Makovics János:  Viszonylag sokan ismerik​ Önt , mégis szeretném ha röviden bemutatkozna

Tóth Tibor: Hajdúnánáson születtem 1949-ben. Budapesten nőttem fel, második gyermekként. 
Elfoglalt gyermekkorom volt, úszás, háromtusa, vívás, atlétika és a sport mellett: rajz és zene.
Apám kárpitos és paplanos mester, kisiparosként dolgozott az ötvenes években mint fröccsöntő, a hatvanas hevenes években már a szakmájában. Akkor még nem szivacs, hanem rugó volt a használatos amit kézzel kellett bedolgozni az ülő és fekvő garnitúrákba és a paplanokat is kézzel varrta. A fa részek még politúrozva votak, azt is sok esetben ő fényezte át.. Játékvasútat sínestől, motorostól ő csinált nekünk, remek keze volt, később nyugdíjasként antik órákat javított, újított fel...
Biztosan valami hajlam kialakulhatott bennem is, mert apró koromban már szerettem kézzel papírból korabeli újságok fotói alapján például repülőgépek mását megformázni..

Egyszer apám mondta rajzoljak egy lovat..rajzoltam. csinált a rajzom alapján szerszámot és kis játék hinatlóként lett egyik terméke. Tetszett a kis hintaló, főleg, hogy 'bazárokban" is láttam a polcon belőlük. Nagyon persze nem értelmeztem, hogy ennek részese voltam, mert csak hét körül lehettem.
A hatvanas évek elején jött a "gitár" korszak.. Akkor még egy új hangszer elérhetetlen volt.. Tanuló voltam a Kossuth nyomdában és mondtam apámnak, hogy próbáltam a gitárt és szeretnénk egy zenekart a nyomdában.. kérdezte, el tudom e hozni amit a kezembe fogtam már.. elkértem a barátomtól, apám leméretezte és csinált egy dobgitárt.. A zenekar összeállt.. Mindenki gombafrizura, csípő-trapéznadrág meg laza szerkó... én felnyírt frizurával, hajtókás nadrág, hónaljig felhúzva... Mert apám keze nagyon ügyes volt, de az elveiből sohasem engedett...
Kísérletezem a Képzőművészetivel, jártam előkészítőre, rendben is lett volna, csak az a fránya orosz... Arra sohasem állt rá a nyelvem..Lettem nyomdász gépmester.
A tanulóintézet rajztanára festőművész volt Varga Hajdú István.. Hamar bevitt a Nyomdász Szakszervezet által működtett Guttenberg Képzőművészeti Körbe. Ott Xantus Gyula volt a vezető tanár.. Jó két és fél év nagyon emlékezetes időszak, remek kör volt. Én voltam a legfiatalabb, szőlöi beleegyezés is kellett, mert kiskorú voltam és élő modellek után dolgoztunk. Apám persze beleegyezett, bár amikor az első aktomat vittem haza, láttam némi megingást rajta, némi zavart a tekintetében, majd repülő szerszámokat a kezéből..végül sok csendéletet és portrét vittem haza igazolásul, hogy mit dolgozunk a körben.
Harmadik évben az a megtiszteltetés ért, hogy a rajztanár úr készült óra közben a kiállítására és enegem bízott meg, hogy járjak körbe megnézni ki mit alkot a kiadott feladatokból.. 
1972-ben megnősöltem, apám kitartóan ragaszodott az elveihez, nejem apja szintén, így mindketten felültünk egy buszra... Két lányunk született, és egy lány unokánk. 
Pilismaróton éltünk négy évig, majd Leányváron 27 évig, jelenleg Klastrompusztán. Mindvégig nagyszerű emberek, ismerősök, barátok között.

Makovics János: Festményei szerintem azért olyan népszerűek, mert valóban festmények, vagyis első látásra felfogjuk mit látunk. Tudatosan alkot  ilyen festményeket ?

