is alszik, elszáll, mint a füst.

Az öreg végre kifújhatta magát a présház ajtaja előtt, amit csak nehezen tudott fél kézzel kinyitni, a másikban a demizsont szorongatta. Néhányszor dobbantott a lábával, lerázta magáról a havat, aztán határozottan lépett a présház homályába. A gyertyagyújtás után ösztönösen szétnézett a helyiségben, hogy minden úgy van-e, mint egy hete itt hagyta. A szemle után most is összeszorult a torka, mert az eredeti berendezésből mára már alig maradt valami. Az igazat megvallva nincs is rá szüksége. A pince díszét, a hatalmas sváb prést, amit a nagyapja után örökölt, ma már a falumúzeum látogatói csodálják. Ott áll az udvaron, tető alatt a maga szépségében, felújítva, átfestve. Olvasható rajta nagyapja neve szépen belevésve a gerendába: Michal Kara, s a szomszéd falubeli sváb mester megörökítette a készítés évét is: 1883. Mit kezdene ő az olyan eszközzel, aminek csak a kőből faragott alja lehet vagy négyszáz kiló. Neki már nincs szüksége semmilyen présre. A szőlőjéről már rég lemondott, s azt a kétszáz kilónyit, ami a kertben terem, kipréseli a szomszéd, és a mustot még el is hozza a pincébe. Ennyi éppen elég egész évre, többre nem is lenne szüksége. Egy hétre három liter. Semmi több. Ebből néha még a szomszédnak is jut egy-egy pohárral. Túladott a puttonyon, a kádon, a mérőn meg a hordókon is. Amit lehetett, eladott, ami maradt, elosztogatta. Csupán a tölgyfaasztal maradt itt a paddal és a két tölgyfaszék. A présház gerendájáról már rég nem lógnak szőlőfürtök, se házi sonka meg kolbász, hálóba bugyolálva a legyek ellen. Rég túladott a sezlonon is, ami a vasárnap délutáni szunyókálásra szolgált itt a pincében. A fali polcok is üresek, néhány berámázott oklevelet hagyott még a falon, amit a helyi vagy a járási borkóstolókon kapott. Ez minden.

Michal Kara egyik kezében az égő gyertyát tarja. A másikkal leakasztja az üvegtököt, ahogy errefelé a lopót nevezik, és a pincelépcsőhöz indult. Itt a kőboltozat alatt sorakozott hajdan, az ötvenliterestől a héthektósig, tizenkét hordó. Maradt neki kettő a kisebbek közül. Megilletődve áll előttük egy ideig, ami jelzi, hogy viszonya a borhoz bizalmas és barátságos. Mint ahogy az természetes is, mert a saját házi bora nem csupán az öröm, az erő, az életkedv itala, hanem más is, sokkal több. Különös kapocs azokkal, akik előtte voltak itt. A bor elővarázsolja az elődökkel való emlékeket, mint ahogy most is eszébe jut, miként borozgatott itt több mint hetven évvel ezelőtt elhunyt nagyapjával. S az akkori bor is épp olyan volt, mint az övé most. A bor illata mindig eszébe juttatja a vidám szüreteket, a forró öleléseket, a régi, már elcsendesült kacajokat és az elhamvadó tábortüzeket.

Az öreg fontolgatta, melyik hordóból vigyen. A vörösbor mellett döntött, a kékfrankosból visz. Kikocogtatta az ötvenliteres hordó dugóját, és nagy lélegzetet véve húzott a lopóba. Hajdan egy húzásra megtelt a literes lopó, most meg, ahogy mutatóujjával engedett a hordóra előkészített pohárba, bizony alig telt meg.

– Hiába, no – emelte poharát a magasba. – Már a tüdő sem szolgál úgy, mint kellene – mondta hangosan, és elhatározta, hogy csapra üti a hordókat.

