Moldova György: Dorogi tenger - 1971

Először a Borókás bányaterületre megyünk ki, Dorogtól délre fekszik, valaha ez adta a legértékesebb szenet; fűtőértéke az 5000–5200 kalóriát is elérte, de most mind a két nagy akna víz alatt van.

Kifelé tartva az autó a községi temető mellett húz el, a sírokat elborítják a sárga és lila krizantémok, őszirózsák, a kertek és domboldalak névtelen virágai; fekete ruhás vagy kék köpenyes asszonyok állnak a fejfák előtt. Itt nyugszanak a régi vízbetörések áldozatai is – már aki előkerült, mert például az 1943-as katasztrófa egyik halottját máig sem találták meg.

– Most meghalt valaki? – Nem, halott szerencsére nem volt, vigyáztunk. A kocsi kereke meg-megdöccen a szerpentinszerűen kanyargó homokvasút sínein, kibámulok az ablakon: mindenütt felhagyott, régi bányaépületek, felrobbantott vagy robbantásra ítélt aknatornyok. – Ez volt a Samu-akna, ez a Tömedék-akna – sorolgatja a kísérőm. – Miért kell felrobbantani az aknatornyokat? Esztétikai okokból? – Állítólag, hogy a szökött bűnözők ne szállhassanak le, és ne bujkálhassanak a föld alatt. Ajánlottuk, hogy az egyikben rendezzenek be egy pincevendéglőt, ilyet még nem látott a világ: valódi bányakörnyezetben lehetett volna iddogálni, de a vendéglátóipar nem is válaszolt.

Az egykori VII-es aknánál kiszállunk. Az aknatorony itt is a földön hever, a robbanás ereje széttépte és összevissza hajlítgatta az acéloszlopokat, a bányaépület régi betontimpanonja is a földre zuhant, de viszonylag épen maradt. Körbesétálunk, itt persze senki sem takarított, a fák közé bevágott kopár térséget elborítja a vastag, szürke törmelék. Oldalt az iszapolórendszer víztároló medencéje épségben maradt, az alján összegyűlt néhány ujjnyi sárral keveredő esővíz, szívós zöld nádszálak nőttek benne. A medence mellett majdnem felbotlok egy gödörben, belenézek: egy tolózárat ásott ki valaki a törmelék alól.

– Valakinek kell, ismerte a bányát, megtalálta így is. De nemcsak a tolózárért jöttek el. Középen, ahol a legmagasabban halmozódnak a romok, zuhognak a bunkók a földre omlott falakon, négyen bontják, kiszedik a betonból az ép, szürke gömbvasat, összehajtogatják, és könnyű talicskákon letolják az útra. – Mihez kell? A négy embert egy nyugdíjas öreg bányász irányítja, ő válaszol: – A fiam építkezik Esztergomban. – A téglát miért nem viszik el? Az alapba bele lehetne dobni még a betontömböket is. – Nem éri meg a szállítást. Esztergomban ötszáz méternyire van a sóderbánya, nem kerül sokba betont keverni. – Maga, bácsi, dolgozott a VII-es aknán? – Még az építésén is – megáll a munkában, állát rátámasztja a bunkónyélre –, 1926 körül épült. Délután hat órakor kezdődött a műszak, éjszaka dolgoztunk, a felvigyázó hamar elaludt, mikor fölrezzent, mindig ezt mondta: „A téglát vízbe mártani!” Úgy van az, hogy ha minden téglát bemártunk vízbe, és nem mészmaltert használunk, hanem cementes maltert, akkor jól kötnek a sorok, a fal örökké tart. Körülnéz. – Ki hitte volna, hogy én fogom lebontani is?

Túl Csolnokon meredek dombok között kanyarog a Janza-patak, most alacsony a szintje, oldalról, az országút felől nem is látni benne vizet. Egy-két évvel ezelőtt, mikor az aknákból kiemelt vizet is elvezette, kiöntéssel fenyegette az egész környéket. Ez már Borókás, rideg és kopár vidék, hiába keresem a névadó borókafenyőket, csak sárga fű és már tőben szétterülő, korcs akácok és füzek, bodza- és galagonyabokrok kapaszkodnak a domboldalba. Mióta a lovakat felváltották a gépek, a meredek lejtőket senki sem műveli, az egykor virágzó állattenyésztésre csak egy hántolatlan fából összeeszkábált karám emlékeztet, a bezárt négyszöget a sárga homokig feltúrták a szarvasmarhák. Egy beszögellésben itt is feltűnik egy elpusztult aknatorony helye, mögötte elhagyatott bányaépület. Nem is olyan régen még két nagy akna működött ezen a halott vidéken: a IX-es és a XII-es, a Borókás adta az egész dorogi medence széntermelésének majdnem az egynegyedét, napi 130 vagont, 1200 embert foglalkoztatott.

– És most? – Csak egy kis lejtős akna termel napi 8–9 vagont, és 180 embert tartunk állományban. – Mi történt? Régi kimutatásokat és jelentéseket raknak elém. A XII-es aknamező már 1943-ban is víz alá került, ennek következtében a IX-es is „elszerencsétlenedett” (biztos, hogy ezt a kifejezést németből fordították). 1952-ben, a szénbányászat nagy felfutásának idején víztelenítették az aknákat, 1969-ben pedig új szivattyú- és nyomócsőhálózatot építettek ki, amelyik percenként 32 köbméter vizet tudott kiemelni. Ez a vízvédelmi rendszer több mint kielégítőnek látszott. 1970. július hó 7-én 4 óra 15 perckor a borókási bányaüzem XII-es aknájának keleti bányamezejében, a 205 méter mélységben elhelyezkedő szállítóvágaton hirtelen a szokásos előjelek nélkül karsztvízbetörés következtében percenként 130–150 köbméter víz zúdult a vágatokba.

– Mik a szokásos előjelek? – Csorgás, kisebb omlások, a vágat talpán fokozódik a nyomás, elérheti a 42 atmoszférát is. A talp megduzzad és fellazul, a támok eltörnek, vagy egyszerűen belenyomódnak a puha földbe, a XVII-es aknán egész erdők tűntek el.

