A Pilis dél-nyugati lába már a rómaiak előtt is lakott terület volt. Az Árpád-korban Kesztölc Esztergomhoz tartozott. Boldog Özséb esztergomi kanonok, itt, Klastormpusztán alapította a Pálos rendet. A Szent Kereszt kolostor romjai ma is megtalálhatóak, minden ősszel szent misét tartanak itt a pálosok.

A török háborúk után elnéptelenedett Kesztölc. A falu új élete az 1700-as években kezdődött, amikor szlovák telepesek népesítették be. A plébánián található anyakönyvek szerint Simonekek, Minczérek, Nebehajok, Kochnyákok, Karák költöztek ide. A szlovák telepesek leszármazottai ma is a faluban élnek. 

A szlovák telepesek szőlészkedtek, borászkodtak, gazdálkodtak. Az 1800-as évek végén a filoxéra járvány kipusztította a szőlőt. A gazdák újratelepítették a szőlőket, de gazdasági biztonságuk érdekében két lábra álltak: a környékbeli bányákban is munkát vállaltak. A harmincas évek gazdasági válságában sokan franciaországi és belgiumi bányákban kerestek munkát. A visszatérők az összegyűjtött pénzből a negyvenes években új házakat építettek, így jött létre Kesztölc Csurgó része, az Esztergomi út mentén. 

A két világháborúban a kesztölci fiatalok is részt vettek, hősi halottainknak a Szabadság téri emlékmű tiszteleg. Az alapvetően baloldali beállítottságú bányászokat sokkolta, hogy a második világháború után az oroszok több, mint 400 embert vittek el kényszermunkára. A falut a kitelepítés is átalakította, sok szlovák nemzetiségű család költözött a Felvidékre és magyarok költöztek a helyükre. A földek erőszakos kollektivizálása, a termelőszövetkezet létrehozása felforgatta itt is a tulajdonviszonyokat. Létrejött a kommunista párt helyi szervezete, és a termelőszövetkezet. 1952-ben felforgatás és szervezkedés gyanújával tartóztattak le kesztölci bányászokat.

A felgyülemlett feszültségeket a kesztölciek 1956-ban méltósággal és higgadtan kezelték. Létrehozták a forradalom szervezeteit, ételt vittek a budapesti felkelőknek. A faluban a kommunisták és a felkelők is fegyverkeztek, de végül egy könyvégetésen, és lökdösődésen kívül nem történt atrocitás. Hideg zuhanyként jött a kemény retorzió, halálos ítélettel, és sok év börtönbüntetéssel. Ezt akarták igazolni azzal a hazug kommunista propagandával, miszerint Kesztölcön köztársaságot akartak volna kikiáltani.

A hatvanas-hetvenes években a falu gazdasága fellendült. A Jószerencsét Termelőszövetkezet megerősödött, és országszerte ismert tapétaüzemet hozott létre. A háztájiban művelt kis szőlőparcellákon háztáji szőlészet-borászat folyt. A Lencsehegyi bánya megnyitásával még több munkalehetőség kínálkozott a helyieknek. Az iparosodó Dorog is sok munkalehetőséget kínált a kesztölcieknek.

Kesztölc megtalálta a helyét a rendszerváltás után is. A 117-es út közvetlen összeköttetést nyitott Esztergommal. A kis zsákfalu mára Esztergom és Dorog ipari körzetének agglomerációjává vált. Klastrompuszta felkapott üdülőhely lett az utóbbi húsz évben. A környékbeli nagyüzemek, a Suzuki és a vegyi üzemek sok munkalehetőséget kínálnak. A mezőgazdasági termelés is alkalmazkozodott az új körülményekhez: több sikeres borászat, méhészet és tejgazdaság is működik Kesztölcön. Sokféle, színes közösség dolgozik a faluért: az önkéntes tűzoltóktól a Pávakörig, Kesztölcért Egyesülettől a lelkes Facebook csoportokig. 

Lapozza végig a Kesztölc.net Facebook csoport régi kesztölci képgyűjteményét. Érdemes megnézni a képek mellett a hozzászólásokat, látni a megilletődöttséget, amikor a modern technológia világában hirtelen rátalálunk a múltunkra.

Elsőként érkeztek a Bucsánszky, Paczolaj, Vojácsko, Jurmek nevű családok, majd őket követték a máig ismert Trgel, Cserveni, Szlovák, Nebehaj, Simonek nevűek.

Az egykori szlovák telepesek nemcsak a családjukat hozták magukkal, hanem szerszámaikat és imakönyveiket is. A Pilis lankáin szőlőt ültettek, követ bányásztak, meszet égettek, erdőt műveltek és szénégető boksákat építettek. A határ és a dűlők szlovák elnevezést kaptak. Ma is tudjuk, hol van a Plesina, Kopanica, Kosáre, Velke lúky, Minárové vrsky, Pod skalámi. Szlovákra fordítva megőrizték a korábbi magyar elnevezéseket: Kapusznice - Káposztás, Rechtorské role – Kántor Földek, Dlhé zeme - Hosszú Földek, vagy az anyanyelvükhöz igazították őket: Elletés –Eletíse, Hegyredülő - Hedredíle.

Megnövekedett a lakosság létszáma, az 1750-es években már meghaladta a 600 főt. 1732-től vannak írásos feljegyzések az elemi iskolai oktatásról. Az akkori tanfelügyelő ezt írta: ” a falu lakói igen furcsa szlovák nyelvjárást beszélnek”. Igaza volt, mert a kesztölci szlovák nyelv egyedülálló, kemény hangzású nyugat-szlovák nyelvjárás, a lágy mássalhangzókat nem ismeri.

 A ma Tájházként használt épületünket 1757-ben építette Simonek Márton jobbágyparaszt. Ez volt a jellemző az akkori paraszti életmódra: vályogból készült szalmatetős ház kisméretű füstös konyhával, szalmazsákkal - sztrozsokkal - bélelt két ágy a szobában, az asztal közepén elhelyezett imakönyv, benne a családfő kézírásával jegyzett kronológia. 

Pár évvel később, 1800. november 16-án szentelte fel Köntöss István plébános a falu új templomát, amely ma is hirdeti az ősök erős katolikus vallását.
Az elődök gyermekeik taníttatását is fontosnak tartották, 1894-ben épült fel a mai Kisiskola a ”hívek ötezer forintnyi” költségén. 