Az öreg Kara, ahogy ott álldogált a hordók előtt, egész idő alatt érezte, hogy fájdalom hasogat a derekában, a lábában fáradtságot érzett, alig állt a lábán. Lassan, bizonytalan léptekkel indult föl a lépcsőn. Csak akkor könnyebbült meg egy kicsit, ahogy a présházban leült az asztalhoz, keresztbe tette vékony lábait és könyökével rátámaszkodott. Aztán hörpintett egyet a pohárból, de nem engedte le a torkán, csak melengette a szájában, úgy ízlelgette. Jó, nagyon jó, dicsérte, elégedett volt vele. Már hogyne lenne, hiszen olyan, ahogy az Isten megteremtette, gondolta magában. Fejtéskor ánslógon kívül semmi mást nem használ. Semmiféle porokat, egy csöppnyi vizet sem. Ilyen bort ittak az elődei, ilyennel traktálta a vendégeit, s ami a legfontosabb volt, ilyet kínáltak eladásra is. Ez íratlan törvény volt a családjukban, amit senki sem szegett meg.

A pohár bor után az öreg olyan jól érezte magát, ahogy már rég nem. Mintha egészen kicserélték volna. Az alkohol nagyon gyorsan a fejébe szállt, és nyomban szűnni kezdtek a fájdalmai. A bornak tulajdonította, igen, a bor, mert mást ma még nem vett a szájába. Meg kicsit a pincének, mert itt másként szokta érezni magát, mint bárhol másutt. A pince valahogy nyugtatóan hatott a lelkére. Nem is csoda, hogy ilyenkor szívében hálával gondolt dédnagyapjára, aki a meredek hegyoldalban kiásta ezt a pincét, meg a nagyapjára, aki mészkőből a boltozatát csinálta. Az apja is hozzátette a maga részét, a pincéhez présházat épített, ugyancsak mészkőből. Neki már nem maradt más, csak annyi, hogy a pince földjét kirakja égetett téglával. Most már ebben a kényelemben semmiképp sem sajnálta, hogy idejött. Hálás volt az Úrnak, hogy nem hagyta magát elriasztani a hidegtől meg a hótól, s nem maradt otthon. Egy-két óra múlva a nagymisén imájával hálát ad neki ezért meg mindenért.

Michal Kara odament a présház ajtajához és kitárta, hogy mélyet lélegezzen a fagyos levegőből. Szinte megdermedt, ahogy körülnézett a tájon: amíg iddogált, kint még folyton sűrűn havazott, és a hó teljesen befedte csizmája nyomát. Kutatva szemlélte a tájat és gondolkodott: Vajon a domb alatti faluban tudja-e valaki, hogy itt fenn emberi lény van? Vajon tudhat-e erről valaki, hiszen a hóban semmi nyoma. Nem. Hanem az is igaz, ha majd hazafelé tart a faluba, valamilyet csak hagy maga után. Ahhoz azonban, hogy ebben a nagy hóhullásban elhagyja a pincét, pihennie kell. Tudja, hogy friss erőgyűjtés nélkül a nehéz pinceajtót sem tudná bezárni, nemhogy a meredek lejtőn lejusson a faluba. Keserűen vette tudomásul azt is, hogy a nagymisére ma már nem jut el, és imádságával nem tud hálát adni a mindenható Istennek eddigi egész életéért. Becsukta a présház ajtaját, aztán apró léptekkel az asztalhoz ballagott és csaknem tehetetlenül rogyott a székre. Nagyon rosszul érezte magát. Kóválygott a feje, és a szeme előtt minden elsötétedett. Fejét az asztalon pihenő karjára hajtotta és nyomban elhatározta, ha már nem imádkozhat a templomban, itt fog, a pincében…

(Vércse Miklós fordítása)

Sotva svitá, dedina ešte spí. Jozef Kara, družstevný dôchodca, prudko zhodil zo seba ťažkú duchnu, spustil nohy z postele a pudovým pohybom ich vopchal do obnosených bačkor. O tomto čase iste nebolo v dedine človeka, čo by bol takto skoro na nohách. Staroba ho necháva hore, oči mu otvára.