A szerencsétlenséget először a 026-os csapat szakaszvezető vájára észlelte, szürcsölő, majd hatalmas, morajló hangot hallott, rövid idővel később megszűnt az állandó világítás, és nagy mennyiségű víz áramlott a szállítóvágaton befelé. A szolgálatot teljesítő fúrómester ugyancsak erős morajlást hallott, és látta, hogy a víz a szállítóvágatból már kifelé is árad. A szakvezető vájár lélekjelenlétét megtartva, a veszély sorrendjében riasztotta a mezőrész munkahelyein dolgozó bányászokat, majd a frontaknász irányításával a felsőbb szinti menekülőúton haladva kiürítették a közvetlenül veszélyeztetett bányamezőt. A víz 4 óra 32 perckor érkezett a XII/A akna vízmentesítő zsompjaihoz, s percek alatt megtöltötte. A gyorsan szaporodó víz a szivattyúkamrákba is betört, ezért az életveszély miatt 5 óra 05 perckor fel kellett adni. A fakadó víz rohamosan feltöltötte a nyitott bányatérségeket, ellepte a vízmentesítő telepet és az aknarakodókat is, 11 óra 32 perckor már a teljes aknamezőt ki kellett üríteni. Másnap 10 órakor a szomszédos IX-es aknán is megjelent a víz, fokozatosan szaporodott, 1970. augusztus 15-én a függőleges aknában mért vízszint elérte a tengerszint feletti 108,7 méteres értéket. Ezzel beállt a nyugalmi helyzet, a karsztvíz ugyanis nem szokott a mintegy 110 méteres szint fölé emelkedni. Leteszem a gyűrött, összefogdosott lapokat.

– Mekkora volt a kár? – Kiesett napi 130 vagon szén, és nem tudunk hozzájutni tízmillió tonna leművelhető szénvagyonhoz. A termelési eszközökből 180 millió forintnyi érték ment tönkre, és 86 millió forintnyi nem használható az eredeti célra. 1100 ember vált ideiglenesen munkanélkülivé, a Dorogi Szénbányászati Vállalat gazdaságilag elviselhetetlen helyzetbe került, az egész népgazdaság szénmérlege megingott. – Mennyi víz van jelenleg a bányában? – Mintegy húsz kilométer nyitott vágathosszunk van, ezt 4,2 millió köbméter víz borítja. – Ez azt jelenti, hogy Borókásnak vége? – Nem mondhatunk le a borókási szénvagyonról, nem is beszélve arról, hogy ez a víztömeg állandó fenyegetést jelent a többi aknára is. Amíg az üzem működött, a szivattyúk percenként 32 köbmétert emeltek ki, most ez a vízmennyiség lent marad és rombol. Nem véletlen, hogy a vízbetörések időben és térben szoros összefüggésben következnek be; alig egy év alatt a víz betört nálunk, a XVII-es aknán, Erzsébet-aknán, és teljesen kiszámíthatatlan, hogy az utolsó nagy termelőüzem, az elöntött bányaterületekkel körbevett Sárisáp meddig tarthatja magát. Ha élni akarunk, Borókást fel kell szabadítani a víz alól. – Folyik valami munka ennek érdekében? – Jelenleg a vízelzárással próbálkozunk. A mérnök egy vázlatot mutat: a széntelepeket egy márgaréteg választja el az alapkőzettől, a karsztos mészkőtől. A mészkő hatalmas kavernákban vizet tárol, ez tört fel a vetők mentén, és elárasztotta a bányát. Egyik-másik kaverna nagyobb, mint a Mátyás-templom, magasságuk a nyolcvan métert is meghaladja; a védekezést tovább nehezíti, hogy összefüggésben állnak egymással, és az egyik kavernából kiemelt víz helyére átfolyik a másik kaverna készlete. – Mindenekelőtt ezeket az összekötő járatokat kell lezárnunk. A napszintről indulva lefúrunk a mészkőrétegbe, és csövön keresztül homokot juttatunk le a kavernába. – Mennyi homok kell ehhez? – Embertelenül sok. Egyszerre több helyen is folyik a feltöltés, a vízbetörés helyén, a XII-es akna mellett eddig 14 ezer köbméter homokot nyelt el a kaverna, és nem tudni, hogy még mennyi kell bele; a többi helyre is elment már 5–6 ezer köbméter. – És mi garantálja az eredményt? Hiszen a föld alá nem látnak be. – Garancia nincs, de az a tapasztalat, hogy az így lezárt kavernák sohasem a lezárás irányából támadnak újra. Időnként ellenőrizzük, hol tartunk: megszívatjuk a függőleges aknában felgyülemlett vizet, és lemérjük, hogy milyen gyorsan töltődik fel újból, így ki lehet számítani a még betörő víz mennyiségét. A katasztrófa csúcsán 180 köbméter jött percenként, most 70–80 köbméter körül járunk, ha ez lecsökken 15–20 köbméterre, akkor már volna értelme beindítani a szivattyúkat, megkezdhetnénk a víztelenítést. – És maga az akna használható lenne? – A fémtámokkal vagy betonlapokból biztosított vágatoknak nem lesz semmi bajuk, lent a víz nem hullámzik, nem roncsol, de a faácsolatok előbb-utóbb tönkremennek. Már másfél éve van víz alatt a bánya, minden nappal romlik a helyzet. – És maguk bíznak abban, hogy Borókás feltámad? – Ezt a kis lejtaknát nem a napi 8–9 vagon szénért tartjuk üzemben, hanem azért, hogy ha megindul a rekonstrukció, meglegyen a kellő munkásgárdánk. Csak az a kérdés, hogy megkapjuk-e a pénzt. – Mennyi kellene? – 120–140 millió. – Szép pénz! – Gondolja meg, hogy egy aknatorony lefestése kétszázezer forintba kerül, és a két egyszerű szállító gumiszalag, amit a lejtaknába kell majd felszerelnünk, nem jön ki egymillióból. – És meg fogják kapni a szükséges pénzt? – A bányászat a következő ötéves tervre 2,3 milliárdot kért az államtól, a felsőbb szervek viszont jelenleg csak 1,3 milliárdot hajlandók adni. Ebből sem új bányafeltárásokra, sem rekonstrukcióra nem telik, legfeljebb a szükséges műszaki fejlesztésre. Ha feljebb tudjuk alkudni, mondjuk kétmilliárdra, akkor megmenthetjük Borókást, ha nem… A mérnök széjjeltárja a karját.

Már dél elmúlt, valamikor fél hat felé ettem utoljára, szerencsére fenn a IX-es aknán találunk egy nyitva tartó vegyesboltot. Viszonylag jól ellátott kis üzlet, étolajat is lehet kapni, amit lent a falusi boltokban hiába keresnek. Csabai kolbászt és kenyeret veszünk egy üveg vörösborral.

