Kesztölc Kestúc

keresés

Hittem is meg nem is, hogy a meredek, sziklás Postás úton gyalog vitték a leveleket Szentlélekre. Addig keresgéltem, amíg ezt az interjút találtam, 1963-ból, Bodacz Istvánnal, a postással. - Nyírő András

A nagy bőrtáskában meglapulva nap mint nap jó néhány boríték, utalvány, levelezőlap kel útjára. Egy öreg, megviselt tüdő, két izmos láb dolgozik kitartóan, hogy pontosan érkezzen fel a Kétbükkfa-nyeregig, s onnan Pilisszentkeresztre, s délben már olvassuk mindennapi leveleinket. Ez így megy mindennap, vasárnap is. Kivéve a hétfőt, mert az a pihenőnap. Mindegy, hogy kánikula van-e, vagy pedig dörög es villámlik, hóvihar tombol-e vagy kitartó eső áztatja az erdőt, mindegy, menni kell, menni pontosan. Mióta? Erről szívesen beszél a szentléleki öreg postás, Bodacz István.

— 1930 óta - néhány év megszakítással.

— És a megszakítás alatt?

— Közbejött a katonaság, nősülés és egy kis kubikolás, fakitermelés, aratás az uradalmi földön. 1943-tól aztán újra a postát szolgáltam. Kezd elmélyedni az emlékekben, szavai izzásával világítják meg életútját előttem.

— Kesztölcről 10 évig gyalog hordtam a postát, át a meredek hegyen. Reggel 8-kor indultam es délután 3-kor érkeztem vissza. Bizony, mire befejeztem a kézbesítést, már szürke volt a nap. 1953-ban Esztergomból kerékpárral hoztam a postát, de ez csak néhány hónapig ment. Akkor fedeztük fel a legjobb megoldást; a szentkeresztit. 10 éve járom ezt az utat. Eleinte gyalog mentem a faluig, mert autóbuszra nem kaptam bérletet. Azt mondtak, járjak kerékpárral. 1956 óta már kapom a bérletet, igy csak a Kétbükkfáig gyalogolok.

— Éppen elég lehet az, ha esik, ha fúj, Bodacz bácsi — mondom.

— Az a fő, hogy az ember bírja az iramot, egészséges legyen. Szeretek menni. Alig várom a reggelt. És olyan őszintén mosolyog, hogy hinnem kell, amit mond.

— Ma egy szóval sem elégedetlenkedek — folytatja komolyan— ami rossz volt, mind elmúlt. Eleinte csak 6 órát fizetett a Magyar Királyi Posta, és egyenruhát sem kaptam. Mégis örülnöm kellett, hiszen korán megedződtem. Tizenhat eves koromban már kaszás voltam, sőt már 12 éves koromban fakitermelésre jártam a nevelőapámmal.

— És a fizetés?

— Az bizony nem sok, de nem méltatlankodom. Négy gyermekemet, ha szerényen is, de becsülettel fel tudom nevelni. A legnagyobb lányom már asszony. Meg aztán a feleségem is enyhíti a kenyérkeresés gondját. A tanácsházan hivatalsegéd. 1943 óta csinálja ő is ezt a munkát. Segítünk egymáson. Ha én gyengélkedek, vagy valami közbejön, ő kézbesít, én meg a hirdetéseket dobolom ki a faluban, mert, az mégis férfimunka. De bizony jó lenne már, ha kapnánk mi is egy hangosbemondót. Ez a kisbíróskodás már kiment a divatból.

— Hogy oldja meg a csomagkihordást?

— Ma már ezzel sincs bajom. Régen köteleztek arra, hogy 20 kg-os csomagot is kihozzak gyalog. Ma egyáltalán nem szabad csomagot hordanom. Persze néha egy-egy kisebb csomagot még szívességből is elhozok.

Búcsúznom kell. Még ezután postázza a napi gyűjteményt az öreg- Aztán holnap reggel újra magára ölti az egyenruhát a mi „külterületi kézbesítőnk", s elhozza mindennapi levelünket.

Az interjút készítette: Nagy Sándor
​​​​​​Dolgozók Lapja, 1963. november 20.

Borítóképünk illusztráció, Kara István fényképe

Olvasta már?