Gáthy Zoltán írta 1938 szeptemberében édesanyjának Budapestre: „Tíz napja senkinek nem szabad közülünk eltávoznia Dorogról, jelenleg vagy 300 ember dolgozik a légvédelmi munkákon.” Az építészmérnök irányította a munkát, ezer a feladata, hiszen ő már az első világháborúban is szerzett tapasztalatokat: kitámasztják a pincéket, homokot és vizet hordanak a padlásokra, értékeket, szőnyegeket a pincékbe, a kőbánya tetején, a Hungária-hegyen megfigyelőállomáson kémlelik az eget, várható-e légitámadás a Duna túlsó feléről…

Bécsben Hitler új békediktátumot vezetett elő, Ausztria bekebelezése után elkezdte Csehszlovákia térképének átrajzolását is. A Szudéta vidéket Németországnak követelve indult átlépni a határt, Magyarországhoz a magyarlakta Felvidéket csatolta vissza, de már Erdélyről is döntés készült. Senki sem tudta megmondani, kitör-e emiatt az európai háború, mit tesznek a nagyhatalmak, lesz-e belőle világégés.

A következő hónapok nyomait máig látjuk Dorog különböző pontjain. A középületek alatt kevésbé feltűnőek a légoltalmi búvóhelyek: az új bányaiskola (később Dózsa-iskola), a bányairoda, az éppen épülő új bányaóvoda pincéi a környék lakosságát fogadták volna be a váratlan szükség esetén. De hamarosan nyílt területeken is megjelentek a szokatlan domborulatok, betontetőkre hordott földkupacok, bejárataikat erős vasajtókkal erősítették meg. S bár a feszült helyzet nem jutott el a robbanásveszélyig, már sejteni lehetett, hogy nincs vége a konfliktusoknak: egy évvel később Lengyelország lerohanásával valóban elkezdődött az a világégés, amelyet ma II. világháborúként tanulunk-tanítunk a történelemórákon.

A bányairoda légópincéjének szellőzőnyílása.

Gáthy Zoltán már semmilyen alápincézett épületét nem tervezhette légvédelmi erősítés nélkül. Az Esztergomi út mellett pedig máig láthatjuk a csúf földhányásnak tűnő építményt ugyanúgy, mint a Petőfi-iskola és -óvoda között, vagy a futballpálya állóhelyi nézőtere alatti dombot. Talán nem is sejtjük, mennyien bújtak meg remegve a bombázások, az utcai harcok közben ezeken a helyeken. Hányan menekültek meg a megerősített pincék betonfalai között!

A focipálya nézőtere alatti légoltalmi építmény.

A legtöbben pedig a Reimann-altáró (Dorogi-altáró) kisvasútjait vezető több kilométeres bányaalagútban várták 1944 karácsonyától a túlélés reményében a háború végét. Senki sem tudja pontosan, hányan lelték halálukat a légóhelyek felé menekülve, vagy azért, mert nem vették igénybe az oltalmukat!? De a túlélőket sem kímélték a remélt béke első percei. A bányaalagútból ezernél több dorogi polgárt indítottak el hadifogolyként Keletre, a Szovjetunió felé egy „kis munkára” (úgy mondták: málenkij robotra). Évek lettek belőle, s mennyien ott lelték halálukat is!

Légópince az Esztergomi út mellett (még a West előtt)

A földalatti vasajtós betonbunkerek közül még látható egy-egy a Petőfi-iskola udvarán, a sportpálya vasút felőli kerítésénél, a Zrínyi utcánál és a Fűzfa-Fenyőfa utca találkozásánál.(Hasonló célt szolgált a Dózsa-iskola és óvoda óvóhelye, továbbá a bányaalagút a Hantken utcában.)

Emlékeztetnek az embertelen háborúra, ha tudjuk, hogy miért is épültek, és hány helyen rejtőzködnek társaik a kertekben, házak alatt bebetonozott pincékben. Az első jelei voltak az ártatlan életeket elpusztító, katonákat is a korai halálba űző világégésnek. A nehezen túlélhető hadifogságnak is. Hetvenkét év után sincs magyarázat ennyi tragédiára. Dorog ma sem tud pontosan elszámolni az áldozatok számával.

Gáthy Zoltánék 1938-ban még fellélegezhettek egy évre. Aztán elszaporodtak a légópincék. Csúf vasajtóik mögé zárva foglyul ejtettük-e a pusztítás szellemét?