– Nincs egy kis víz? – kérdezi a kísérőm. – Szomjas? – Ha lemossuk a kolbászt, könnyebb lehúzni a héját. – Itt már nincs víz – mondja a boltvezető –, csak néha-néha, Sárisápról kellene felnyomatni, de az akna már leállt, az itt lakó pár emberért meg nem tartják érdemesnek. Végül borral mossuk le a kolbászt. Ötven körüli, bicegő férfi lép be a boltba, almát, maroknyi fehérgyökeret, tormát hoz a vezetőnőnek, egy féldecis üveg pálinkát kér. Ránk néz, nem ismer minket, nem szól semmit. Megebédelünk, aztán kimegyünk az aknához. A IX-es aknát már akkor sem nyitják újra, ha esetleg mégis megvalósulna a rekonstrukciós terv. A függőleges aknát annak idején csak fával biztosították, a deszkák már rég szétrothadtak a vízben. Az aknatorony előtt ott hever a régi gépész bársonyszékének a támlája, mellette egy pufajka leszakadt ujja. A toronyról valaki lelopta a vaslétrát is, de csak félmagasságig, a tolvaj följebb nem merészkedett. Belépünk az aknaszállító gépházba, a motorok nem kellenek senkinek, otthagyták őket a helyükön, a rozsdának még nem volt ideje megenni, mintha tegnap használták volna valamennyit. – Mibe kerülne, ha most kellene felépíteni ezt a gépházat? – Úgy érti, hogy itt csak sima föld volna, és mindent újra kellene csinálni? – Igen. – Kétmillióból nem jönne ki. Ezt biztosan tudom, mert annak idején én terveztem. A mérnök elfordul, és kigombolja a nadrágját. – Bocsánat, az én munkám, illő, hogy én vizeljem le. A 220 méter mély, függőleges aknát már feltöltötték hulladékkal, az egynemű szürke tömegből tégla, régi, rossz hordó ütközik ki. Az aknatorony mellett nagy betonoszlop lóg a levegőben, csak egy meggörbült vasrúd tartja.

– Ezt miért hagyták itt? – Majd le fogják robbantani, de a távvezeték túl közel van, előbb azt kell arrébb telepíteni – mondja valaki mögöttünk; hátranézek: a bicegő ember áll ott. Rátámaszkodik a botjára, jelezve, hogy készen áll a tisztességes beszélgetésre. Túl a bányaépületeken lebontott barakkok maradványai látszanak: festett faldarabok, törött téglák; tépett kátránypapírt lenget fölöttünk a szél. – Ez volt a régi Kömi-tábor, 1250 rabnak építették, de mindig belezsúfoltak vagy kétezret. Ott aludtak, ott volt a kultúrtermük, alakítottak egy fúvószenekart, ez játszott minden ünnepen – botjával körbemutat –, ezeket a fákat még ők ültették, ők gondozták a kertet, gyönyörű virágokat neveltek. – Lejártak a rabok a bányába? – Igen, a IX-es aknán 700 rab dolgozott 120 civil bányásszal, a többi a XII-esen. – Nehéz gyerekek voltak – mondja a mérnök –, sok technikailag képzett ember akadt közöttük, akik itt is „hasznosították” a szaktudásukat. Az ügyelet naponta háromszor-négyszer jelentett rövidzárlatot, lementem megnézni, mi történt: sínszeget vertek a kapcsolóba, így biztosítottak maguknak egy kis plusz pihenőt. Mikor észrevettem a szöget, figyelmeztettek, hogy jobb lesz, ha csendben maradok, mert a legközelebbi bányajárás után csak a holttestem megy majd fel. – Hogy dolgoztak? – Volt olyan, akit hajtottak a jobb munka után járó kedvezmények: időelengedés, több látogatás, gyakoribb levélírás, de például az életfogytosokat nem hajtotta semmi. Állandóan szökni próbáltak, elbújtak a csille alján, deszkát raktak maguk fölé, arra meg szenet. Mikor az őrség rájött a trükkre, az altárónál vasrudakkal szurkáltak át minden gyanús csillét; ha megkoppant valamilyen deszkán, rögtön kiborították. Egyszer egy nagyobb vállalkozásba is belefogtak. Titokban kihajtottak egy gurítót, a hegyen egy vízmosásos részen lyukasztották volna ki, túl a kerítésen, mindannyian megléphettek volna. Kabátban, sapkában hordták szét a kitermelt anyagot, vagy rászórták a meddőt szállító csillék tetejére, a vágat bejáratát tűzőlécekkel takarták el. Egyébként szakmailag gyenge munkát végeztek: két oldalról deszkával biztosították a gurító falát, és feszkékkel támasztották ki; lehet, hogy a felszín közelében rájuk omlott volna az egész. De odáig nem jutottak el, mert valaki beköpte őket, és lebuktak. A „vamzert” állítólag megölték a többiek.

1956 októberében katonák vették körül a tábort, a politikai foglyokat kiengedték, a köztörvényeseket elvitték valahová. Aztán megszűnt a tábor, a barakkokat átalakították szükséglakásokká. Mocsok népek jöttek fel ide, ittak, amikor csak tudtak, késsel kergették egymást a bozótban, a nők melltartóban és bugyiban őrizték a disznókat. Aztán betelepítették őket Dorogra, most is csak akkor érzik jól magukat, ha kiülhetnek a büdös árok partjára, az épületeket meg kiadta bontásra a csolnoki tanács, már mindegyiket megvették.

Körülnézünk: egy köpcös férfi éppen a régi lakatosműhelyt bontja, a biztonságával nem sokat törődik, csak egy sínvassal dúcolta alá a tetőt. Hogy jobban hozzáférjen a falhoz, beállt egészen az eresz alá. Egyszerre kiabálunk oda: – Jöjjön ki! – Előbb neveld fel a gyerekeidet! Odajön hozzánk, mentegetődzik: – Dolgoztam én a bányában is, soha nem szakadt rám. – Elég, ha egyszer előfordul – mondja a mérnök –, mennyi téglát vesz ki? – Ezret, átépítem a házam, kell a tűzfalakhoz.

