Annak ellenére, hogy mindketten kesztölciek vagyunk, személyesen csak néhány hónapja ismerjük egymást. Neved azonban már régóta nem ismeretlen előttem. Sokszor találkoztam vele nemcsak a megyei, hanem az országos napilapokban is. Többnyire bíráló, jobbító szándékú cikkek alatt szerepelt. Mint kesztölci és újságíró büszke voltam rád, a kesztölcire és az újságíróra. Egyik cikkedben, amely a Népszabadságban jelent meg nagyon-nagyon régen, síkra szálltál a magyar anyanyelved tisztasága érdekében. Felkaptam a fejem. A szüleiddel, ha találkozunk, minden alkalommal csak szlovákul beszélgetünk. Te hogyan viszonyulsz elődeid szlovák anyanyelvéhez?

Én sajnos nem beszélem a szlovák nyelvet. Mindig mondom, hogy megtanulom, de ma már tudom, hogy ez nem fog bekövetkezni. Egyrészt mert öreg lettem, másrészt a beszédhibám miatt is. De tisztelem azokat, akik még ma is beszélik ezt a nyelvet, mert helyi kultúránk része, és nem lenne szabad, hogy feledésbe merüljön, bár tudom, sokan nem is akarják már a szlovákot beszélni, mondván, angolul kellene tudni, mert az a „piacképes" nyelv.

Talán tíz-tizenkét évvel ezelőtt közös barátunktól, Nyilasi Tibor festőművésztől kaptam Az átélhető szabadság című novelláskötetedet elolvasásra, s akkor tőle tudtam meg egyet s mást az életedről. Többek között azt is, hogy hátrányos helyzeted miatt sanyarú gyermek- és ifjúkorod volt, hogy az egyház felé közeledtél, de leginkább, hogy lázadoztál sok minden ellen. Mi ellen?

Valóban halmozottan hátrányosként jöttem eme világra: kétoldali archasadék, beszédhiba, nagyothallás, és az evvel kapcsolatos dolgok sora, ami végigkísérte életem. Eddig 26 műtétem volt, és az egyik műtét során ráadásul Hepatitis C vért kaptam, és ennek a betegségnek is viselem a következményeit. Így aztán kamaszként, ahogy Márai Sándor a Sértődött c. versében, én is felkiáltottam: „Istenem, mért csináltad eztvelem?” Ugyanis eleve sokkalta rosszabb helyzettel indultam az életnek, és próbáltam valami magyarázatot találni erre. Hamar kiábrándultam azonban a katolikus világnézetből, bár voltam elsőáldozó és bérmálkozó is, sőt, ministráltam is a helyi templomban, de megismerve számtalan világvallást, ateista lettem. Ennek ellenére mégis hiszek valamiben. Minden ellen lázadoztam otthon éppúgy, mint az iskolában, mindig mindenre rákérdeztem, és az ellenkezőjét is felszínre hoztam. Én voltam a rossz fiú, akit kerülni kell. A magaviseletem is irritáló volt, annyira, hogy anno az általános iskolai osztályfőnököm elküldött pszichiátriára, hogy bizonyítsa, „hülye" vagyok. A dolog rosszul sült el, mert az lett az eredmény, hogy az átlagosnál értelmesebb és toleránsabb, nyitottabb vagyok.

A Wikipédia azt írja rólad, hogy 14-15 éves korodban öntörvényű hippiként jártad az országot s ezért rendszeres rendőrségi zaklatásoknak voltál kitéve. Ha így volt, mit szerettél volna ezzel elérni?

A hetvenes évek végén az emberek még nem jártak úgy Pestre, mint manapság, de én ugye gyakran menten fel. Volt úgy, hogy egy héten háromszor is kellett orvoshoz mennem, és láttam a valóságot. Nem a szocialista realizmust. Megtapasztaltam, hogy mennyire más az elmélet és a hétköznapi gyakorlat. Már akkor láttam hajléktalanokat, éhezőket, bűnözőket. Jack London volt a kedvenc íróm, és azt mondtam, én is nekivágok a való világnak, és nem könyvekből fogom megtanulni, mi az élet. Ennek eredménye persze az lett, hogy sokat hiányoztam az iskolából, mert szó szerint elszöktem otthonról, és csavarogtam napokon keresztül. Nem csak a fővárosban, de bejártam az egész országot, és rengeteg tapasztalatot szereztem. A saját bőrömön éreztem és éltem át, mi az éhezni, fázni, pályaudvarokon aludni. Persze, a hippis létnek a szépségét és varázsát is megízleltem, aminek eredményeként mindig a rendőrség szállított haza onnan, ahol épp megtaláltak, elkaptak.

Megvilágítanád közelebbről, hogy tizenhat éves korodban miért követtél el tiltott határátlépést, majd miből állt 1981-ben az államellenes izgatásod, amiért bebörtönöztek?

