Ön Pilisszentkereszten született. Milyen emlékei vannak az ottani dalokról, szokásokról, gyerekkorából?  

Szerencsésnek mondhatom magamat, hiszen apai nagyapám a szentkereszti népdalgyűjtemény (Gregor Papuček: Zahučali hory, 1983) egyik adatközlője volt. Nagyon szeretett énekelni. Mivel Pilisszántóról nősült Szentkeresztre, jól ismerte az ottani dalokat is. Amikor vasárnap délután kártyázni tanított bennünket, mindig énekelt is. Sajnos, abból az időből csak egy-két dal maradt meg az emlékeim között, többnyire az élmény volt a meghatározó számomra. Édesapám mulatós ember volt. Lemezjátszónk is volt otthon és állandóan a Moravanka felvételeit hallgattuk.

Bár ő nem volt tagja a helyi népdalkörnek, vérében volt a tercelés. Nagyon gazdag repertoárja volt. Valószínűleg otthonról hozta magával. Gyermekkori barátnőm, akivel együtt táncoltunk és nőttünk fel a budapesti szlovák kollégiumban, Dallos Emőke, Lami István néprajzkutató unokája. Rajta keresztül más vidékek szlovák dalait is megismertem, de sok magyar népdalt is megtanultam. Budapesten az iskolai tánccsoport mellet (tanárom: Mata Mihályné, Hollósy Tiborné, Szilágyiné Suba Éva) táncoltam a Bihari János Táncegyüttesben (tánctanárom: Neuwirth Annamária) és a Fáklya Nemzetiségi Táncegyüttesben (tanáraim: Anton Kricskovics †, Papavasziliu Filipasz, Maros Anna - Anyicska) táncoltam. Az egyetemi évek alatt Pozsonyban kezdetben a Dimitrovec Táncegyüttesben (tanárom: Pavol Bútor †), majd a Testnevelési Főiskola Gymnik Táncegyüttesében (tanárom: Ján Blaho, Juraj Rinčo, tánctechnika tanárom: Peter Homolka †). Tizenkét éves koromtól minden nyáron részt vettem a táncoktatók táborában. Számos további jó mesterem volt, akikkel baráti és szakmai kapcsolatot ápolok, így. pl. Vladimír Urban, Igor Kovačovič, Mária Mázorová † stb. Apukám szerette, amikor a táborok után újabb és újabb szlovák dalokat énekelgettem.

Hogyan alakult az élete? Mit tanult, mivel foglalkozik? 

Az érettségi után Pozsonyba jelentkeztem a Komensky Egyetemre és orosz-szlovák szakos tanárként végeztem. A nyelvészet még inkább közel vitt a népdalokhoz, hiszen a számos nyelvjárás igazi kihívás volt számomra a rengeteg nyelvi csemegével. Az esztendők során sok füzetem telt meg a dalok szövegével. A mai napig a szöveg alapján idézem fel a dallamokat. Szeretem összehasonlítani az egyes vidékek, falvak dalait. Szokások alapján és szöveg szerint. Lenyűgöz a dalok szövege, amit és ahogyan próbálnak velük elmondani.

Az egyetem után a Magyar Televízió Szlovák Szerkesztőségébe kerültem, ahol ismét lehetőségem nyílt a folklórral foglalkozni. Operatőr kollégáimmal számos szokást örökítettünk meg. Nagy szívfájdalmam, hogy ezek a dokumentumok nem elérhetők a Magyarországi Szlovákok Könyvtárában és Dokumentációs Központjában. 2004-ben az Országos Szlovák Önkormányzat közművelődési intézetének az igazgatója lettem. Rövid ideig a Legatum Kht. ügyvezetője voltam, majd visszatértem a kultúrához és közösségi művelődéshez.

Etnológusként kik volt a tanárai, mesterei?

A néprajzi vonalon számomra az egyik legmeghatározóbb személy Lami István volt, aki fogadott unokájaként kezelt engem. Szerette volna, ha a koreográfusi pályát választom és táncoktatóként és kutatóként a nyomdokaiba lépek. De az életem másként alakult! A táncnak köszönhetően ismertem meg dr. Felföldi László néptánckutatót is, aki szépen lassan a gyűjtőmunka felé terelgetett engem. Mivel a tánchoz szorosan kapcsolódik az ének, a viselet, a szokás, lassan arra lettem figyelmes, hogy egyre tágabb a kutatási területem. A doktori iskolában Milan Leščák professzor és a témavezető tanárom, Hanka Hlôšková, abban segítettek, hogy meglássam a magyarországi szlovákok értékeit. Persze mindehhez arra is szükség volt, hogy alaposan megismerjem az egyetemes szlovák kultúrát és el tudjam benne helyezni a hazai szlovákság örökségét. Napjainkban intenzíven foglalkoztat a szellemi kulturális örökségvédelem, és ezen a területen igazi jóbarátom, akivel szabadidőnkben is sokat beszélgetünk szakmai dolgokról, dr. Csonka Takács Eszter a Szellemi Kulturális Örökség Igazgatóságának igazgatója.