Bicegő ember meghív minket a pincéjébe, ami tulajdonképpen csak egy agyagba ásott, mély verem, a tetejét csúszdatetőkből eszkábálták össze, az illeszkedéseknél kilátszik a nyers föld, alulról csövekkel támasztották meg. A szőlő nem a hegyről származik, csak itt, a ház melletti lugasokon nőtt, az egész termés elfér két kis hordóban és egy zöld üvegballonban, melyet dugó helyett egy kisebb alma zár le. A rend egyébként mintaszerű, a sarokban homokba eltett sárgarépahalmok állnak, a fal mellett egymás mellé támasztották a szerszámokat. A bor még éretlen, világosbarna, mint a híg tejeskávé, és túl édes, a mustot csemegeszőlőből préselték, főleg Szőlőskertek királynőjéből, hamar a fejbe száll. A házigazda széles mozdulatokkal magyaráz, folytatja a fenti témát: – Aztán a rabok visszamentek Pestre, és most jól élnek, igazgatók és mérnökök, én pedig, aki akkor az apparátusban dolgoztam, és 1200 forint fizetésért hordtam le a parasztok padlásáról a búzát, megnyomorodtam. Tönkrement a lábam, amputálni kellett – mutatja –, tizenkét centim van térd alatt, nem volna szabad ennyire sántítanom, de nekem nem adnak egy NDK-műlábat. – Szolgálat közben történt a baleset? – Nem; mikor leszereltem, Sárisáp tanácselnöke lettem, onnan kerültem a bányához, lent szállítás közben elgázolt egy csillevonat. Öt éve volt, még mindig nem tisztázták a körülményeket. – Sok ilyen régi tiszt, katona él errefelé? – Én is az voltam – mondja a bányász, aki a lakatosműhelyt bontotta –, főhadnagy voltam a páncélosoknál, tíz évig szolgáltam, városról városra dobáltak rongy fizetésért. Aztán egyszer meguntam. – A kísérőmhöz fordul. – Mérnök úr, ha már itt van, nem lehetne szó róla, hogy én kapjam meg bontásra a régi motorgarázst? Kellene még tégla az építkezéshez.

Pilisre nem volt érdemes kimenni, az ottani bányát már évekkel ezelőtt lezárták, először az uránosok akarták megvenni radioaktív hulladékok temetőjének, de a Köjál nem engedte, mert túl közel fekszik hozzá Istvánakna, ahonnan Pilis község ivóvizét emelik ki, végül valamilyen műköves vállalat vásárolta meg. Tokod és Tokod-Altáró is elúszott, kihalt a környék, a bejáratnál a lendületes bányászszobrot ellepte a zöld rozsda, de már nincs, aki lepucolja. Minden ajtót lelakatoltak, az épületrészeket külön kerítés zárja, csak egy-két iroda él még, a végelszámolásokat készítik. Mindkét altáró bejáratát eltorlaszolták léckapuval, az egyikből már az áramot is kikapcsolták, a másiknak még veszik valami hasznát: innen látják el vízzel Tokodot. Ami igaz, az igaz, nem kell messzire menni érte. A napszinten egy öreg bányászokból álló brigád dolgozik, vezetéket szerelgetnek, motorokat. TH acélgyűrűket hordanak ki. Mikor meglátják kísérőmet, a mérnököt, tisztességtudóan megállnak.

– Hogy megy, emberek? – Gondolta maga, mérnök úr, hogy meg kell érnünk ezt? Huszonöt év után új munkát keresni! – Ők voltak a dorogi bányák egyik leghíresebb frontcsapata – mondja a mérnök felém fordulva. – Napi tizenkét csillét küldtünk fel, még a szívlapátra is ráhegesztettünk egy darabot, hogy több szén férjen rá. 161 százalékot teljesítettünk, nem merték kiírni a táblára, attól féltek, hogy a többi bányász fellázad, csak suttyomban fizették ki. – Régen megbecsültek minket, és törődtek velünk. Emlékszik, mérnök úr, mikor Vili homok alá került, egy deszka hátulról felfogott valamit, és úgy kapott levegőt. Mikor felhozták, azt mondta neki az igazgató: na, Vili, maga akkor jöjjön be legközelebb, mikor már jól érzi magát. Három hónap múlva jött be, és senki sem szólt egy rossz szót sem. Most… – mondja és legyint. – Ha Sárisáp is elúszik majd, hová menjünk? Hol keressük meg a kenyerünket? Tele vagyunk reumával, gerinckopással, a szívünk meg háromszor akkora, mint kell. – Tudja, mire gondolok én, mérnök úr? Hallottam, hogy volt valami régi szokás vagy törvény, hogy ha a bányász lent meghal, és felhozzák a testét, a család végkielégítést vagy nyugdíjat kap utána, de ha a holttestét nem találják meg, és lent marad, a bánya megadja neki a teljes fizetést, éppúgy, mintha dolgozna. Minden névsorolvasáskor az aknász szólította a halottat, aztán beírta a neve után, hogy leszállt, naponta három műszak bérét fizették ki utána. Egyszer még 1912-ben, az Auguszta-bányán egy vájár már nem bírta a munkát, és félt, hogy nem tudja felnevelni a családját, szántszándékkal lement az omlásba, olyan helyet keresett, hogy sohase kerüljön elő a teste. Az asszony annyi pénzt kapott utána, hogy még iskoláztatni is tudta a gyerekeket. – Ezt mire mondja? – Hogy miért nem lehet most tizedannyit törődni az élő bányásszal?! Az árak nőnek, a mi fizetésünk meg nem emelkedett tíz év óta egy fillért sem; már minden szakma utolért minket, útépítők megkeresik ezt a pénzt. És még ez a kenyér is bizonytalan, dobálnak minket aknáról aknára. Nem ezt érdemeltük.

A Dorogi Tröszt egykori büszkesége, Erzsébet-akna már végleg elhagyatott, az aknatoronyban valaki egy fél pár ócska gumicsizmát akasztott fel. A kapunál itt is egy rokkant vájár őrködik, bizalmatlanul néz ránk, de aztán beenged. A tornyokon még friss a szürke festés, de az utat már magasan felverte a gaz, lábunk meg-megbotlik a keresztbe dobott lécekben. Oldalt leszerelt motorok hevernek, egy percenként száz köbméter teljesítményű kompresszor darabjait halomba rakták, egyik alkatrészről néhány nejlonfoszlány lóg le, a leütődött szürke festék alól kilátszik a piros mínium.

– Ezt mire használták? – Itt semmire. A pécsi György-aknáról került ide, de mire ideért, Erzsébet-akna már elúszott. Még használható lenne. – Mit ér? – Szovjet gép, csak rubelban tudom az árát: ötvenezer. Egy alváz kocsin 428 lóerős motor fekszik, másikon vadonatúj szivattyú, egy huszonöt atmoszférás tolózár félig beletemetődött a földbe, a drótkötelek spirálba tekerednek. A gaz háborítatlanul szaporodik körülöttünk, nem tapossák le a gumicsizmák, a sínek mellett királydinnye nő, beljebb valami lila színű vadvirág, a műhelyépületek előtt erős szárú maszlag ingatja sárga gyümölcseit. Benézek a műhely törött ablakán, itt is mintha egy hirtelen mozgósítás szólította volna el az embereket, a vastartályokban még ott hever a kovácsszén, a termelési naplót az asztalon hagyták, lapjai egymás után görbülnek össze. Épségben maradt a kompresszorok hűtővízmedencéje is – azelőtt szénmosásra szolgált –, számtalan cső vége torkollik bele, de mind szárazon rozsdáll, csak egy kis csőből csöpög a víz. A medence alján rothad az iszap, valaki egy vödröt dobott bele, azonnal ellepték a satnya moszatok és vízinövények. Erős széngázszagot érezni.