Načo by aj polihoval ďalej, pomyslel si, veď od polnoci ani oka nezažmúril, iba sa na posteli prehadzoval. Dusilo ho a celý čas pokašliaval. Po hriešne krátkom spánku sa mu myšlienky poberali tým istým, dávno vyšliapaným chodníčkom. Už vyše štyri roky, odkedy ho tu navždy nechala jeho verná družka, po nociach rozmýšľa zavše o jednom-jedinom, o neúprosnom plynutí času, o blížiacom sa konci, ktorého sa už dávno nebojí. Skôr naopak, očakáva ho, aj po ňom sám túži. Veď žil dosť, dnes-zajtra oslávi osemdesiatosem. Dlhý je to čas, dlhočizný. Zo dňa na deň sa cíti čoraz slabším a nevládnejším. Táto nemohúcnosť ho vždy privádza do zúfalstva a v takýto čas, či chce, či nie, myslí na smrť. Dokonca po nociach sa jej aj prihovára. Sotva usne pod teplou duchnou, na dvore jeho starý, už celkom slepý pes zaskučí, na čo sa neraz aj zobudí. Zostrí sluch, načúva a jasne sa ozvú kroky, nato vrznú aj dvere. Musí veriť vlastným očiam: tá s kosou si tam stojí oproti jeho posteli! Po chvíli sa k nemu nahne a dotkne sa mu pleca. „Mám sa pobrať?” opýta sa jej nebojácne, ale tá sa tvári, akoby nič nečula a ako rýchlo sa objavila, tak náhlivo aj zmizne a nechá ho tam poníženého trápiť sa ďalej v neistote.

– Po slnku ešte ani chýru, ani slychu a ja som už celkom zmorený, – povedal si Jozef Kara nahlas. Áno, nahlas, a niet sa čo diviť, že sa zhovára sám so sebou. Už štyri roky, odkedy je sám v dome, keď chce počuť hlasné slovo, nuž rozpráva sám sebe. Na to všetko si aj celkom privykol, ba, je to jeho rata, účinná medicína proti skľučujúcej ťarche samoty.

Pomaličky podišiel k oknu, vyľakane a s nesmiernou ľútosťou zočil, že sneh na bielo pokryl celý dvor a husto sa sype, akoby niekto na oblohe vytriasal obrovskú perinu: vločka za vločkou sa ukladajú na všetko, čo vidí v prikrádajúcom sa šere cez sklo obloka. Večer primrzlo, aj cez noc bola zima, preto tento sneh nezmizne, pomyslel si znechutene. A v duchu sa zriekol aj chystaného odchodu do pivnice, čo mu došlo preveľmi ľúto, lebo na dnešok, práve na božiu nedeľu, v dome nemá ani glg vína.

– Precca len pójdem, veruže pójdem! – vyhŕklo zo starca a vzápätí nohy s námahou už aj džgá do vyšmatlaných čižiem, oblieka si ošúchaný, ťažký zimník a až po uši si nasadí moľami sem-tam už dávno povyžieranú baranicu.

Jozef Kara v duchu už prichystaný na ťažkosti z cesty do pivnice dá si pred dvere trojlitrový demižón, potom zdrapí prútenú metlu a rovno k bránke si začína raziť chodníček. Postupuje pomaly, spod metly na strany fŕka čerstvo napadaný sneh. Pri bránke sa vyčerpaný zastaví, trošku si odfúkne a potom rozhodným krokom sa vráti po demižón.

Starec zhrbený od zimy kráča vymretou ulicou na vrchný koniec dediny, kde sa začína rad vínnych pivníc. Po celom tele cíti studený vietor, čo sa ženie od Bílej skaly a prečesáva celú dedinu. Po chvíľke už rýchlejšie dýcha, z nosa i z úst mu stúpa para.