És még egy személyt meg kell említenek, akitől nem csak a folklór, de a közösségi művelődés területén is nagyon sok gyakorlati dolgot tanultam, ő pedig a Nivó díjas koreográfus, táncpedagógus Csasztvan András.

Honnan jött az ötlet, hogy a kesztölci népdalokat gyűjtse össze?

Miután egy kicsiny zempléni faluban (Rudabányácska) gyűjtöttem, elhívtak egy népdalversenyre zsűrizni és akkor döbbentem rá, hogy szűkebb környezetemben, a Pilisben is még bőven van teendő. Először Pilisszentléleken szerettem volna gyűjteni, de egy véletlen folytán a hegy másik oldalán kötöttem ki. Már korábban is jártam Kesztölcön, amikor az Ecseri Zöld Koszorú Táncegyüttes részére készítettem pilisi farsangi szokásokat felölelő koreográfiát, és szerettem volna, ha a táncosok az énekeket közvetlenül az adatközlőktől tanulják meg. Elrángattam magammal őket ide és a pávakör tagjai készségesen eljátszották a farsang búcsúztató bőgő siratást. Később a Pávakör próbájára egy zenész kollégámmal jöttem, aki a dallamokat jegyezte le. Az utóbbi egy évben nagyon sokat jártam Kesztölcön. Még az sem tartott vissza, hogy közben hatalmas mennyiségű hó hullott a falura.

Kik segítették a munkáját Kesztölcön? 

Senkit sem szeretnék megbántani azzal, hogy esetleg kifelejtem a sorból, ezért nem sorolom fel név szerint a Pávakör tagjait, akik az elmúlt cca. tíz esztendőben mindig készségesen fogadtak és énekeltek nekem. Őszintén megvallva, kicsit féltem attól, hogy az idő előre haladtával egyre kevesebb dalra fognak emlékezni. Volt, hogy egyesével kerestem fel az embereket, elsősorban az idősebbeket Minczér Bertus bácsit és Zsíros Sándorné Brigi nénit. Kain Sándorné Rózsika mindig napra kész volt, bármikor jöhettem a faluba vagy akár telefonon is hívhattam. Előkerültek olyan dalok, amelyekre a Pávakör tagjai is rácsodálkoztak, hogy még soha sem hallották Bertus bácsitól. Természetesen, sok olyan dalt is énekeltek, amelyekhez szövegben vagy dallamban hasonlót a többi pilisi faluban is énekelnek. Azonban valamiben mindig eltértek, és nem csak a nyelv keménysége miatt. Én nem csak a régi stílusú dalokat jegyeztem le. Minden érdekelt, amit a kollektív emlékezet napjainkban őriz. Persze, kerültem a Szlovákiából hozott dalokat. Azonban lejegyeztem Bertus bácsitól egy olyan dalt is, melyet később egy morva csoporttól hallottam. A gyűjtés során áttanulmányoztam a korábban megjelent dalos köteteket is és kértem, hogy énekeljék el azokat a dalokat is. Kiderült, hogy a közös Komárom-Esztergom megyei szlovák falvak dalainak gyűjteményében kissé összekavarodtak a dalok és a szövegek is. Próbáltuk ezeket is rendbe tenni. Azonban bekerült a kötetbe egy olyan ének is, melyet a pávaköri tagok elmondása szerint egy pilisszentkereszti embertől tanultak a szüleik. A kesztölciek nagyon pontosan tudják, hogy a jövevény dalok hogyan, milyen úton kerültek Kesztölcre, kitől hallották először és ki terjesztette tovább. Ezért is fordulhatott elő, hogy egy-két dalt az énekes szerint emlegettek: „Most énekeljük Brigi néni dalát!” vagy „Ez Bertus dala.”, esetleg „Ezt csak Bertus tudja.” Ami azonban kissé elszomorított, hogy az Andej Halaša által lejegyzett dalok közül már szinte semmit nem tudtak elénekelni. 

Mennyire sajátos a kesztölci szlovák dalkincs? Mi különbözteti meg a csévi vagy a szentkereszti daloktól a mi dalainkat?

A dalok dallamvilága hasonló. A népdalkör állandó repertoárja alapján, melyet egyes fellépések alkalmával hallani vagy a cd-hez válogatott dalok alapján azt mondtam volna, hogy a szentkereszti dallamok a legrégebbiek, ezt követik a kesztölci dalok, majd a cséviek. De miután más rétegeket is megismertem, ezt már nem merem állítani, hiszen mindhárom említett falu dalai között fellelhetők mind régebbi, mind pedig újstílsú dalok. Azonban találkoztam olyan dallamokkal is, amelyekben még érezhető a régies dallamvonal, azonban már nem úgy éneklik. Ez komoly kihívást jelentett a kották megírásánál is.