– Ez honnan jön? – Még mindig ég az erzsébeti meddőhányó, pedig már van vagy négy-öt éve, hogy nem használják. Az aknatoronyban csövekkel támasztották alá a kasokat, belépek, megnézem: a máskor mindig vizes belső borítólemezek most dermedt szárazak, ha ujjaim hegyével hozzájuk érek, nagy darabokban válik le róluk a rozsda. Sehol egy lélek, a telefon a helyére akasztva, de a drótja ráhullik az aknacsatlós üres székére, a szék előtt eldobott barna svájcisapka hever. A falon még olvasható a kiakasztott jelzésrend, melyik csengetés mit jelent: – = vészjel . = állj …. = szén jön ---- = meddő jön – Küldenek még fel csillét ezeken a kasokon? – Már nem, ha lesz is pénz, csak Borókást újítják meg. Oldalt a márkaszekrény ajtaját csapkodja a szél, a leszálló bányászok ide akasztották fel az ellenőrző fémlapot, a szekrényből senki sem vette le a régi beosztást: „I. szak: Tállai, II. szak: Robotka, III. szak: Gál”.

Legutoljára a tokodi XVII-es akna pusztult el. Az akna valaha két mezőből állt, az északi mező még 1964-ben úszott el, a szivattyúk nem tudtak megbirkózni a percenként 60 köbméternyi betörő vízzel, de úgy látszott, hogy a keleti mezőt nem fenyegeti különösebb veszély. 1971. október hetedikén befejeztek egy régi fejtést, és megkezdték egy triász mészkőlapra kenődött szénréteg feltárását; ez az új fejtés 300 ezer tonna szenet ígért. A régi és új munkahely között vetők gátolták az előrejutást. A feltárók már leküzdöttek egy vetőt, mikor percenként 300 liter vizet kaptak, ez hamarosan két köbméterre szaporodott. Október nyolcadikán reggel leszállt a főmérnök, hogy ellenőrizze a helyzetet, ½ 1-kor jelentette, hogy sok víz folyik a vágatból, mennyisége meghaladja a percenkénti 110 köbmétert, az alapvágaton eléri a 60–70 centi magasságot is. Be kellett volna zárni a vízvédelmi gátat – ez egy betonba épített acélajtó, 160 centi magas, 120 széles, de a hordalék eltömte, és az emberek mentése miatt sem lehetett megkísérelni. Idő sem volt rá, ideális körülmények között is egy egész órába telik, amíg be tudják csukni. A víz akadálytalanul szaporodott és terjedt, egy óra alatt több ezer köbméternyi térfogatot borított el, 13 óra 25 perckor leoldott a szivattyú, valamelyik egysége vizet kapott. Jelenleg 117,3 méter magas vízoszlop borítja a XVII-es aknát.

Amíg csak egy-két akna úszott el, a Dorogi Szénbányászati Vállalat el tudta helyezni az embereit: Csolnokról Erzsébet-aknára, Erzsébet-aknáról a XVII-es aknára rakta őket, de hogy ez is elpusztult, kimerült minden sakkozási lehetőség, többé nem tud munkát adni a bányászoknak. Nem a vándormadarakról van szó – ezeket a hosszú ideje tartó válság már rég más tájakra vezérelte –, hanem a legjobb, legszorgalmasabb vájárokról. Ez a létszám azonban nem sokáig lenne felesleges, Dorogon is állandóan csökken azok száma, akik hajlandók bányamunkát végezni, ha Dorog fennmarad; lehet, hogy egy fél éven belül minden embernek lehetne helyet találni, de állítólag a dorogi vezetőket állandó nyomás éri, hogy az embereket tereljék Tatabánya felé, mely távlatilag is nagyobb jövő előtt áll.

Nem tudom, mi az igazság, de tény, hogy Dorog nemcsak néhány csapatra való vájárt adott át, hanem az utánpótlását, a vájáriskola végzett növendékeit is, és most a XVII-es aknáról is át akar irányítani 150 bányászt Tatabányára. Kilenc műszakit is elküldenek velük, részben azért, mert Dorog műszaki állásokban sem bővelkedik, korhatár előtt is sietve nyugdíjba küldik a vezetőket, mérnököket, ha csak egy mód van rá, részben azért, hogy a bányászok ne mondhassák: hiába pusztulnak el sorra az aknák, az íróasztalok száma egyáltalán nem csökken. A bányászok nem kötelesek tudomásul venni ezt az áthelyezést, és jogaikat különféle rendeletek védik, tehát egyszerű utasítás helyett meg kell győzni őket. Ebből a célból egy gyűlést hívtak össze a XVII-es akna felolvasótermében, ezen megjelent a dorogi és tatabányai vezérkar, élükön a két igazgatóval: Kéri Vencellel és Gállal. Igyekszem eltűnni a tömegben, nekidőlök egy oszlop hátának, onnan nézek körül. Ülnek a bányászok a gyalulatlan padokon, már utcai ruhájukat viselik: barna bársonynadrágot, műbőr zekét, svájcisapkát, szemük és szempillájuk is tiszta, a héten már nem szálltak le, csak a napszinten dolgoztak. Először a dorogi igazgató emelkedik szólásra, hetven körüli, alacsony ember, ráncos arca kissé puffadt a cukorbajtól. Az a benyomásom, hogy tart a bányászok kifakadásaitól, többször is hangsúlyozza, hogy „bányászokhoz méltó fegyelmezett magatartást kér”, és halkan beszél, hogy mindenkinek fokozottabban kelljen figyelni. Mondatai drámaiak, akár egy háborús film dialógusai. – Elvtársak – mondja –, az elemekkel szemben vívott csatát elveszítettük, bár a XVII-es akna dolgozói mindent megtettek, ami tőlük tellett. November 4-én 16 óra 39 perckor a minisztériumi bizottság kilátástalannak ítélte a további küzdelmet, leállíttatta a szivattyúkat, a víz végleg hatalmába kerítette az aknát.