Mint előbb említettem, számtalanszor a rendőrség vitt haza. A fogdában eltöltött egy-egy éjszaka eredménye az lett, hogy a rendőrség látóterébe kerültem, nyilvántartott lettem. Nagyon akartam látni élőben a tengert, odavoltam a tengeri dolgokért. Verne Gyula regényes alakjai bennem éltek, és én is szerettem volna érezni, látni a tengert, megfürödni benne. Kértem útlevelet, akkor még a piros, szocialista országokba érvényes útlevélfajta volt, de elutasították a kérelmemet, mondván, kiutazásom a közrendet sértené. Hát evvel aztán engem is megsértettek. Fogtam magam és elindultam a déli határ felé. Barcsig el is jutottam, és holdvilágos, csillagokkal teli éjszaka közepén ballagtam az erdőben a határ felé, amikor is szembe jött velem egy ember. Nagyon kedvesen megkérdeztem tőle, nem tudja-e, merre van a határ. Pontosan tudta, ugyanis határőr volt, így az éjszaka hátralevő részét ismét fogdában töltöttem, és újfent a rendőrség szállított haza. Ezt már nem hagyták annyiban, bírósági ítélet lett, tiltott határátlépési kísérlet bűntettét követtem el, amiért próbaidős felfüggesztettet kaptam és pártfogói felügyeletet. Aztán az évek folyamán már konkrétan érdeklődtem a politika iránt, és elkezdtem írni a lapokba, folyóiratokba, egyre több helyen publikáltam. Írásaimban mindig „szúrós rózsa" voltam, aki ráfókuszált a problémákra. Megismertem pár ellenzéki embert, ellenzéki szamizdat lapokba is írtam, álnéven majd saját nevemen. Tüntetéseken vettem részt, és hivataloknak, állami szerveknek, vezetőknek írtam meg véleményemet, amit nem igazán méltányoltak. Annyira nem, hogy 1981-ben a munkahelyemen látványosan előállítottak, előzetes letartóztatásba helyeztek, majd bírósági tárgyalás lett a vége, ahol elítéltek folytatólagosan elkövetett államellenes izgatás vádjával. Három hónapot ültem igazi börtönben. Ez aztán a valóság Pasolini-i megtapasztalása volt. Óriási szerencsém, hogy letartóztatásomkor még csak 17 éves voltam, vagyis fiatalkorú, pár hónap hiányzott, hogy nagykorú legyek. Abban az esetben ugyanis súlyos éveket kaptam volna.

Miért nem tartottál igényt a pénzbeli kárpótlásra az Antall-kormánytól az elszenvedett börtönbüntetésért?

Bocsánatkérő levelet kaptam, amiben megkövettek és nekem ennyi elég volt, meg hogy a börtönben töltött időt munkaviszonynak tekintették. A pénz engem soha nem érdekelt igazán, és úgy éreztem, nem kell kárpótlást kérnem, mert amit tettem saját elveimért cselekedtem. Számomra az akkor természetes dolog volt.

Az emberi szabadság, a szabad élet utáni vágyad politikussá is tett. Több országos emberjogi mozgalomban aktívan tevékenykedtél, sőt a Magyar Radikális Párt ügyvivője is voltál. Ez már a múlt, vagy tevékenykedsz még valamelyik országos szervezetben?

Már csak a múlt. Valóban nagyon aktív voltam, az Alba Körtől kezdve számtalan emberjogi mozgalomban tevékenykedtem, és az említett pártnak is dolgoztam. Ez számomra nagy tapasztalatot jelentett, mert így bejártam a Parlamentbe és egyéb helyekre, ahová máskülönben nem juthattam volna el. Akkoriban az egész ország mozgásban volt; a rendszerváltozás, majd a kiábrándultság a pártokból és emberekből meghozta a maga gyümölcsét. Visszavonultam, de figyelek, és időnként szót emelek, írok, ha értelmét látom.

Sikeres újságíróként és íróként érthető, hogy tagja vagy az újságírók és írók országos szervezeteinek. Cikkeid és szépirodalmi műveid rendszeresen jelennek meg országos és regionális lapokban, folyóiratokban. A szerkesztők szívesen veszik írásaidat, vagy meg kell küzdeni velük azok közléséért?

Végigjártam a szokásos utat e téren is: eleinte persze elutasítottak, majd kezdték közölni írásaimat, végül több lapnak is állandó, külsős munkatársa lettem. Szerkesztőségben soha nem akartam dolgozni, és ahogy egyik már sajnos elhunyt kollégám mondta, mi még jókor publikáltunk, mert akkoriban még nagyobb súlya volt a sajtónak. Mint külsős, a Szabad Föld címlapján is szerepeltem egyik írásom kapcsán. Annak külön örültem, hogy írásaimnak volt visszhangja.

A szülőfalud, Kesztölc társadalmi-politikai életének meghatározó egyénisége vagy. A falukör alapító tagja, elindítója a község első lapjának, s mára Kesztölc honlapja is elképzelhetetlen a te írásaid nélkül. Írásaidban gyakran nosztalgiával emlegeted, hogy milyen erős közösség volt hajdan Kesztölc. Szerinted ma már nem az?