– Ale pritahuje… Len tak praščí… – vyletelo z neho. – Neni súce ani psa ven vyhnat, – hovorí pre seba a banuje, že prenáhlene opustil teplú kuchyňu svojho domca. Zdalo sa mu, že sa už preveľmi dlho brodí v snehu; pevne pociťuje, ako sa mu chôdza spomaľuje a že už nevládze ďalej, lebo nohy mu akosi olovnatejú. Musel sa zastaviť. Keď sa narovnal a zdvihol zrak, v skorom svite zbadal, že je, chvála bohu, už na konci dediny, presnejšie pri predposlednom dome, kde pod mohutnou lipou stojí kamenný kríž. Ako od detstva vždy, aj teraz sa tu prežehnal, tak ako vídal svojho otca. Bože, koľkokrát len prešiel popri tomto kríži, pomyslel si. To sa vari ani zrátať nedá. Onoho času v detstve, čo sa jasne pamätá, ako sa držal otcovej teplej ruky a obaja s rozpálenými lícami kráčali k pivnici po chodníku chrániacom stopy predkov. Aj teraz, po dlhých desaťročiach pociťuje v duši tú istotu a ochranu, ktorú vyžarovalo teplo otcovej ruky.

Jozef Kara postojí a v spomienkach hľadá otcovu tvár, ale tá ostáva akási zahmlená. Nedokáže si oživiť kedysi tak známe črty tváre, otec ani čo by nebol žil. Má pocit, že sa naňho pozerá cez sotva priesvitnú záclonu a vidí iba rozmazanú postavu s neviditeľnou tvárou. Kde je už otec, a kde sú tí druhí, čo tu kedysi chodili pred ním? Všetci sú preč, ostal sám, samučičký, ako táto stará lipa verne chrániaca kamenný kríž. Aj tá sa raz vyvalí, ako aj on sám, lenže on omnoho skôr ako toto mohutné stromisko.

– Dost, preč s takýmato márnostami! – zasyčal, a keď sa lepšie rozhliadol, prekvapilo ho celkom pekne rozvidnené okolie. Pravda, snežiť neprestalo, z tmavošedých snehových mrakov jednostaj sypalo, až nahrubo pokrylo dobre známy kraj. Potom ho prekvapil pohľad na kŕdel čiernych vtákov smútku, na krákajúce vrany, čo leteli nad zasneženou dedinou, potom tiahli nad lúkami smerom k neďalekej Komínovej skale, kde ich nakoniec jeho zrak stratil.

Starec pokračuje v ceste, od námahy dychčí, ale posmeľuje ho vedomie, že každým krokom je bližšie k pivnici, v lone ktorej, ako zavše, aj teraz istotne nájde útočište. Každých de­sať-pätnásť metrov sa na kratučký čas zastaví, aby si oddýchol. Pri takomto naberaní síl si hrčovitými prstami utiera od mrazu stuhnuté fúzy a pohľadom zablúdi kamsi nad vysoké skalisko, kde pred chvíľkou zmizli vrany. Zima, čo lomcovala jeho telom, ho zároveň poháňala ďalej. A súrila ho aj túžba po mihotajúcom svetle sviečky a po vlastnom domácom vínečku, ktoré sa pri plamienku voskovice tak vábivo ponúka zo skleného pohára. Už nemyslí na útrapy, na zimu a sneh, na nesmiernu únavu v tele, ale na potešenie, ktoré ho čaká vždy v pivnici. Čím bližšie k nej, tým si je už istejší, že pre túto radosť by sa bol vydal na cestu aj keby cigánčatá padali z neba. Pre Jozefa Karu je to jedno-jediné, čo ešte zo slastí života môže mať a čo si za nič na svete nedá ujsť. Toľkoto a nič viacej, lebo aj pôžitok z tepla ženského lona je už preveľmi dávno tam. Pre neho toto horúce žriedlo rozkoší už vychladlo. Pochoval kedysi tak mocnú túžbu potešiť sa so ženou do hĺbky spomienok, ktoré aj keď sa občas vrátia s troškou vzrušenia, ako rýchlo vzplanú, tak rýchlo aj zhasnú a rozplynú sa ako dym.