1716 öröksége a mi gazdagságunk. Ezt kaptuk elődeinktől, erre emlékezünk 2016-ban, ezt kell becsülnünk, őriznünk és átadnunk utódainknak.
 

Az esetet Manherz Orsolya dolgozta fel. Részletek a tanulmányból:

A kiküldött bizottság által összegyűjtött anyagok alapján az első panasz Reviczky ellen már a császári látogatás előkészítése során felmerült. A hatáskör túllépésének gyanújához az alapot feltehetően az a levél adta, amelyet Reviczky Scrolari Ignácnak, a kesztölci plébánosnak írt.

A főszolgabíró ugyanis kemény hangon tette felelőssé a Scolari tiszteletest a nép július 2-i esztergomi megjelenéséért, miután a kesztölci jegyzőtől megtudta, miszerint a plébános megtiltotta a lakosoknak, hogy addig elhagyják a falut, amíg misét nem hallgatnak. A konfliktus az időzítésben rejlett, ha ugyanis a lakosok részt vettek volna a reggel hét órai misén, akkor elkéstek volna Esztergomból, és nem tudták volna „bemutatni hódolatukat” az uralkodónak.

A jegyző szerint a tiszteletes ráadásul gyalázta a hivatalnokokat, amiért nem értik a kormány rendeleteit, panaszolta híveinek megadóztatását, és fenyegetőzött, hogy gondoskodik arról, hogy Reviczkyt máshová helyezzék át.

A vallomás szerint a Scolari fügét mutatva mondta, hogy neki nem parancsol a főszolgabíró. Az ügybe Scitovszky János hercegprímás is beavatkozott. Június 24-én kelt levelében felszólította Reviczkyt, hogy szolgáltasson elégtételt a kesztölci plébános számára.

Az eset tisztázása érdekében Reviczky augusztus 4-i dátummal írásbeli nyilatkozatot tett, amelyben hangsúlyozta, hogy a kesztölci plébános kivételével az érintettek a legnagyobb készséggel fogadták intézkedéseit, Piszkén még az ilyenkor szokásos Boldogságos Szűz Mária Sarló Boldogasszony ünnepét is egy héttel későbbre halasztották. A főszolgabíró nyilatkozatában tagadta, hogy berendelte volna az embereket, és hozzátette, hogy csupán a rend fenntartása érdekében jelöltek ki egy helyet és időpontot az érkezők számára.

Jó szívvel emlékeztek rá több, mint harminc évvel azután is, hogy elment falunkból. Anyai nagyapám azt is tudta, hogy bátyja „nagy ember volt” Szlovákiában. Valóban, bátyja, Vavro Šrobár neves orvos, publicista, író, a szlovák politika egyik meghatározó alakja, s a szlovák ügyek teljhatalmú minisztere volt a két világháború között, az első Csehszlovák Köztársaság idején.

Később Jozef Gregor Tajovský, a neves író, a szlovák irodalom klasszikusa, „Túrócszentmártonból Kesztölcre” című útleírásából és Štefan Janšák régész és író „Azutolsó adománygyűjtő diák” című könyvéből többet is megtudtam Srobár plébános úrról.

Ma már alig-alig emlegetik Kesztölcön Srobár József nevét. Már kihaltak azok a nemzedékek, amelyek lelkipásztora volt, s ha él is azok közül valaki, akiket ő keresztelt, már nem emlékezhetnek rá, hiszen 1919-ben, húsz évi munkálkodás után elhagyta falunkat. Azt hiszem, érdemes tehát felidézni annak az embernek az alakját, aki Tajovský szavai szerint tökéletesítette hitükben a kesztölcieket, és arra buzdította őket, hogy „szlovák nyelvüket őrizzék meg kései utódaik számára is”.

Jozef Šrobár 1873. december 4-én szlovák földműves családban született Liszkófalu (Lisková) községben, a liptószentmiklósi járásban. Sokat megtudhatunk családjáról bátyja, Vavro 1946-ban Pozsonyban megjelent visszaemlékezéseiből. Így azt is, hogy édesanyja, született Maria Šefferová-Dvorská (1839-1900) tizenkét gyermeknek adott életet, akik közül öt még élete első évében meghalt. A szülők valamennyi gyermeküket taníttatták. Három fiuk a papi hivatást választotta, egyetlen lányukat, Máriát a sors Pestre sodorta, ahonnan gyakran ellátogatott testvéréhez Kesztölcre. A család feje, Štefan Šrobár (1836-1911) 18 éven át Liszkófalu közkedveltségnek örvendő bírója volt.

Srobár József öt évesen kezdett a helyi római katolikus iskolába járni. Nemcsak szülei és tanítói nevelték, hanem a család hűséges szolgája, Matej is, aki testvéreivel együtt megtanította szántani, vetni, kaszálni, lovakat hajtani. Éppen ezért sohasem volt idegen számára a paraszti munka, amelyet kesztölci működése alatt is elismert és becsült. 1882-ben édesapja beíratta a rózsahegyi (Ružomberok) négyosztályos gimnáziumba, ahol az oktatás magyar nyelven folyt. (Bátyja, Vavro, nyelvi nehézségek miatt hagyta el ezt az iskolát.) Gimnáziumi tanulmányait Nagyszombatban (Trnava) fejezte be, majd 1892-től teológiai tanulmányokat folytatott Esztergomban, ahol 1896-ban pappá szentelték.

Esztergomi tartózkodása alatt gyakran felkereste a környező szlovákok lakta falvakat és az ott működő szlovák plébánosokat. Szívébe fogadta Pilisszentlélek, Kesztölc és Piliscsév lakóit. Érthető hát, hogy amikor 1900-ban, három évi Aranyosmarót (Zlaté Moravce) környéki lelkipásztorkodás után felajánlották neki a szintén szlovák Sorecz János plébános halála után megüresedett kesztölci plébániát, nagy örömmel fogadta el.