Ami pedig a dalok szövegét illeti, mindhárom faluban fellelhető a balladák gazdag tára. Kesztölcön néhány ballada gazdagabb, több szöveget ismernek, néhány ballada pedig hiányos, kiestek egyes részek, s így kissé érthetetlenné vált a történet. Sok esetben azonban engem kérdeztek, hogy mit jelenthet egyik vagy másik szó. Előfordult, hogy én is csak hosszas kutatás után tudtam megfejteni, hogy az általuk „elhallott“ szónak mi a jelentése. Persze ettől izgalmas a kutató munkája. Néhány érdekességet én magam nem is láttam meg, hiszen számomra a pilisi környezetben teljesen természetesnek tűntek. Ezért is fontos ilyen kiadványok készítésénél a szakmai kontroll, a recenzens személye, aki kívülálló szakemberként talán olyan dolgokat is meglát, amik mellett mi, helybéliek, elmennénk.

A Pávakörnek van egy korábbi CD felvétele, tervezik-e, hogy ezt a gyűjteményt hangzó anyagként is kiadják?

Én szeretném, ha idővel hangzóanyag is megjelenne. A korábbi zempléni gyűjtéseimből készült kiadvány melléklete maga a gyűjtés hangzóanyaga. Majd abból profi zenészekkel és énekesekkel készítettünk egy hallgatható cd-t. Én nagyon örülnék, ha a pávakör tagjai partnerek lennének abban, hogy a népdalgyűjtemény mellé elkészítsünk egy hangzó anyagot. A Magyarországi Szlovákok Kulturális Intézete tervei között szerepel az egyes népdal csoportok repertoárjának megörökítése cd formájában.

Ön a Magyarországi Szlovákok Kulturális Intézetének igazgatója. Ebben a minőségében milyen  feladatai vannak? 

Én úgy gondolom, hogy ebben a minősítésben a hazai szlovák kultúra életben tartása az elsődleges feladatom. Ehhez szükséges szakembereket képezni, minél több fellépési lehetőséget biztosítani a művészeti csoportok számára és szakmailag segíteni a működésüket. Fontos szem előtt tartani a felnövekvő generációt és figyelemmel kísérni a szlovák kultúra művelését. Köztudott, hogy a minden generáció szelektál, csak azt veszi át az őt megelőző generációtól és viszi tovább, amit arra érdemesnek tart. Ez persze életkorral változik. Minden esetre a mi felelősségünk, hogy jó irányba tereljük őket. Az utóbbi időszakban azt tapasztaljuk, hogy a hazai szlovák közösség tagjai nagyon eltérően gondolkodnak a kultúránkról. Jómagam próbálom erősíteni az emberekben, hogy az ő kultúrájukat ők maguk ismerik a legjobban, vagy legalábbis ennek így kellene lenni. Az 1970-es esztendők elejétől számos tanulmány és kiadvány jelent meg a hazai szlovákság kultúrájáról. Ezekből a forrásokból bőven lehet meríteni. Persze fontos lenne az is, hogy természetes módon működjön az egyes generációk között a hagyományozódás. Sajnos, a tapasztalatom az, hogy hiányzik a kapcsolat az egyes generációk között.

Kesztölcön megkopott a szlovák nyelv használata, már csak az idősek beszélik a nyelvet. Másutt is ezt tapasztalja? 

A nyelvvesztés magas fokán áll a hazai szlovákság. Mégis, elmondhatom, hogy kevés olyan régió, település van, ahol szlovákul beszélgethetek az idősebb emberekkel. Kesztölcön ezt megtehettem, bár sokszor kijavítottak, hogy szentkeresztiesen beszélek. Nehéz volt megszokni a kesztölci dialektust. Bárkányi Zoltán kitartóan olvasgatta a dalok szövegét és egyre lelkesebb volt, minél több dalt küldtem neki. A dalok szövegéből egy kis igyekezettel vissza lehet tanulni a helyi nyelvet.

Én szeretnék optimista maradni és hinni abban, amit már sok helyen sikerült bebizonyítanom, hogy ha a szlovák nyelvet a fiatalokkal a kultúrán, legjobb esetben a helyi kultúrán keresztül szerettetjük meg, akkor lesz szlovák identitásuk és kötődésük a nyelvhez, és jobban érdeklődnek a helyi hagyományok iránt.

Mit lehet azért tenni, hogy a fiatalok is kedvet kapjanak a szlovák hagyományok ápolásához, és beszéljék a nyelvet?

Minden generáció fel tud mutatni egy réteget, akik baráti társaságban spontán módon beszélik a nyelvet. Azonban hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy újra oktassák a nyelvet olyan falvakban is, ahol még száz esztendővel ezelőtt az utcákon is csak szlovák szót lehetett hallani.