„Történelmi tény, hogy a benesi emigrációs kormány köreiben született a német és magyar kisebbség kollektív felelősségének elmélete, és az a gondolat, hogy az új (csehszlovák) köztársaságnak meg kell szabadulnia kisebbségeitől.” 

(Juraj Zvara szlovák történész).

„A népcserének akkor van helye, amikor bizonyos területeken a néprajzi határt fizikailag nem lehet követni… A kötelező lakosságcsere embertelen, az önrendelkezési jog szellemével mélyen ellenkező…” (Bibó István magyar filozófus, történész). 

Már a két idézetben foglalt ellentétes nézetek alapján is nyilvánvaló, hogy a Magyarország és Csehszlovákia közötti 1946-48-as lakosságcsere objektív megítélése rendkívül bonyolult és szinte lehetetlen. Ahány család, ahány egyén, annyiféle sors kötődik a lakosságcseréhez. A szétesett családok tragédiája, a szülőföld, a szülőház, a hozzátartozók sírjainak és mindannak az elhagyása, ami az áttelepülőt szülőhelyén eddigi életéhez kötötte. Ezzel szemben ott volt a kemény nemzetiségi elnyomástól való megszabadulás lehetősége, a jobb sors, a szabad élet reménye egy szabadabb országban, az ősök nyelvének megőrzésére való törekvés, az a vágy, hogy ezen a nyelven imádkozhassanak és taníttathassák gyerekeiket. Én személy szerint meg sem kísérlem értékelni ezeket a megrázó eseményeket, már csak azért sem, mert magam is érintett vagyok érzelmileg: apai oldalról nagyszüleim és két nagybátyám a családjával, anyai oldalról pedig nagynéném – tehát unokatestvéreim is – elhagyták akkor pilisi szülőfalujukat, Kesztölcöt, és áttelepültek Szlovákiába. A dokumentumok, Kugler József és Ortutay András történészek tanulmányai, Radovics Istvánné forrásfeldolgozása, továbbá korabeli szlovák és magyar sajtó, valamint levéltári anyagok és főképp áttelepült földijeim visszaemlékezései alapján szeretném felvázolni a kesztölciek Szlovákiába való áttelepülésének körülményeit.