Srobár József már két éve volt plébános  Kesztölcön, amikor a háromnapos pünkösdi ünnepek alatt J. G. Tajovský író meglátogatta. Az író lelkesen számolt be élményeiről: „Itt vagyunk (a plébánián) a kesztölci szlovákok között! Isten áldja meg őket!” Ezután bemutatja plébánosukat: „Fiatal, körülbelül harminc éves erőteljes férfi, liszkófalui atyánkfia. Öntudatos szlovák, csendesen, de annál alaposabban és kitartóbban küzd a vármegyei urak ármánykodásai ellen”.

Srobár plébános úr – mint egész élete során mindig – nagy figyelmet fordított az ifjúságra. Tajovskýtól tudjuk azt is, hogy Kesztölcre érkezvén úgy találta, hogy „a fiatalság kicsit elkanászodott. A legények nagyon fiatalon már lányok után járnak, vagy éjszaka dalolásukkal zavarják a falu nyugalmát. Most ugyan már kevésbé, mert a plébános úr ezt nagyon ellenzi, ésegyletet alapított nekik”. Ebben az Ifjúsági Körben – bár az iskolában magyarul tanítottak – a plébános szlovákul foglalkozott a fiatalokkal. A kör egészen 1947-ig működött.

A lelkipásztori munka és az ifjúság nevelése mellett plébánosunknak rengeteg hétköznapi teendője is volt. Gazdasági tevékenységéről sok értékes információval szolgál Radovics Istvánné a Kesztölc története c. kiadványban. Megtudjuk többek között, hogy gondosan felügyelte a gazdálkodást a plébánia birtokán, amelyet bérbe adott, s ahonnan a plébánia bevételeinek nagy része származott. Jelentős birtokról volt szó: a plébániának 40 hold szántója, 30 hold legelője és három szőlője volt. Közülük a legnagyobb, 2200 öleset Srobár plébános úr telepíttette „Csurgón” 1904-ben. Nem csoda hát, hogy a kesztölci plébánián mindig kiváló bor volt, amelyről Tajovský és a korábban említett Štefan Janšák is dicshimnuszokat zengett.

A fiatal plébános kesztölci működésének kezdetétől fogva a lelkipásztori tevékenység mellett mintegy a falu gazdája is volt. 1904-ben egy iskolaépülete volt a községnek, összesen két tanteremmel. Srobár Józsefnek jelentős szerepe volt az új, négy tantermes úgynevezett „nagy iskola” megépítésében, amely korszerűsítve és kibővítve ma is szolgálja a falut. Az építkezés 1905-ben fejeződött be, költségeit a „templom illetve misealapítványi pénztárból” fedezték. Az iskola mellett két tanítói lakás is épült, amelyeket a mai napig eredeti rendeltetésüknek megfelelően használnak.

 Srobár József kötelességének érezte a kesztölci hívek anyagi felemelését is. „Takarékosságra buzdította az embereket, jobb és szebb életre, szövetkezeteket alapított a számukra” – írta róla a pozsonyi Katolícke noviny című hetilap lelkipásztori tevékenységének 50. évfordulója alkalmából. 1909-ben az ő kezdeményezésére létesült a „Kesztölcz és VidékeFogyasztási és Értékesítő Szövetkezet”, amelynek célja a falu olcsó és jó minőségű áruval való ellátása és a fölös mezőgazdasági termények értékesítése volt. A szövetkezetet 451 tag alapította. Három évvel később szintén a plébános kezdeményezésére hozták létre a helyi hitelszövetkezetet, amelynek különösen fontos szerepe volt a falu gazdasági fejlődésében. Egészen 1919-es távozásáig maga Srobár József irányította mindkét szövetkezet tevékenységét.

 Még egyszer idézzük Tajovskýt, aki gyönyörű élményekkel távozott Kesztölcről: „Kívánom a nemes, népét szerető plébános úrnak, hogy száz évig éljen Kesztölcön, ti pedig, drága barátaim, kövessétek őt és hallgassatok rá…” A plébános úr sajnos nem élt meg száz évet, legfőképpen nem Kesztölcön. Az író látogatása után azonban még 18 évet töltött falunkban. Keserűen élte meg a kormányzat és az egyház magyarosító törekvéseit. Szenvedett bátyja, Vavro üldözése miatt is, akit politikai okokból háromszor is bebörtönöztek.

Srobár József munkájában sohasem választotta a könnyebb megoldást, mindig a nehezebb úton járt. Minden körülmények között példás pap akart lenni, kötelességét állhatatosan, a nehézségekkel mit sem törődve teljesítette. Nem kellett volna így tennie, amint Štefan Janšák régész és író említette is „Az utolsó adománygyűjtő diák” című könyvében. (Janšák 1917-ben Esztergomban volt katona, és gyakran vendégeskedett Kesztölcön.) „Bártisztsége számos alkalmat kínált arra, hogy békésen elüldögéljen plébániáján, nem adta át magát az édes semmittevésnek, hanem mindig valami fontos kérdéssel foglalkozott. Egyházközségének dolgai voltak ezek, amelyeket olyan szellemben oldott meg, mintha egy liptói tiszta szlovák községben működött volna… 0lyan pap volt, aki adottságaival, veleszületett és neveltetése során szerzett értékeivel messze felülmúlta az egyház által támasztott emberi követelményeket.”

Ma már csak az egyházi dokumentumoktól tudhatjuk, milyen tiszteletreméltó eredményekkel írta be Srobár József plébános úr nevét a falu történetébe és szellemi életébe. A plébánia kézzel írt krónikájában, a Historia Domusban útóda, dr. Vándor József plébános elismeréssel ír arról, mennyi mindennel gyarapodott a kesztölci Szent Kelemen plébániatemplom elődjének működése alatt. Ilyen például a két mellékoltár, továbbá az új padok, amelyeket Srobár József a régiek helyett csináltatott, vagy az 1905-ben a székesfehérvári Szalay Gyula mestertől vásárolt orgona. 1911-ben a régi, repedt lélekharang helyett új harangot vett (a három harang közül ez az egy maradt meg mind a mai napig, a két nagyharangot az I. világháború alatt katonai célokra elvitték, a mai harangok csak azok másolatai). Neki köszönheti a falu a temető mai területét is, amelyet egyházi és magántelkek cseréjével sikerült kialakítania. Gazdasági érdemein kívül mély nyomot hagyott a falu szellemi életében: a mindennapi papi munka mellett tanította az ifjúságot is.