Ezután hivatalosan is bejelenti a 150 banyász és 9 műszaki áthelyezését. A Tatabányához legközelebb fekvő falvakból bejáró embereket jelölték ki: Bajnát, Epölt, Nagysápot, Bojótot, Tokodot és Tát Kertvárost. Persze ez a közelség csak viszonylagos, a bejáróknak negyven-ötven kilométernyi, száz kanyarral tarkított hegyi utat kell megtenniük naponta, lecsökken a szabadidő. Vegyünk átlagnak egy Tokodon lakó bányászt, amíg a XVII-es aknán dolgozott, reggel öt órakor indult el hazulról, és délután háromnegyed háromra már otthon volt; most, hogy Tatabányára került, három óra felé indul majd, és négy óra is elmúlik, mire újra átlépi a háza küszöbét. Egy vájár mesélte, akit már korábban átirányítottak Tatabányára, hogy azóta nem nézi a tévében a filmet, mert ha reggel pihenten akar ébredni, már az első híradó után le kell feküdnie. Az autóbuszon töltött plusz órákért természetesen egy fillér sem jár, sőt az utazásban rejlő egyéb kockázatokat is visszahárítják a bányászokra. Szabadságuk felével a bánya rendelkezik; ha a busz télen elakad a hóban, nem rezsi-műszakot kapnak, hanem szabadságot írnak ki nekik – utólag. De a bányászok egyelőre nem szólnak, meghallgatják a következő szónokot is: Gált, a tatabányai igazgatót. – Tisztelt elvtársak! (A hangsúly olyan, hogy ha valaki akarja, tisztelt uraimnak is értheti.) Le szeretném szögezni, hogy nem mi teszünk önöknek szívességet, mikor átfogadjuk önöket a Tatabányai Szénbányákhoz, hanem önök tesznek szívességet nekünk. A VI-os akna felfejlesztéséhez okvetlenül szükségünk van önökre… És így tovább, beszéd közben az igazgató néha összedörzsöli a kezét. Nem véletlenül tették a gyűlést olyan időpontra, mikor a műszak már letelt, a bányászokat kint várják az autóbuszok, nyilvánvalóan szeretnék, ha nem most, sok száz ember jelenlétében merülnének fel a problémák, hanem négyszemközt, az igazgatói vagy főmérnöki irodában. És a bányászok most is hallgatnak, aki kérdez, az is csak valami jelentéktelen apróság iránt érdeklődik: mikor indul az ismerkedőbusz Tatabányára, mi lesz a megváltott bérletekkel? Később jelentkezik egy tüdőhörgő-tágulásos vájár, akit az orvosok kitiltottak a bányából. – Velem mi lesz? Ugyanezt kérdezi egy rokkant bányász is, gyorsan megnyugtatják őket, de két tatabányai vezető savanyú pillantást vet egymásra, mint aki csak otthon jön rá, hogy a boltban nem azt az almát csomagolták be neki, amit kiválasztott. Csodálkozom, hogy az emberek nem érzik meg a taktikai esélyt: a vezetők tartanak tőlük, szinte bármit kérnek, most megígérnék nekik; ha nem teljesítik az ígéretet, akkor is fontos hivatkozási alap lehetne. De egy hangos szó sem esik, mikor felkelnek a padokról, akkor is csak annyit mondanak: – Mi a probléma? Menni köll, megyünk. Csak a folyosón hangzik fel a keserű mondóka:

„Piszkos, mocskos Tatabánya, Te maradsz meg utoljára!”

Átmennek az öltözőbe a maradék holmiért. Az öltöző alig tíz éve épült, viszonylag modern fekete-fehér rendszerű, a bejáróöltönyt külön tartják, a munkaruha rácsos szekrényekben szárad, még kis értékmegőrző fiókokat is szerkesztettek fából. Egy öreg bányász kiveszi a szekrényből a gumicsizmát, a munkanadrágot, de a szerszámnyelet és a mosóport ott hagyja. – Majd kapok másikat Tatabányán. – Érdemes elmenni? – Négy évem van hátra a nyugdíjig, mit csináljak? – mondja, leakasztja a fémajtót, és átlósan befekteti a szekrénybe.

Másnap reggel a 150 bányászból 86-an szálltak fel az autóbuszokra, a helyszínen ebből is négyen visszaléptek, mikor kiderült, hogy a tatabányai VI-os akna sújtólégveszélyes, és homok alatti művelés folyik; később hat falubeli társuk csatlakozott hozzájuk, és ők is lemondtak. A XVII-es aknára persze egyikük sem kerülhetett vissza, itt csak hat-hét vájár maradt, akinek már folyamatban van a nyugdíja, az anyagokat rendezgetik: iszapvezetéket, légcsövet, ócskavasat. A zöld vaskapu sarkig kitárva, még a portásfülke kéménye sem füstöl, az udvar kihalt, szinte hallani, hogy csöpög az eső a sárguló fűzfákról a földre. Már a főmérnök is bepakolt, szíjjal fogta össze a munkaruhát, a csizmát, a fehér műanyag kobakot. A bányatérképek is eltűntek a falról, minden térképet össze kellett gyűjteni és le kellett adni a trösztnek és a bányarendészeten. – Ez azt jelenti, hogy ennek az aknának vége? – Igen, azt. – Megmondta az embereknek, hogy soha többé nem térhetnek vissza a XVII-es aknára? – Nem, inkább úgy búcsúztam tőlük, hogy majd még találkozunk, tartunk mi még élüzemünnepséget az udvaron. Így könnyebb volt nekem. – És maga hová kerül? – Nehéz ügy. Dorog telítve van mérnökökkel és műszakiakkal, csak valakinek a helyére mehetek. Az illető viszont joggal mondhatja: miért tesznek el engem innen, végül is nem az én aknám úszott el?! – De azért itt marad Dorogon? – Szeretnék. Itt kezdtem mint csillés, még 1946-ban Erzsébet-aknán, itt lettem vájár, a bánya küldött el szakérettségire, aztán Sopronba az egyetemre. – Estin végzett? – Nem, az úgynevezett dolgozó tagozaton. Nappali szakra jártunk, és amíg tanultunk, a bánya fizetést adott. 1962 novemberében neveztek ki főmérnöknek a XVII-esre. Veszélyes bánya volt. 1958 augusztusában nyitották meg, október 13-án már el is úszott. 1959 áprilisában hozták rendbe, 1960 márciusában újra betört a víz, a bánya fennállása alatt 48 alkalommal élt át 500 liter fölötti vízbetörést. Az emberek most az utolsó katasztrófánál is mindent megpróbáltak, a csillék úsztak, mint a motorcsónakok, de ők derékig érő vízben mentették a trafókat és a kapcsolót. Győzni azonban így sem lehetett.

