Bús Péter János a nagyszüleitől hallott először a második világháborút követő tragikus eseményekről. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen harmadéves történelem szakos hallgatójaként döntötte el, hogy a családját és rokonainak lakóhelyét, Leányvárt érintő kitelepítéseket szeretné felkutatni.

A téma feldolgozásához szakirodalmat keresett, majd nagypapájával végigjárta a községet. Az úgynevezett oral history módszerét alkalmazta, amelynek lényege, hogy az eseményeket már felnőttként átélt személyekkel készített interjúkat.
2014-ben az Országos Tudományos Diákköri Konferencián (OTDK) ugyanezzel a témával, az 1945 utáni magyar történelem kategóriában második helyezést ért el. Egy évvel később a mesterszakos dolgozata elkészítésekor már a Pest megyei Csobánkát is vizsgálta.Kutatásait igazolták a személyes beszélgetések, miszerint egyéni érdekek, motivációk, szimpátiák alapján történt a kitelepítés. A mentesítési kérelmek elbírálása is csak látszólagos volt, előre eldöntötték, hogy ki mehet és ki maradhat. Az értékes földterülettel rendelkező, magukat magyarnak valló, de német származásúak is hamar a marhavagonokba kerülhettek.

– Az 1941-es népszámlálás szerint 477 ezerre tehető a magyarországi németek száma. A Szövetséges Ellenőrző Tanács (SZET) 1945. november 20-i határozata szerint 500 ezer főnek kellett elhagynia az országot. A SZET határozata alapján végül december 29-én adták ki a kitelepítési rendeletet – mondta a történész.

A kollektív bűnösség elve miatt a kormányzat úgy tekintett a svábokra, mint a hitleri Németországgal szimpatizáló nemzetiségre. Lényegében őket okolták a második világháború csúfos kudarcáért. Bárki, aki a Volksbundnak, az SS-nek, vagy más német szervezetnek a tagja volt, nem részesülhetett kegyelemben.

Nem is sejtették, miről van szó

1938-tól engedélyezték a Volksbund, vagyis a Magyarországi Németek Népi Szövetségének működését. A szervezet alapvetően a magyarországi németek kultúráját kívánta megőrizni, azonban ezzel a tevékenységgel kapcsolatban is felmerülnek kételyek. Bús Péter János szerint vizsgálni kell, hogy valóban fasiszta szervezet volt-e. A történész szerint a személyes beszélgetések alapján sejteni lehet, hogy a magyarországi svábság döntő többsége semmit sem sejtett a szervezet valós tevékenységéről. Sokan szimpatizáltak a Volksbunddal, hiszen a lakosok a rendezvényeken ápolhatták a hagyományaikat. Felvehették a népviseletet, németül énekelhettek. Meggyőződése, hogy a magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezményt és a többi bejegyzett nemzetiség viszonyát is meg kell vizsgálni.

A fiatal történész családjához hasonlóan azonban sokan ártatlanul kerültek fel a vonatra. Dédapja, Grosz Jakab kocsmát és szikvíz-palackozó üzemet működtetett a leányvári vasútállomással szemben. A Szociáldemokrata Párt tagjaként ugyan mentesülhetett volna a rendelet alól, de minden bizonnyal egy haragosuk elintézte, hogy elhagyják az országot. Az esztergomi levéltárban megtalált pótnévjegyzék is arra utal, hogy az utolsó pillanatban döntöttek a család sorsáról. A településről 1946. január 24-én elindult szerelvénnyel 868 lakost költöztetett át Németországba.

A Grosz család a Heilbronn környéki Gundelsheimbe került, ahol egy erdő széli vadászházba költöztették őket. A férfiak kőbányában, a nők cselédként német családoknál dolgozhattak. Grósz Jakab azonban mindvégig érezte, hogy jogtalanul telepítették ki őket. Testvérével ezért a stuttgarti konzulátusra mentek, majd 1946 őszén visszaszöktek Magyarországra, ahol Budapesten a Szociáldemokrata Párt Vidéki Titkársága székházában utólag mentesítették őket a kitelepítés alól.

– Azok, akik a szerelvénnyel átlépték az országhatárt, elveszítették magyar állampolgárságukat. Dédnagyapám és testvére így határsértőként szöktek vissza Magyarországra – fogalmazott a történész.
A korábbi házukat, a kocsmát és a szikvízüzemet azonban már nem kaphatták vissza. Grosz Jakab egészségügyi állapota az átélt traumák miatt nagyon megromlott és 1959-ben, mindössze 41 éves korában elhunyt.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktorandusza szerint a kitelepítésekkel a magyar állam elérte a célját: a magyarországi németek fokozatosan elveszítették identitásukat, asszimilálódtak a magyar társadalomba. Leányvárra a Békés megyei Bucsáról ékezett a legtöbb telepes, illetve a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény keretében Felvidékről is érkeztek lakosok, akik szintén traumaként élték meg az elűzésüket. A telepesek gyakran azt hitték, hogy amikor a leányváriak németül beszélnek egymással, akkor valójában őket szidják.

1989 után kárpótlási jegyeket osztottak a károsultaknak, amelyeken földeket vásárolhattak maguknak. Ezek a csekélységek azonban nem kompenzálhatták a szétszakított családok által átélt fájdalmakat.