1919-ben a Tanácsköztársaság idején élte át Srobár József élete legnehezebb időszakát. A magyar kommunisták túszként internálták és kivégzéssel fenyegették. Bátyja, Vavro, aki akkor már a csehszlovák kormány minisztere volt, 1919. május 5-én Komáromban titokban találkozott a magyar kommunisták vezérével, Kun Bélával, hogy megmentse öccse életét. (Kun Béla és Vavro Šrobár személyes ismerősök voltak, monarchia ellenes tevékenységért együtt raboskodtak a szegedi Csillagbörtönben). Srobár József szabadon bocsátása után sok más szlovák értelmiségihez hasonlóan visszatért szülőföldjére, Szlovákiába, ahol egyházi és politikai karrier várt rá. Pozsonyi kanonok és a Szlovák Nemzetgyűlés képviselője lett, vezető tisztséget töltött be számos egyletben és szervezetben. Ez azonban már egy másik fejezet ennek a kivételes embernek az életében.

Jozef Šrobár 1946-ban még megélte papi tevékenységének 50 éves jubileumát, és ebből az alkalomból szülőfalujában, Liskován, és a pozsonyi dómban aranymisét mondott. Nem sokkal ezután, 1946. szeptember 29-én, életének 73. évében megállt Msgr. Jozef Šrobár kanonok szíve, aki sohasem felejtette el Kesztölcöt, húsz termékeny esztendejének színhelyét.

Mi se feledkezzünk meg erről az aranyszívű kiváló papról, Kesztölc életének jeles alakítójáról.

(A Ludové noviny 2007. 30. számában megjelent cikk rövidített változata).

Bárkányi Valkán Zoltán

Irodalom

J. G. Tajovský: Z Martina na Kestúc.(Túrócszentmártonból Kesztölcre). Bratislava, Tatran 1974.

Štefan Janšák: Posledný suplikant. (Az utolsó adománygyűjtő diák). Bratislava, 1973.

Slovenský biografický slovník. SAV. Bratislava. 1983.

Kesztölc története. Szerk. Radovics Istvánné. Kesztölc, 2001.

Katolícke noviny, 1946. č. 25. a 39.

Historia Domus. (Kézirat, Kesztölc).

"1944 decemberét örökre megjegyezték a környéken lakók, még szentestén is a szovjet bombák becsapódásaitól visszhangzott a város, Piliscsév közelében pedig ekkor lőtték ki az utolsó menetrendszerinti vonatot. "

Olvasmányos, népszerű ismeretterjesztő stílusban megírt cikkek, két részletben a mellékelt linkeken olvashatóak.

„Történelmi tény, hogy a benesi emigrációs kormány köreiben született a német és magyar kisebbség kollektív felelősségének elmélete, és az a gondolat, hogy az új (csehszlovák) köztársaságnak meg kell szabadulnia kisebbségeitől.” 

(Juraj Zvara szlovák történész).

„A népcserének akkor van helye, amikor bizonyos területeken a néprajzi határt fizikailag nem lehet követni… A kötelező lakosságcsere embertelen, az önrendelkezési jog szellemével mélyen ellenkező…” (Bibó István magyar filozófus, történész). 

Már a két idézetben foglalt ellentétes nézetek alapján is nyilvánvaló, hogy a Magyarország és Csehszlovákia közötti 1946-48-as lakosságcsere objektív megítélése rendkívül bonyolult és szinte lehetetlen. Ahány család, ahány egyén, annyiféle sors kötődik a lakosságcseréhez. A szétesett családok tragédiája, a szülőföld, a szülőház, a hozzátartozók sírjainak és mindannak az elhagyása, ami az áttelepülőt szülőhelyén eddigi életéhez kötötte. Ezzel szemben ott volt a kemény nemzetiségi elnyomástól való megszabadulás lehetősége, a jobb sors, a szabad élet reménye egy szabadabb országban, az ősök nyelvének megőrzésére való törekvés, az a vágy, hogy ezen a nyelven imádkozhassanak és taníttathassák gyerekeiket. Én személy szerint meg sem kísérlem értékelni ezeket a megrázó eseményeket, már csak azért sem, mert magam is érintett vagyok érzelmileg: apai oldalról nagyszüleim és két nagybátyám a családjával, anyai oldalról pedig nagynéném – tehát unokatestvéreim is – elhagyták akkor pilisi szülőfalujukat, Kesztölcöt, és áttelepültek Szlovákiába. A dokumentumok, Kugler József és Ortutay András történészek tanulmányai, Radovics Istvánné forrásfeldolgozása, továbbá korabeli szlovák és magyar sajtó, valamint levéltári anyagok és főképp áttelepült földijeim visszaemlékezései alapján szeretném felvázolni a kesztölciek Szlovákiába való áttelepülésének körülményeit.

A fiatal újságíró, Barsi-Szabó Gergely Kesztölcön beszélgetett az 1956-os forradalom szemtanuinak egy részével. Összeállított egy izgalmas, színes,szubjektív riportkönyvet az eseményekről. A Múlt-kor történelmi folyóirat részletesen ismerteti a könyvet.

Az Index újsgágírója elkísérte Barsi-Szabót Kesztölcre.  Röviden összefoglalja a cselekményeket, hasznos olvasmány, mert Barsi-Szabó könyvéből nehéz kibogarászgatni a cselekményt a sok visszaemlékezés és anekdota közül. 

Végül az indexes kolléga eljut a legkézenfekvőbb történelmi és kulturális párhuzamhoz: "Magyarországnak nincs Hrabalja. Ebből adódóan Pepin bácsija sem. Így a kesztölci köztársaság legendáját - Gergő kutatásai szerint -a helyi párttitkár eszelte ki, aki visszatérése után, a vallatások során élénken érdeklődött falubéli ellenlábasaitól: hogy is volt az a köztársaság."

Az MTV-ben interjút adott Barsi-Szabó a könyv megjelenése után. Ugyancsak itt látható egy könyvajánló is. A könyv online könyvesboltokban megvásárolható.