Starec si konečne mohol vydýchnuť pred dverami prešovne, ktoré len ťažko otvoril jednou rukou, kým v druhej držal demižón. Niekoľkokrát dupol opätkami a otriasol sa od snehu, potom rozvážne vstúpil do prítmia prešovne. Po zapálení sviečky pudovo sa rozhliadol, či je všetko ako to tu pred týždňom zanechal. Pohľad po miestnosti mu aj teraz zoviera hrdlo, z pôvodného zariadenia tu ostalo len málo vecí. Pravda-pravdúca, už ich ani nepotrebuje. Pýcha jeho pivnice, mohutný švábsky preš, ktorý zdedil po starom otcovi, dnes už obdivujú návštevníci dedinského múzea. Tam stojí na dvore pod strechou v plnej svojej paráde, obnovený, prefarbený; čitateľné je aj meno starého otca umne vryté do hrady preša – Jozef Kara –, a švábsky majster zo susednej dediny nezabudol ani na rok zhotovenia: 1883. Čo by si len počal s takýmto pomocníkom, ktorého iba závažie vykresané z kameňa má takých štyristo kíl. On už žiadny preš nepotrebuje. Viníc sa dávno zbavil, tých dvesto kíl hrozna, čo sa mu urodí v záhrade, vyprešuje sused a mušt mu dopraví rovno do pivnice. Akurát dosť na celý rok, viacej by ani nepotreboval. Týždenne tri litre. Nič viacej. Z toho sa sem-tam pohárik ujde aj susedovi. Zbavil sa aj putní, kadí, meričiek i sudov. Čo sa dalo, predal, čo nie, porozdával. Ostal tu iba dubový stôl s lavicou a dvomi ťažkými dubovými stoličkami. Zo stropu prešovne tu už oddávna nevisia strapce hrozna, ani domáca šunka a klobása zahalená do siete proti muchám. Dávno sa zbavil aj šezlónu, čo slúžil pre oddych počas nedeľných popoludní v pivnici. Poličky na stenách sú takisto prázdne, nechal zavesených iba zopár zarámovaných čestných diplomov, ktoré mu dali na miestnych alebo okresných koštovkách vína. To je všetko.

Jozef Kara v jednej ruke má horiacu sviečku, druhou rukou zvesí zo steny sklenenú tekvičku – ako sa tu nazýva hever – a namieri si to schodmi do pivnice. Tu pod kamennou klenbou kedysi mal zoradených – od päťdesiatlitrového až po sedemhekták – dvanásť sudov. Ostali mu iba dva, aj to malé. Dlho úctivo postojí pred nimi, čo naznačuje, že jeho vzťah k vínu je dôverný a priateľský. Ako to je aj pochopiteľné, veď vlastné domáce vínko nie je iba nápojom radosti, sily a chuti do života, ale aj iné, znamená oveľa viac. Je zvláštnym spojivom medzi ním a tými, čo tu boli pred ním; víno vyčarí spomienky na predkov, ako aj teraz, keď mu príde na um, ako tu pred vyše sedemdesiatimi rokmi popíjal so svojím už dávno zosnulým starým otcom. A to domáce víno bolo akurát také ako jeho terajšie. Vôňa vína mu tu zavše pripomína aj veselé oberačky, horúce objímania, dávne, už odmlčané smiechy a dohorené vatry.

Starec uvažoval, z ktorého suda si má natiahnuť. Rozhodol sa pre červené, pre víno z frankúša. Odzátkoval päťdesiatlitrový súdok a namáhavým vdýchnutím natiahol do tekvičky. Kedysi na jediný raz naplnil litrový hever, teraz však, keď ukazovákom napustil do dvojdecáka, čo mal prichystaný na sude, veru, sotva ho naplnil.