Szeretem a falut, az itt élőket, de ez már nem falu a szó klasszikus értelmében. Nagyon megváltozott sok dolog: az emberek egymáshoz való viszonya, az összetartozás, az odafigyelés. Mindezt sajnos a kor hozta, és nem lehet kitérni előle, evvel kell élni. Sajnálatosan olyan dolgokkal is, amelyek régen faluhelyen ismeretlenek voltak. Például a házak falait összefirkálják, antiszemita feliratok jelentek meg, és sorolhatnám tovább.

Felmerül egy lényeges kérdés: a kesztölciek közül kik voltak a meghatározóak az életedben, s ha voltak, hogyan emlékszel rájuk?

Volt magyar irodalom tanárnőm, Szabó Jánosné, akire a mai napig szívesen emlékszem, hiszen ő segített és erősített abban, hogy írjak, mert van hozzá érzékem. Igaz, néha humoros módon mutatta ki, volt, hogy az óra alatt azt mondta, ne csak a saját költészetemmel, hanem a iskolaival is törődjek. Amikor nyugdíjas lett, akkor is tartottam vele a kapcsolatot.

A kesztölci honlap híreid, színes tudósításaid nélkül nem az lenne, ami. Te olyan apró dolgokat, részleteket veszel észre, amit csak egy igazi újságíró. Tervezett írásaidat előre megbeszéled a szerkesztőkkel, vagy egyszerűen csak megírod, s átadod nekik őket?

Idén áprilisban kezdtem el a Kesztölc.hu honlapnak írni, és kizárólag önmagam miatt, nem felkérésre. Mindig azt írom meg, amit látok, tapasztalok. Ez azonban némelyeknek nem mindig tetszik. Reálisan, tényszerűen, de mégis líraian próbálok beszámolni azokról az eseményekről, amelyeken részt veszek. Mindezt társadalmi munkában teszem, nem kapok érte pénzt. Amíg van kedvem, folytatom.

A honlapon megjelent verseidnek nagy a visszhangja. Rám is mély hatással vannak, de nem gondolom, hogy gondolataidat, mély érzéseidet szó szerint kell venni. Ezért az élet hiábavalóságáról elmélkedő verseidet olvasva nem ragadok tollat, hogy lebeszéljelek a legtragikusabb cselekedetről… Ellenben azon mindenki elgondolkodhat, amit a Félúton című versedben leírtál:

„mert minden
lehetek, csak elfogadott nem, mert más vagyok
testben és lélekben, s másságom irritáló, tudom.”

Jól gondolom, hogy ezek az igencsak gondolatébresztő sorok mély igazságokat takarnak?

Minden írásomban önmagam adom: hű vagyok magamhoz, és a halált mindig is vágytam, életemet nem tartom lényegesnek, átéltem sok mindent, megtapasztalva az emberi jóság és aljasság megannyi aspektusát. Tudom, hogy csak az itt és most számít, hogy a jelen helyzetben miként cselekszem meg a dolgokat. Más vagyok, igen, testben és lélekben, nem is tudnám elfelejteni, hiszen az emberek naponta „tudatosítják" bennem, hogy más vagyok, más a kinézetem, beszédem. Kívülálló vagyok, nem csak egészségileg, de mentálisan és gyakorlatias szempontok szerint is. Nem tudnak hová beskatulyázni, mert egy „osztályhoz" sem tartozom, de otthonosan mozgok mégis mindenütt: van Kossuth-díjas barátom éppúgy, mint cigány származású. Mindig, mindenkiben az EMBERT látom és cselekedeteit, amelyeket véghezvisz.

Tavaly jelent meg ötödik sikeres önálló köteted NapSziget címmel, amely válogatott verseidet tartalmazza. Mikor várhatjuk a következő könyvedet, s milyen tartalommal?

Örültem a NapSziget megjelenésének, voltak rá jó visszhangok, és író-olvasó találkozók is, sőt az idei Ünnepi Könyvhéten is szerepeltem vele. Nem valószínű, hogy egyhamar lesz újabb kötetem, bár őszintén szólva, ez a kötet is olyan hirtelen jött, szóval bármi lehetséges.

Válaszolnál arra a kérdésünkre, hogy hol laksz, mivel foglalkozol, s általában hogyan telnek a napjaid?

Kétlaki vagyok: Kesztölcön és Budapesten is élek. Szerencsés a helyzetem, így otthonosan mozgok falun és városban egyaránt. Ma már nem is tudnék csak egy helyen meglenni. Rokkantnyugdíjas vagyok, és napjaim változóan telnek, annak függvényében, éppen hol vagyok. Kesztölcön szeretek a hegyekbe járni, erdőt-mezőt bebarangolni, Pesten meg sokat járok kiállításokra, irodalmi estekre, színházba, különböző rendezvényekre, és a barátaimhoz, mert barátaim ott vannak. Kesztölcön csak a szüleim vannak, akik részesei életemnek. Igaz, felszínes ismerőseim azért akadnak ott is.

Végezetül: mit tennél ma másképp, mint ahogy annak idején tetted?

Ahogy kedvenc énekesem, Edith Piaf mondotta: nem bánok semmit sem! Vagyis, nem változtatnék semmin, minden úgy jó, ahogy volt.