Marek Viktor tudományos igényességgel, részletes jegyzetapparátussal, alaposan feldolgozza az 1956-os történeteket. Kesztölccel kiemelten foglalkozik, az előzményeket is bemutatja. Rövid összefoglalót is találunk a dolgozatban Kesztölc történelméről is. A PhD dolgozatot 2013-ban a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi karán védte meg. Rövid beszámoló Marek Viktor előadásáról a Hídlapban

Marek Viktor három nagybátyját érintette a "málenkij robot", amikor a II. világháború végén az oroszok közel 400 férfit hajtottak el a faluból, s a felük nem tért vissza. Aztán az 50-es évek elején bányász-összeesküvést kreáltak ellenük, kettejüket kivégezték, a többiek 170 év börtönbüntetést kaptak. Marek Lajos - Viktor nagybátyja - csak úgy úszta meg a kötelet, hogy négy éven át bujkált ólakban, padlásokon.

Az 1956-os forradalmi eseményekben, amikor az állítólagos Kesztölci Köztársaságot kikiáltották, már nem vett részt. Öccse, Marek Sándor a nemzetőrség parancsnok-helyettese volt, aztán Svédországba disszidált. Kesztölc ekkor is három emberélettel, és sok börtönévvel fizetett.

Marek Viktor a megnyíló levéltárakban új adatok és összefüggések egész sorára bukkant. Nagybátyjainak generációjával ellentétben őt már nem a megbocsátás dilemmája aggasztja, hanem kortársainak érdektelensége. Ezért kutat, ezért érvel, ezért állt kamerák elé Fuzik János dokumentumfilmjében. 

És végül egy amatőr dokumentumfilm, interjúkkal a Youtube-ról:

A MAGYAR FORRADALOM ALATTI ESEMÉNYEK ÉS KIMENEKÜLÉSEM

BUDAPEST, KESZTÖLC, AUSZTRIA ÉS AUSZTRÁLIA

1956. OKTÓBER 23. – 1957. FEBRUÁR 12.

18 éves Szokolik Sándor, szó szerinti napló jegyzetei

A FORRADALOM ÍGY KEZDŐDÖTT

1956. október 23-a:

Dél van. Elindulunk az iskolába. A város, mint általában, forgalmas. Süt a nap, az emberek rohannak, villamosok zúgnak. Ketten a barátommal (Levicsek Karcsival) szintén rohanunk, nehogy elkéssünk. Két perccel 2 óra előtt értünk be. Először nem akartam elhinni, de a rádió megszólalt és bemondta, hogy nem engedélyezik a tüntetést. Ekkor még nem tudtuk, hogy miért és kinek a kezdeményezésére lenne tüntetés. Bejött a mester, megkezdtük a munkát. A rádió újból megszólalt: „A belügyminiszter engedélyezi a csendes tüntetést”. A teremben először csend lett, utána mindenki felzúdult: „Mi is akarunk menni!”

Én esztergáltam, Karcsi a szélnyomás mérő műszereket gyártotta. Az óra fél négyet mutatott, amikor a műhelybe belépett egy idegen fiú. Beszélt a mesterrel és erre a mester abbahagyatta a munkát és mindenkit felküldött az ebédlőbe. Ott van az az idegen fiú és még hárman. Amikor már minden műhelyből fenn voltak, az egyik idegen elkezdett beszélni. „Fiúk, polgártársak (ekkor hallottam ezt a megszólítást először!!), a szegedi egyetemisták elküldték a 14 pontot, melyben lefektették a magyar nép követeléseit. Ennek irányításával megalakult az új ifjúsági szervezet, a MEPESZ. Be akartok- lépni? Ez az egyik kérdés. A másik az, hogy delegációt küldtök a mai tüntetésre, vagy pedig elmegy az egész iskola?” Az egész terem egyszerre harsogta: „Mindnyájan elmegyünk!!’ Mindenkit lelkesített az előbb felolvasott 14 pont. Mindenkinek csillogott a szeme az örömtől. Az idegen felkérte az igazgatót, szóljon hozzá, mi a véleménye minderről? Én ekkor talán szemtelen voltam, mert igen erélyesen közbeszóltam: „Az ifjúságé a döntés!!” De ezt felhevültségemben csináltam. Az igazgató  beleegyezett a döntésbe, csak azt kötötte ki, hogy este 6 órára menjünk vissza- Erre senki sem hallgatott.

Gyorsan zászlókat kerítettünk elő és zárt sorban elindultunk. Amerre mentünk, megtapsoltak minket. Végig a Gorkij fasoron, Sztálin úton, Lánchídon, Fő utcán, hatalmas tömeg csatlakozott hozzánk. A Duna parton szintén hatalmas tömeg közeledett szembe velünk, élén egy híres színész (nevére nem emlékszem). Ez a tömeg már ordított. Elől Kossuth címer, az 1945. utáni zászlókból a címer ki volt vágva. Szinte sírtam, amikor mindezt megláttam és meghallottam. A tömeg magával ragadott, iskolánk szétszóródott. Az egyetemistákkal együtt kiabáltunk: „Aki magyar velünk tart!” és „Akármilyen kedves vendég, tíz évig már untig elég!”, „Kossuth címert akarunk!”, „Magyar zászlót kitenni!”, „Szabad  választást!”, „A Parlament elé megyünk!”. És a tömeg ment a Parlament elé.

A Parlament előtti teret  15 perc alatt ellepte a tömeg. A tömeg kiabált: „Eloltani a vörös csillagot!” és erre eloltották a téren az összes világítást. A nép ordított és fél perc múlva, mintha lángtenger venné körül az Országházat, minden kézben papírból gyújtott fáklya égett. A világítást felkapcsolták. Közben állandóan dolgoztak a filmfelvevő gépek és fényképezőgépek. A tömeg a Himnuszt és a Szózatot énekelte. Utána: „Halljuk Nagy Imrét!” Váratták a tömeget, Nagy Imre nem jött. Közben újra megtaláltam Karcsit – akivel időközben elvesztettük egymást – az osztályfőnökömmel volt.

Akkor mi hárman elkezdtünk kiabálni: „Gyerünk a rádióhoz, Gerő ne beszéljen!” 5-6 ezren elindultunk a rádióhoz. Az osztályfőnökkel találkozót beszéltünk meg, amelyre később nem mentünk el. A tömeg vonult a rádióhoz. Karcsi, Zsatai, Wichnalek, Redei és én elmentünk a lakásunkra, vacsoráztunk, jobban felöltöztünk, mert munkásruhában jöttünk ki tüntetni. És mi is elindultunk a rádióhoz.  

