Szívem szerint a kesztölcieknek azokat a gondolatait mondanám el, amelyek most a temetése
pillanatában vetődnek fel bennük, hiszen az itt eltelt 41 év alatt nem volt ember, akihez valamilyen módon nem kötődött volna. Ők egyszerűen ezt mondanák: Isten veled Feri Atya, jó pap, és igaz ember voltál. Egy közülünk, aki mindenben példát tudtál mutatni nekünk. Láttuk mire képes az erős hit, a következetesség, a tenni akarás, az egyik cél megvalósulása után, már dolgozni a következőért, bevonni a falusiakat, minket, akik a családod lettünk. Mindez, hogyan történt? Intelligens humorral, közvetlen ám mégis tiszteletet sugalló beszédstílusban, a vallásban vetett hit fontosságára irányuló, reményt
keltő mondatokkal. Tarnóczi Atya elődjének papi szolgálata igen gazdag volt eredményekben, nem volt egyszerű fiatal papként felvenni a stafétabotot és megmutatni azt, hogy ő is látja az egyházközség tennivalóit, a hívők hitbéli állapotát, a templom, a temető és a plébánia körüli feladatok fontossági sorrendjét. Nyitott emberként bányászszülők gyermekeként, szinte rögtön megtalálta a közös hangot az egész faluval.
Az önkormányzat számára nem gondot, hanem megoldott feladatot jelentett a papi szolgálatának gyakorlati része. Annyira értékelték a faluért végzett munkáját, hogy amikor 1997-ben megalapították a díszpolgári címet, (amelyet az óta is adományoznak az arra érdemeseknek) a feltételek között a következőt rögzítették: azok a személyek kapják, ”akik a község és lakossága javára hosszú időn át eredményes és kiemelkedő munkát végeztek”. Tarnóczi Ferenc atya elsőként lett Kesztölc díszpolgára. Nem voltak viták. Tömegeket mozgósított a temető takarításához, szépítette a templomot, erőn felül dolgozott, szervezett. Óriási dolog volt az oltárkép megvalósítása. Tisztelte a falusi embert. Őrizte, mi több követte szlovák hagyományainkat, és a lehetőségekhez képest beépítette a szertartásokba.

Prédikációi igen érdekesek voltak. Az evangélium szavait mindenki számára érthetően, a gyakorlati és a mindennapi élet aktuális eseményeinek magyarázatával hozta közelebb a hívőkhöz. Nem szervezett zajos gyűjtéseket a rászorulók számára. Figyelt, kérdezett és csendben ellátta, az akkor éppen szűkölködő családot. A közösség szó nála túllépett az egyházi közösségen. Volt benne egyfajta egészséges kíváncsiság. Feladatának tekintette, hogy a beköltöző családokat
azonnal megismerje. Utat adott az újonnan érkezők törekvéseinek, de figyelt arra, hogy ne sértse az évszázados szlovák szokásokat. Sok ember számára, nem csak lelki vezető, hanem igaz barát is lett.

Kedves Tisztelendő Úr!

Rendhagyó, meghökkentő módon búcsúzom. Biztos vagyok, benne Önnek tetszene. Ne várja el tőlem a jajveszékelést, hiszen mindnyájan tudjuk mit jelent az Alfa és az Ómega közötti életút. Megtanultuk Öntől azt is, hiába lesz…” deres már a határ...” mégis: ”van az úgy, hogy egy szál virágból tavasz lesz az egész világon”. Szemünk előtt áll a kettősség, a fagyos
rét, amelyet egy virágzó kép követ. Mi kesztölciek azt látjuk: kezébe vette a falu hitéletét 1971-ben, gondozta, formálta, őrizte, gazdagította, tavaszi virágzó képet hagyott maga után 2012-ben. Hosszú és értékes időszak volt a falu életében, ezért ment nekünk is, és Önnek is olyan nehezen az elválás. Nyugodjon békében Feri Atya. Nyughelye pár lépésre lesz szeretett templomától, az ének és az orgonaszó körbe lengi majd a sírját, amelyről mindig azzal a szeretettel fogunk gondoskodni, amelyet szolgálata alatt kapott tőlünk Kesztölciektől..

Radovics Istvánné