Tóth Tibor: Én hiszem, hogy minden az ami vagyunk. Nem kell sem sminkelni, sem cifrázni.. A mai világban sok idő nincs a színes történetekre, gyorsan elmondjuk, sok a zsargon, ilyen "tömörítettféle" a chat nyelvezete is... Lehet szeretni-nem szeretni, de ma ez a világunk...mondhatnám, hogy próbálok néha csupa "nagybetűvel" festeni, de így mégsem pontos.. Nem igazán tudatos minden. Egy biztos, hogy nem akarok "szenvedve belehalni" abba, ami öröm... Talán sok minden jelzés, jelőlés csak a képeken.. de, ha úgy tesszük fel, hogy a helyén legyenek, akkor teljesen érthetővé válik. Talán találkozott már mindenki, azzal a szöveges formációval, ahol szándékosan szavak közepében a betűk fel vannak cserélve, az eleje és a vége van csak helyesen, mégis az agyunk jól értelmezve, folyamatosan, helyesen olvassa...Azt gondolom, hogy a képeimben sincs különösebb trükk, az eleje és a vége legyen rendben...a közbülső többnyire mindenki saját megélésének "beugró" illúziója...

Makovics János: A természet és a festészet között van e  határ, és "mondanivalója" képeinek átvitt értelemben is?

Tóth Tibor: Mindenkinek más a fontos, van aki csak megissza a kávét, van aki húzza amig ki nem hűl és élvezi minden pillanatát.. miközbenéppen éppen ugyan azt a kávét isszák.. Nincs átvitt értelme a munkáimnak. Ha valami tudatos, akkor ez az. Bármerre nézünk a természetben, a világban, saját és csakis a mi megélt életünkből idézhetünk valós érzetű képeket..másét is csak a saját megélésünkhöz tudjuk viszonyítani a legpontosabban.. A többi mind feltételezés, korok lehetőségéből adódó élmények társítása.. Ma gazdag ez a tár, mert filmek, videók tömkelege adja a képanyagot hozzá...  A kép akkor hiteles szerintem, ha ránézéskor minnél többen felismerik életük egy egy megélt valós élményét. Nem a táj pontossága, hanem az érzés igaza számít...

Makovics János: Mennyire érdekli kiállításainak, festményeinek a  kritikája,visszhangja?

Tóth Tibor: Ha van amin lehet vitatkozni, akkor meg is kell tenni.. Nem lesz vesztes alkotások estében, csak győztes.. Ha ez kritikának minősül: -kevés képet szoktam hazavinni..

Makovics János: Hogyan "születik" meg egy festmény : mi motiválja , és mennyi ideig alkotja végső formába festményeit?

Tóth Tibor: Valóban nem tudom hány képem készült az évek alatt.. Régen képregényt is rajzoltam, plakátokat, nyomdai grafikákat azok adták magukat. Sok a felkérés és azoknál mindig kapok szabad mozgásteret, de a portrék azok elég kötöttek. Kevés idő marad a saját indíttatású képekre. Csodálatos helyen lakunk, az élet is maga a csoda, csak ki kell nyitni valamerre a szemünket és a következő pillanatban beborul, vagy éppen kisüt a nap,  vagy odébb tolnak, vagy ránk mosolyognak... az mind mind megörökíthető

Makovics János: Mint művésznek, van e ars poetikája,s ha igen, mi ?

Tóth Tibor: A világban folyamatosan minden változik. Ha a változás állandó figyelemmel kísérése, annak valamiféle emberi befogadásra alkalmassá tétele akár kézzel, hanggal jelekkel ars poetika, akkor van..

Makovics János: Miként  látja - érzi jelenlétét a mai világban, s mennyire érzi "jól magát benne ?

Tóth Tibor: Én a világomban otthon vagyok. Tudom, ha az ágyamon balra fordulok elérem a gitáromat.. nem azért, hogy felébredve arra eszméljek, hogy milliók csápolnak szemben velem egy világot jelentőn, hanem azért, mert az ami....nem több, nem kevesebb: egy hangszer

Makovics János: Tervei nyilván vannak....mi lesz  a folytatás ?

Tóth Tibor: Szerencsés vagyok, mert miközben igyekszek időben lépést tartani a munkáimmal, valóban vannak terveim. Hogy mekkorák? Régen a nagyok is kicsinek tűntek, ahogy megy az idő az aprók is óriásokká válnak.. Mindennapi tervezések vannak, amelyek mindennapi megvalósításához kell az a hihetetlen megértés, türelem, amit a család és a környezet, barátok, ismerősök nyújtanak... amig ez működik, - működik....