A Rádiónál

Amikorra a rádióhoz értünk az ÁVO-sok ledobták a tömegre az első könnyfakasztókat. A nép ordított „Piszkos ÁVO!”, „Le az ÁVO-val!”, „Gerőt felakasztani!”. Közben Gerő beszélt a rádióban. Későbbi értesüléseim szerint csak 10 percig. Az ÁVO-sok leadták az első lövéseket (a rádió épület, a mai Pollack Mihály térre néző kertjéből). Meghalt egy gyerek. Ekkor begördült a rádióig egy magyar tank. Az ÁVO-sok lelőtték az ezredest. Éppen bent voltunk a rádió előtti szűk utcában (a mai Bródy Sándor utca), amikor a keresztutcából (Pollack Mihály tér) ÁVO-s szuronyos sor jött. Ketten Karcsival éppen a szuronyok előtt mentünk, és azt gondoltam, hogy a piszkos gazemberek meg fognak szúrni. Az ÁVO-sok visszavonultak. Közben több ÁVO-s lőszerszállító teherautót felgyújtottak. Megint visszavonultunk a rádióhoz, de akkor már egy barátom sem volt mellettem.

Egyszer csak valaki felüvöltött „Sanyi, Sanyi!” és a nyakamba borult. Komora Miki volt (gimnáziumi osztálytársam, Pesten tanult az orvosi egyetemen.) Egy ideig együtt voltunk, együtt dobáltuk az ÁVO-sokat a rádiókertben. Ekkor lőttek ki mellőlem egy egyenruhás katonát, aki velünk együtt dobált köveket és téglákat a kerten rejtőző ÁVO-sokra. Miki melléje ugrott, én meg berohantam a Múzeum kertjébe. Többé nem láttam Miklóst. Rettenetes sortüzet kaptunk. A fejem felett repültek a golyók, mint a méhek a méhesben. Kimentem a kőrútra körülnézni: égő autók, emberek sokasága, sebesültek, fegyveresek. Vissza a rádióhoz. Ott találkoztam a fiúkkal, Karcsi is ott volt.

Benyomultunk egészen az épület elé (a mai Bródy Sándor utca). Egyszer csak megszólalt az erkélyre kitett hangszóró: „Nagy Imre elvtárs fog beszélni”, a tömeg elhallgatott. A hangszóró újból megszólalt, de azt már nem tudom mit mondott, mert az emeleti ablakokból könnygázfakasztó bombákat zúdítottak a fejünkre. A tömeg kitódult az utcából. Sokan szereztek már fegyvert és tüzeltek a rádióra, így kezdődött a tűzharc. Mi Karcsival még körülnéztünk a Kálvin téren, de rettenetes tüzet kaptunk, egy háztetőről lőttek bennünket. Menekülnünk kellett és hatalmas kerülővel tudtunk hazamenni.

Két Napig A Forradalomban

Amikor reggel felébredtem, rögtön puskaropogás ütötte meg a fülem. Felöltöztem. „Karcsi, nem jössz le megnézni mi van?” Azt mondta: „Nem”. Lementem egyedül, azzal a szándékkal, hogy vásárolok is, de azt nem tudtam teljesíteni. A felkelő fegyveresek a Síp utca, Dohány utca és a Rákóczi út sarkán helyezkedtek el. A Rákóczi útra nem lehetett kilépni, mert az Astoria szállóból folyamatosan tüzeltek. Karcsi is kijött. Az áruház kirakata előtt majdnem agyonlőttek. Ekkor behúzódtunk az áruház melletti ház kapualjába a Rákóczi úti oldalon. Oda is bejöttek a fegyveresek, innen is és a háztetőről is lőtték az Astoriát. A kapualjból láttam, amikor az AVO-sok agyonlőttek egy fiatal ápolónőt, vöröskereszttel a karján. Orosz tankok jöttek. Kidobtak alá gránátot, de nem robbant fel. Megállt a tank. Lementünk a pincébe, mert gondoltuk, hogy az oroszok meglátnak bennünket. A pincében legalább 30-an voltunk. A tank elkezdett lőni, az egész épület remegett. Mi átmentünk a szenes pincébe és a Dohány utcai pince ablakán jutottunk ki. Karcsi már előbb eltűnt mellőlem, csak Zsakai és Wichnalek voltak mellettem. Hazamentem, Karcsi már otthon volt. Ezen a napon többet már nem mentem ki.

A rádió kihirdette a statáriumot, majd meghosszabbította. A nép nem akarta letenni a fegyvereket. Délután a felkelők ágyút hoztak és azzal lőtték a tankokat. Estefelé a Síp utcán két orosz tank jött a Rákóczi út felé. Ahogy a sarokra ért, belelőtt a szemben lévő házba  és ment tovább. Este a fegyveresek kilőtték a világítást, a számuk azonban egyre fogyott.

Másnap, csütörtökön Karcsival elmentünk körülnézni. A Rákóczi úton indultunk el a nagy körút felé. Most láttam meg azt a páncélautót, amelyet előző nap lőttek ki, két orosz katona feküdt mellette. A Rákóczi utat elpusztították. A kőrútra nem engedtek ki az AVO-sok. Visszafordultunk, már majdnem kiértünk a Múzeum kőrútra, amikor sortüzet kaptunk az Astoriából. Beugrottam egy kapu alá. Karcsit elvesztettem. Amikor elcsendesült minden, hazamentem, hátha Karcsi otthon van, helyette Kadarkai Sanyit találtam otthon. Vele mentem a Kossuth Lajos út felé, akkor már nagyon nagy tömeg volt ott, elfoglalt orosz tankokat és páncélautókat láttunk. Az oroszokat agitálták, hogy menjenek a Parlament elé, de ők megtagadták. A Rákóczi úton jött két tank és három páncélautó, azt is elfoglaltuk és ezekkel ment el a tömeg a Parlament elé, ahol az AVO-sok gyilkolták a tömeget.

Mi ketten Sanyival elmentünk a nagykőrút felé azzal, hogy elmegyünk a Nyugatihoz, mert Sanyi haza akart menni. A Nyugati előtt rengeteg orosz tank és gépfegyver. Éppen akkor indult a vonat Esztergom felé, üzentem haza. Sanyi nem ment el. Együtt elmentünk az iskolába a ruhámért és igazolványomért. Útközben vettem egy kiló zsírt. Ott elváltunk.

