Makovics János a falum szülötte. 1963. október 30-án látta meg a napvilágot itt, Kesztölcön, a hegyek ölében megbúvó kis bányászfaluban.

Mióta öntudatra ébredt tudja, hogy más, mint a többi ember, hiszen hamar szembekerült ennek minden hozadékával. A gyermekkortól elszenvedett bántásokra daccal, öntörvényűséggel felelt. Ha csak tehette, csavargott.  Vonzotta az ismeretlen, a tenger. Alig serdült kamasszá, amikor már nyakába vette a világot, még külföldre is megpróbált átszökni. Érzékeny, gondolkodó, lázadó lelkű férfivá érett, akiben az önkifejezés vágya hamar feltört. Eleinte az írás talán öngyógyításként segítette feldolgozni az Őt rendszeresen ért sérelmeket, és levezetni a világban tapasztalt visszásságokkal szembeni dühét. Másnak lenni című versében ezzel az érzéssel szembesülünk.  Egyedi hangvételű, kritikus írásainak a sajtó kezdetben teret adott. A politika nem tűrhette, így ma többnyire a publicisztika helyett novellákban és versekben adja közre gondolatait. Mostanában újra megjelent az elektronikus sajtóban is, főként kulturális témájú cikkeivel.

Újságíró, elismert költő és író ma. A Napsziget című könyv ötödik önálló verseskötete. Amikor először kézbevettem, azonnal feltűnt, hogy a verseket nem tematikus sorrendben, hanem rendhagyó módon, alfabetikusan közli. Ez érdekes ízt és ritmust ad a könyvnek, mivel az egymást követő versek témája, keletkezésük hangulata teljesen eltérő. Formabontó ebben is, mint a gondolatainak teret adó, szabadon áramló versformában. Egyedi látásmódjának és érzelmeinek közléséhez ez felel meg leginkább.

Többnyire lázadó, kritikus,

„Mindig és mindenhol bíráltak,
kevesek kik velem, értem, mellettem…
…

Pedig lehetne visszalőni szavakkal,
tudva hogy a szó éles fegyver,
s mondhatnék sok mindent másokra,
de minek tegyem, teszi más
helyettem valahol, valamikor…”
(Bíráltak)

mint Megalkuvás című versében is. Gyakran melankolikus, olykor azonban feltűnik egyéni szarkazmussal fűszerezett humora, vagy egészen lírai hangvételű versekkel is találkozhatunk a kötetben.

A kétségbeesett  halálvágytól, fájdalommal teli,

„Üvöltenék fel az égig, de hiába,
nincs, ki meghallaná, a csillagoknak
nem fáj az emberi nyomorúság…”
(Üvöltenék, de…)

„Eljött az idő, mely lezárja létem.
megéltem mire vágytam, sőt, többet
is mint reméltem…”
(Búcsúdal)

máskor a „csak azért is!” dactól, erőtől duzzadó személyiség szól hozzánk.

„Mint aszott földnek az esőcseppek,
úgy kell a lázadás misztériuma,
a valamit tenni valamiért – kiért,”
(Lázadni örökké)

Világlátása szokatlan, mivel más szemszögből néz mindent, mint az átlagember. Amikor először olvastam Makovics János verseit, olyan érzésem volt, mint amikor egy óvodás elsőként néz be az iskola ablakán, meglesve a félt-ismeretlen másik világot. Ugyan az a világ néz vissza ránk, amelyben élünk, mégis más nézőpontból, idegenül láttatva a környező valóságot. Megdöbbentő és elgondolkodtató a kibontakozó kép.

Vegyük tehát kézbe a kötetet, olvassunk, hogy megismerjük a válóság egy másik szeletét, a túloldal fájdalmát, a kitaszítottság érzését, amit a társadalom olykor akaratlanul is elmélyít a szerzőben.  Tapasztaljuk meg, hogy saját érzéseink tükörképe is ott van tisztán, kissé bátortalanul a szerző lelkében, remélve a napos oldal valóságát.

„Pedig milyen jó volna a békesség,
a megértés, egymásra találás,
a szavak adta szeretet mely átível,
összefogást hordozva a szívekben”
(Széthullás)

Borítókép: Makovics János egy budapesti író-olvasó találkozón 2016 januárjában