– Darmo-daromné, – zdvihol pohár do výšky očí, – ani plúca už neslúžá jak sa patrí, – povedal nahlas a rozhodol sa, že sudy narazí na čap.

Jozef Kara po celý čas pred sudmi pociťoval, že ho v krížoch drví bolesť a nesmierna únava v nohách mu nedovoľuje ďalej postávať. Pomaly, neisto sa mu kráčalo po schodoch nahor. Až keď v prešovni zasadol za dubový stôl, preložil si tenké nohy jednu cez druhú a lakťom sa oň oprel, troška sa mu uľavilo. O chvíľku si z pohára odchlipol, ale víno nepustil dole hrdlom, len ho zohrieval v ústach a tak vychutnával. Dobré, velice dobré, pochvaľoval si, bol s ním spokojný. Akoby aj nie, veď je také, ako ho boh stvoril, pomyslel si. Pri stáčaní okrem hanšlógu do vína nikdy nič nepridával. Žiadne prášky a do muštu ani kvapky vody. Takéto vína pili aj jeho predkovia, takýmito častovali svojich hostí a čo bolo najhlavnejšie, takéto vína aj predávali. Bol to nepísaný zákon v ich rodine, ktorý nikdy nikto neporušil.

Po poháriku vína starec sa cítil tak dobre, ako predtým už veľmi dávno. Ako by ho boli celkom vymenili. Alkohol mu stúpol do hlavy nezvyčajne rýchlo a hneď ho prestali drviť všetky bolesti tela. Pripisoval to vínu, áno, vínu, veď dnes nič iné nevzal do úst. A troška aj pivnice, lebo tu sa zvykol cítiť ináč, ako hocikde inde. Pivnica dajako upokojivo vplývala na jeho dušu. A nečudo, že takýto čas s vďakou v srdci myslel na pradeda, ktorý v strmom kopci vykopal túto pivnicu, ako i na starého otca, ktorý z vápenca vymuroval jej klenbu. Aj otec pridal svoj podiel, k pivnici z vápenca pristavil prešovňu. Jemu neostalo už iné, ako hlinenú podlahu prešovne vydláždiť pálenými tehlami. Teraz v tejto pohode už nijako neľutoval, že sem prišiel. Bol vďačný Pánu Bohu, že ho nenechal vyľakať sa zimy a snehu a nezdržal ho doma. O hodinu-dve na veľkej svätej omši sa mu za toto a vôbec za všetko aj modlitbou poďakuje.

Jozef Kara podišiel k dverám prešovne a dokorán ich otvoril, aby sa nadýchal mrazivého vzduchu. Pri pohľade na krajinu priam zmeravel: pokiaľ popíjal, vonku sa ešte furt husto sypal sneh a úplne pokryl stopy jeho čižiem. Skúmavo hľadel do diaľavy a dumal: či pod kopcom v dedine voľakto vie, že tu hore je ľudský tvor? Vôbec môže o tom niekto vedieť, veď v snehu niet ani stopy? Nemôže. Pravda je však aj taká, že keď si bude raziť cestu späť do dediny, nejaké zanechá. K tomu však, aby v tomto preveľkom snežení opustil pivnicu, si musí oddýchnuť. Vie, že bez nabrania nových síl by ani ťažké dvere pivnice nedokázal zatvoriť, nieže ešte dolu strmým svahom kráčať až do dediny. S horkosťou bral na vedomie aj to, že dnes sa na veľkú svätú omšu už nedostane a nemôže sa tam modlitbou poďakovať všemohúcemu Bohu za svoj celý doterajší život. Po zatvorení dverí prešovne pomaličky, krôčik po krôčiku sa priblížil k stolu a takmer bezvládne klesol na stoličku. Prenáramne zle sa cítil. Hlava sa mu točila a pred očami sa mu celkom zatmelo. Hlavu  položil na nehybne odpočívajúce ruky na stole a v zápätí sa rozhodol, že keď sa už nemôže pomodliť v kostole, tak sa pomodlí tu, v pivnici…