Karcsi még nem jött haza, elmentem a Csabáékhoz. Onnan Csabával csatlakoztunk egy tüntető tömeghez, de Csaba annyira félt, hogy elmaradt a tömegtől. Elmentünk az Amerikai Követség, a Parlament előtt a Belügyminisztériumhoz. Onnan elmentem a Vörös Csillag nyomdához. Röpiratokat kaptunk, onnan szállították vidékre is. Haza mentem. Karcsi csak fél nyolckor jött haza. A statárium ellenére fél kilenckor elmentünk tüntetni, de a tömeg szétoszlott. Karcsi mesélte, hogy (Kara) Franci is feljött Pestre.

Másnap, pénteken hárman elindultunk gyalog haza. Sanyi nem jött velünk, mert nem találtuk otthon. Piliscsabától busszal mentünk Dorogig, délután fél háromkor otthon voltam.

FORRADALOM KESZTÖLCÖN

Kesztölcön a forradalmat részegek csinálták. A kommunistáktól elszedték a fegyvereket, stb. Ahogy hazaértünk, próbáltuk átvenni a vezetést. Többen egybegyűltünk: Feri, Karcsi, Srutekék, Vogyeracki és a fiatal Bóri, Mezősi, el akartuk venni a fegyvereket  Daduskáéktól. Szétszéledtünk. Én  Vogyerackival elmentem a fiatal Cigóhoz a puskáért, mert tőle még nem vették el. Fater eljött értem. Vogyerackiék elmentek Esztergomba, ahol elkapták őket és csak szombaton jöttek haza.

Vasárnap délután összehívták a falu népét, hogy megválasszák a Nemzeti Bizottságot, valamint a Forradalmi Bizottságot. Marton Jancsi írta össze, hogy kiket gondol beválasztani. Volt néhány kommunista, de ők teljesen felháborodtak a választáson. Kertész lett az NB elnöke, Feri pedig az FB elnöke. Előzőleg, még délelőtt, a kesztölci kommunista klikk megpróbálta felosztani maguk között, de a nép leszerelte őket.

Az NB és FB elhatározta, hogy gyűjtést rendez a pesti nép számára. A gyűjtést keddre terveztük. Hétfőn kaptunk 15 db puskát és éjjel már azzal voltunk őrségben.

Kedden a Forradalmi Bizottság tagjai megindítják a gyűjtést. A nép jó szívvel hozta, amit tudott és két teherautóra való adomány gyűlt össze. Szerdán reggel megrakodtuk a kocsikat és elindultunk. Pesten nem volt orosz katona. Először egy közgyűjtőhelyre mentünk, onnan pedig egy kórházhoz. Akkor hoztak egy magyar és egy orosz sebesültet, ugyanis Budakeszin harc volt. A magyar sebesült meghalt. Pesten kaptunk 6 puskát, 1 golyószórót és 50 gránátot. Egy puska az enyém lett. Késő este értünk haza. Másnap az Esztergom táborból hoztunk még fegyvert.

Pénteken követeltem a kesztölci kommunistákra a statárium kihirdetését. Jancsival meg is szövegeztük, legépeltem 17 példányban, mert annyi kommunistát számoltunk össze. Kertész aláírta, lepecsételtette. Nebehaj Imre (Csurek) Gula Gazsi, Marek Sanyi és én kihordtuk. Az egyik kommunista, (Klányi) tiltakozott, mert nála házkutatást is tartottunk. Ugyanígy tiltakozott Borik is, Kacsin Pali (Kara Vendel) nem volt otthon, ezért megmondtuk a szüleinek, ha hazaér jöjjön jelentkezni az őrszobára. El is jött. Ezeket a kommunistákat éjjel is ellenőriztük kétszer-háromszor, hogy otthon vannak-e. Valamelyik este rálőttek a csurgói őrjáratra, a tettest nem találtuk meg.

Vasárnap felkeltem, készültem, hogy megyek a templomba. Bekapcsoltam a rádiót, amelyben Nagy Imre segítségért kiált a világhoz, mert az oroszok orvul megtámadták Budapestet. A templomba menet látom, hogy Lukács szedeti össze a kommunistákat, akiket bezártunk, mert ki akartuk őket végezni, csak Kertész nem engedte meg. Apám mindenáron a pincébe akart elrejteni, mert annyira féltett.

Szerdán mentem apámmal fát vágni és azon gondolkodtam, hogy kimegyek nyugatra.

Csütörtökön elindultam egy kőrútra. Elvittem az egyik húgomat is, hogy Dorogon cipőt veszek neki, de Dorog előtt találkoztam apámmal, aki a húgomat visszavitte és engem is minden áron vissza akart vinni, de én elmentem. Dorogon találkoztam Pufával, Sipuckával, Vörös Ferivel, Szejártal. Dorogról vonattal mentem Esztergomba. Kálmánéknál és Dolináéknál voltam. Pénteken mentem tovább autóval Tokodra de keresztmamáék nem voltak  otthon és így tovább mentem Lábatlanra. (Gusztics) Jani bácsi nem ismert meg, Irénke néni és Marika nagyon örültek. Lábatlanon csak két orosz tank volt, amik később elmentek. Ahogy mentem az úton, rengeteg menekülővel találkoztam. Mariéknál aludtam és vasárnap és  délelőtt mentem vissza. Ekkor már megérett bennem az elhatározás, hogy elhagyom az országot. Ezen az éjszakán rengeteg orosz vonult Győr felé, mert ott nagy harcok voltak. Délben értem Tokodra, ott beszéltem keresztmamáékkal, ők adtak egy amerikai címet. Haza fél háromkor értem.