Tát Kertvárost a szénbányászat felfutása idején építették. Dorog „alvóvárosának” szánták, kisajátították a község legjobb termőföldjeit, és nekiláttak az építkezésnek. Az egykori tervek arányait jól érzékelteti, hogy a víz- és csatornahálózatot 60 ezer fő kiszolgálására méretezték. Aztán változtak az idők, csak 350–400 lakás épült fel. A bányászok 160 ezer helyett csak 120 ezer forintot fizettek a Tát kertvárosi lakásért, a többit a bánya adta hozzá. Eredetileg csak bányászok lakhattak a telepen, de most már találni üveggyári munkásokat, sőt pincért, cigányzenészt is. Az én emberem, akihez vasárnap reggel bekopogtattam, megmaradt bányásznak; mikor a XVII-es akna elúszott, vállalta az áthelyezést Tatabányára. – Mióta dolgozik a bányánál? – 1951-ben kezdtem. Kiskunhalason laktunk, az apám köztisztasági alkalmazott volt, mire vihettem? Beálltam az állami gazdaságba zsákolni, 1000 forint körül kerestem. Akkor jöttek a toborzók Dorogról, 1800 forintot ígértek, és külön fizettek 400 forint szerződési jutalmat, persze hogy aláírtam, a tanács meg köteles volt elengedni.

Annavölgyre kerültem, a legényszállóban adtak helyet, egy darabig még hazajártam – kaptunk nyolcvanszázalékos vasúti jegyet –, de aztán meguntam, minek? Aki túl sokat járt haza, otthon is maradt. Tizennégyen jöttünk el Halasról, öt-hat már a következő évben kibukott. Pénzem volt, de nem spóroltam, a Miklóshoz jártam szórakozni, olyan cimboráim voltak, akik megitták volna az Úristen lábvizét is. Veszett hírem terjedt. 1954-ben meg akartam nősülni, a lány a szénosztályozón dolgozott, mindenki lebeszélte: mit akarsz te egy ilyen alfölditől, az csak jön és megy, nincs semmije! De a végén hozzám jött. Lakást nem kaptunk, a legényszállásra nem vihettem be az asszonyt. Mihez kezdjünk? – Az apósához nem mehettek? – Hogy mehettünk volna? Hatan laktak egy egyszobás szolgálati lakásban. Végül az lett, hogy az apósomnak volt egy telke kint Sárisápon, a Kálvária-hegyen, oda vágtunk magunknak az agyagba egy barlanglakást. A hegy alját lefaragtuk, ajtót-ablakot raktunk bele. A barlang elég szűk volt, téglalap alakú, kétszer négy méteres alapterületű, egy ágy, egy asztal volt benne és két szék, az apósom adta ajándékba. A padlót az asszony sűrű agyaggal mázolta fel, kefével szépen elkente, hogy ne ragadjon, homokkal felszórta, így nyugodtan lecsöppenhetett a víz. Vályogból raktunk sparhertot, a tetőbe fel volt fúrva egy lyuk, azon ment ki a füst.

Nem mi laktunk egyedül, hat ilyen kunyhó állt a Kálvárián. Száraz időben ki lehetett bírni, még a kocsi is fel tudott menni az úton, de ha felázott, nagyon nehéz volt a járás, csak bot segítségével lehetett felkapaszkodni. Három évig laktunk itt, az asszony nem dolgozott, a főzéssel-takarítással törődött, gyerek nem jött, csak most, tizenhat évi házasság után lett egy kisgyerek. 1957 nyárutója felé egy este elmentem műszakra. – Szerbusz, majd reggel jövök. Reggel már a part alól látom, hogy az asszony kint áll az úton, és sírdogál. – Mi van? – kérdezem. – Hagyjál már! Az történt, hogy megcsúszott a hegy, két méter vastag agyag lejött, betört az ajtótok alatta, elzárta a bejáratot, szerencsére maradt egy kis lyuk, ahol az asszony ki tudott mászni. A vájár abbahagyja, és rám néz. – Ha van ideje és nem röstelli, kimehetünk megnézni a tett helyét. Van egy „proli Mercedesem”, negyedóra alatt odaérünk. A Trabant átvág a telepen, a túlsó oldalon néhány nagyobb kísérleti házat is látni, ezeket előre gyártott elemekből rakták össze és bevakolták, a beton nem tűrte, nagy darabokban ledobta magáról a vakolatot. – A mi házunk jobb. – Mennyit kellett fizetni érte, mikor átjöttek Sárisápról? – Tíz százalékot kellett volna letenni, de nekünk nem volt miből, a bánya vállalt kezességet értem, aztán levonták a fizetésemből. – Kultúrház vagy klub van a telepen? – Az nincs, csak egy presszó. Áruház is csak egy van két-háromezer embernek. Kiértünk Sárisápra, a kocsit lent hagyjuk a Kálvária alján, gyalog kapaszkodunk fel az agyagos úton. A vájárt sokan köszöntik a kertek mélyéről, de ő csak módjával válaszolgat. A hegyről koszos, barna ér fut le, valaki két ócska pallót dobott rá keresztbe. – A mi időnkben is kerülgetni kellett, ha megdagadt a víz, folyton elvitte a hidat, nem volt érdemes megcsinálni. A hegy oldalába valóban hat barlanglakást vájtak, az én emberem a legfelsőben lakott, egészen az erdő szélén. A leomlott agyagréteget azóta sem takarította el senki, még most is lezárja a régi bejáratot, fölötte millió földi féreg apró járata látszik, az egész fal olyan lyukacsos, mint egy szúrágta gerenda. – Látja ott fent ezt a tölcsért? A háborúban odaesett egy bomba, akkor ingott meg a föld. Az egykori bejárattól jobbra is kivált a falból egy jó három méter magas, vastag agyagoszlop, dőlésre áll, ha lezuhan, eltorlaszolja a szomszéd lakást. A szomszéd barlang főbérlője egy öreg bányász, már a nyolcvanadik évét is betöltötte, huszonöt éve nyugdíjban van. Három feleséget temetett el, most egy huszonnyolc éves nő lakik vele. – Ez is csak orvossággal él – mondja az öreg, és legyint –, szívbaja van, és javítani nem tudják. – Hogy került ide magához? – A férje elhagyta, a gyerekkel sehol sem fogadták be, én vettem ide magamhoz.

