Minden véget ér egyszer, így az ember élete is. A mi falaunkban sokáig egyszerű halottasház volt, hűtő nélkül. Emlékszem még mikor háznál virrasztottak.

Ma alapvetően megváltoztak a temetési szokások, sokakat már hamvasztanak és az öngyilkosokat is eltemetik, nem úgy mint régen, a temetőkapun kívül. Az új halottasház ha lehet ilyet mondani , "szép": a kornak megfelelő, akadálymentesített, szépen megalkotott felépített épület, ízéles, egyszerű, mégis van benne méltóság, és valahogy érezni egy bizonyos aurát.

Nagyon jó hogy van az előtere aminek teteje van, így esős időben vagy nagy kánikulában is jó szolgálatot tesz, ahogy az is hogy vannak padok amikre le lehet ülni, és az egész olyan méltóságtejes ,és természetesen keresztény római katolikus, mert a temlomunk is az, Szent Kelemen néven.

Ma már hivatásos sírásók vannak, ami jó, régen a hozzátartozók tették azt amit ma ők. A halottasház nem vidám hely, mikor az ember elmegy a temetőbe sírokat gondozni, csak odapillant, és átsuhan rajta talán az elmúlás, és hogy nem fog senki sem örökké élni itt és most ebben a formátumban. Szüksége volt már a falunak erre az új , korszerű létesítményre.

Van egy versem, ami ide való.

Sírok között

A mélyben zajlik a lét,
s én hallom amint lüktet az ér :
halottaim közt a csendes magány
rámteríti holdvilág mámorát.
S sírok közt élek, síró görcs között,
mert nem tudom, kinek rosszabb
itt, a sírok között.