A barlangba nincs bevezetve se a víz, se a villany, fényt is csak a bejárati oldalról kap, a két kis ablakon és az üvegezett ajtón keresztül. A csikósparhert rettenetes meleget áraszt, de még a fal is füstöl. Ki kellene pucolni az agyagtetőbe vágott kéményt és a csöveket, de ehhez le kellene venni a nagy elzáró pléhlapot a falról, és ehhez az öregnek sem ereje, sem kedve. A berendezés két ágyból, egy asztalból és két székből áll, a falon szentkép és egy falvédő, mely modern, gépesített svájci konyhát ábrázol. A vájár otthonosan letelepszik az asztal mellé, és körülnéz. – Potyog a vakolat. – Az. Mióta a bomba leesett, ami az öreg Karácsonynét az ágy alá vágta, nem valóságos ez a hegyoldal. Hátul is megy össze, szakadozik, a pincéből mindig ki kell hordanom egy-két kosárral. Szenet nem is tehetek oda, mert tönkremegy. – A „padló” jó. – Felszórom homokkal, aztán Jézus a viharban. – Lakik itt a Kálvárián más is? Az öreg arca elborul. – A lányomék, de velük nem beszélünk, mert megsértettek. – Maguk meddig maradnak itt? – A tanácstól jártak kint, azt mondták, hogy csak a telet bírjuk ki valahogyan, tavaszra majd kapunk szükséglakást. De hát tavasszal már nincs kedve elmenni az embernek, olyan itt kint, mint a vigadó. Nem lesz nekünk semmi bajunk, sok család felnőtt ezen a környéken. Kikísér minket a barlang előtti nyomorult, faágakból összekötözött filagóriába, innen is látni a dőlésre álló, nagy agyagoszlopot. – Miért nem piszkálja le? Egyszer eltemeti. – Próbáltam, de nem férek hozzá. Nem lesz semmi baj. Végignézzük a többi barlangot is. Az öregember lánya kint áll a kerítésnél, de mivel a haragosától jövünk, őhozzá nem illik bemenni. Ez a család sokkal jobban berendezkedett, még galambdúcot is ástak az agyagfalba. Mellettük romos kunyhó, benne maradtak a gerendák, de senki se mert bemenni értük, mert agyagsziklák lógnak le a „mennyezetről”. Az utolsó ház a Kálvária dísze lehetett, csak félig építették a part alá, ehhez egy kis kiálló vályogrészt is tapasztottak, bevezették a villanyt, elé oszlopokat ástak, és felfuttatták rájuk a noha szőlőt. – Egy bányászé volt, beköltözött Tokodra. Beszálltunk a Trabantba, és visszaindultunk Tát Kertváros felé. – Látja, így nyomorogtak az öregek, és mégis eléltek hetven-nyolcvan évig, mi nem húzzuk majd addig. – Miért nem? Maguk mégsem dolgoznak tizenkét órákat. – Az igaz, hogy ők tizenkét órát dolgoztak egy nap, de kényelmesen megreggeliztek, délben kiszálltak ebédelni, én meg örülök, ha van öt percem robbantás után, mikor enni tudok. Nem hajtották magukat, mert nem voltak igényeik, megvettek egy szekrényt, és elvoltak vele életük végéig, én meg lehet, hogy jövőre kicserélem az egész bútoromat. Csak abból, hogy még jobban kiuzsorázom magamat lent a bányában.

Tokodon búcsút tartanak, H. bácsinál összejöttek a rokonok, bányászdinasztia, mindannyian a dorogi bányáknál dolgoztak egész a legutóbbi időkig. Leülök az asztalhoz, én is kapok egy pohár bort. – Nem mennek be délután Dorogra a meccsre? – Már nem csapat a Dorog, kirabolták. Muchát elvitte a Fradi, Szabót a Videoton, Karábát, Szántait, Szuromit az Egyetértés, Makrayt a Komló. – Ez már nem a mi csapatunk, nem Dorogi Bányász, hanem Dorogi AC. A bánya már nem tudott pénzt adni nekik, erre visszavették a régi nevüket. – Nemcsak a futballnak van vége, hanem egész Dorognak. Halálra van ítélve, mert Dorog tengerszem. Elúsztak a nagy bányák, és Sárisáp is el fog úszni, mert körbe van véve elöntött aknákkal, a víz szaporodik, és nem fölfelé fog folyni a szőlőhegyre, hanem lezúdul Sárisápra. Sárisáp mindig száraz bánya volt, de a múlt pénteken már másfél köbméter vizet mértek percenként. – Maguk szerint tehet valaki arról, hogy egész Dorog elúszik? – Honnan tudhatnánk mi azt, laikus ember létünkre? Öreg bányászok azt mondják, hogy ha egyszer jól megszívatták volna a karsztvizet 100-150 köbméteres szivattyúkkal, mindenütt leszáll a vízszint, és nem történik meg a baj. De hát ez csak afféle beszéd. – Ne félj, most már nagyon gondosak lettek, az igazgatóságon még azt is előírták, hogy a gépírópapírral is takarékoskodni kell. – Sokra mennek vele! Ötezer géppapír nem kerül annyiba, mint egyetlen TH acélgyűrű, és ki tudja, hány tízezer TH maradt lenn a vízben! – És maguk nem sajnálják Dorogot? – Nekem direkt jól jött, hogy átraktak Tatabányára. Az apósommal laktunk együtt, mindig talált nekem valami munkát a ház körül, egy percre sem hagyott pihenni. Korcsmárosfamíliából származott, most is van bora, de nekem is pénzért adta, 16–17 forintot kért egy literért. Most kapok szövetkezeti lakást bent Tatabányán, ő meg árulhatja a borát az óbudai pléh Krisztusnak. – Én meg azt nem bírtam kitartani, hogy túl sok volt a mérnök és a technikus. Már majdnem ott tartottunk, hogy a mérnökök beosztják maguk között: egy hónapig én megyek le termelni, és te maradsz fent az irodában, aztán cserélünk. – Nem volt becsülete a vájárnak, igyekeztek szabadulni tőlünk. Lehet, hogy valaha még ráreszkíroznak valami nagy pénzt, és újra felnyitják a Borókást, Erzsébetet és a XVII-es aknát, csak azt nem tudom, ki fog odaállni a szénhomlok elé. H. bácsi tölt a poharakba, közben dúdol: – „Túri vásár sátor nélkül…”

1971. október–november [ Digitális Irodalmi Akadémia ]

Borítókép: Valovics László az 1970-es években - saját gyűjteményéből