A faluban elterjedt a hír, hogy kiszöktem nyugatra. Átmentem Karcsiékhoz, ahol ott volt Marek Sanyi is. Karcsi azzal fogadott, hogy ha nem jöttél volna ma haza, akkor itt hagytalak volna. Este részletesen megbeszéltük, hogyan fogunk kimenni. Először elmentünk Sanyiékhoz, ott megvacsoráztunk, onnan elmentünk a pincéjükbe, a Sanyi bátyja is jött velünk. Elmentünk (Farsang)Velusékhoz, onnan a Franciék(Kara Ferkó) pincéjébe, de előbb elmentünk Vitek Pali bácsiékhoz. Közben jöttek Karcsiért, hogy itt vannak az oroszok, menjen haza. Fogtuk magunkat és a pisztolyokat, elmentünk a falu szélére megnézni, hogy tényleg itt vannak-e az oroszok. Természetesen nem voltak itt. Visszamentünk a pincébe, ahol jócskán iszogattunk, majd hazamentünk lefeküdni, mert úgy terveztük, hogy másnap indulunk. Én a pisztolyt Hegyvárinak adtam.

MENEKÜLÉS A POKOLBÓL

Indulás: 1956. XI. 12. 09.00 órakor

Korán reggel felkeltem és titokban készültem az útra, élelmiszerrel és pálinkával. Édesanyámnak azt mondtam, hogy Pestre megyek a ruhámért. Elhitte. Levicsekéknél búcsúzkodás, mindenki sírt. Drága jó édesanyámnak csak az utolsó pillanatban mondtam meg, hogy Nyugatra megyek, de aligha hitte el, mert azt  mondta, hogy: „Gyere vissza fiacskám!”, „Jól van anyám, majd visszajövök.” És elhagytam a szüleimet, otthonomat, falumat. Akivel találkoztunk, mindenki azt kérdezte, hova megyünk? Mondtuk, hogy Pestre, de ők erre a szemünkbe nevettek, nem hitték el.

Dorogon vásároltunk csokoládét és mentünk tovább. Tokod-Altáró, Tát, Nyergesújfalu. Hiába integettünk, egy autó sem akart megállni. Különben egész utam alatt oroszokat csak Nyergesnél láttam. Lábatlanban bementünk Guszticsékhoz. Itt ebédeltünk és mentünk tovább. Ők is megsirattak. Marikától kaptam egy szép emlékverset, meg egy csókot. Tovább mentünk: Süttő, Neszmély, itt volt Sanyinak egy fogolytársa, akihez elmentünk, de azt mondták, hogy nincs otthon, valahol a bányában dolgozik. Minket megkínáltak vacsorával és a szomszédnál elszállásoltak.

Másnap reggel a gazda már majdnem velünk jött kocsival, de a felesége leleplezte és így mi gyalogosan mentünk tovább. Dunaalmásnál, kint a falu szélén orosz tank állt és mindenkit igazoltattak. Kikerültük őket a Duna felé, amely az úttól kb. 200 méternyire folyt. Az oroszok nem vettek észre minket. Következett Szőny, itt tértünk le a főútvonalról, majd Naszály, Mocsa, ahol megijesztettek bennünket, hogy tegnap egy nő feljelentett két menekülő fiút, akiket el is kaptak. Erre mi igyekeztünk minél előbb elhagyni a falut. Rövid időn belül felvettek minket egy kocsira. Késő délután értünk Nagyigmándra, ahol kenyeret akartunk venni, így a bolt előtt megálltunk, de oda jött egy bácsi és azt mondta, hogy gyorsan hagyjuk el a falut, mert a párttitkár bejelentette a mikrofonban, hogy aki menekülőt lát, jelentse a Tanácsházán. Mi gyorsan mentünk ki a faluból és már majdnem kiértünk, amikor a bácsi utánunk szaladt és elvitt minket a lakására, ahol kenyeret adott és már mentünk is tovább.

Sötét este értünk Tárkányba. Karcsival megbeszéltük, hogy bemegyünk a paphoz, így bementünk a plébániára, ahol szívesen fogadtak minket és ugyanott volt a fekhelyünk, ahol az előző menekülőké. Kaptunk vacsorát és elbeszélgettünk. Másnap korán, még napkelte előtt indultunk tovább, hogy a tisztelendőt ne zaklassák. Nagy ködös volt az idő. Az első hely, amit érintettünk, Ölböpuszta volt, itt azt mondták, hogy Mezőőrsre ne menjünk, mert ott lekapcsolnak minket az oroszok. Mentünk tovább, Mezőőrs előtt találkoztunk két menekülővel. Nekik is szóltunk, hogy kerüljék el Mezőőrsöt, ők meg is tették. Minket azonban meggyőzött egy paraszt, hogy nyugodtan bemehetünk, nincs ott semmi veszély. Be is mentünk, ahol egy helyen megkínáltak borral, sőt még az útra is adtak belőle. Mentünk tovább: Nyalka, Győr-Szentmárton, Pannonhalmi Apátság, Nagybecs. Nagybecs határában egy paraszttól érdeklődtünk, hogy mi a helyzet, és ő azt mondta, hogy az előző napokban harcok voltak, halott is volt és csak előző nap mentek el az oroszok. Ahogy beszélgetünk, a hátunk mögött egy kiáltás:”Sanyi, te vagy az?” Sanyinak egy rabtársa volt. Elmentünk hozzájuk. Ő új útitervet adott, ami a Hanságon keresztül vezetett, mivel ő csempész volt és jól ismerte a határt. Adott enni, inni és mentünk tovább, sőt még vezetőt is kaptunk, egy fiatal fiú személyében. Ő elvezetett minket egészen Nyúlon túl. Következett Nagybaráti, Kisbaráti, itt már kocsival utaztunk.

Késő este értünk be  aznapi célunkig: Ménfőcsanakig. Itt is volt rabtársa Sanyinak. Megyünk az utcán, megszólít bennünket két paraszt: „Maguk is nyugatra?” Kénytelenek voltunk bevallani, hogy igen. Elvittek magukhoz, hol már négy menekült ült és iszogatták a jó bort. Az öreg vállalkozott, hogy elvezet minket az ismerőséhez. El is indultunk, útközben találkoztunk két lánnyal (bár sose találkoztunk volna), akikre az öreg rásózott minket. A két lány: Teri és Margit. El is vezettek az illetőhöz, de az már egy hete kiszökött. Akkor a lányok elvittek egy ismerősükhöz, aki szállást adott az istállóban a tehén és a kocsija mellett. Még egy ócska takarót is kaptunk. Ennek az átellenbeli szomszédja pedig megígérte, hogy  másnap kocsival elvisz minket egy  darabon. Még a lányokat is megkérték, hogy kísérjék el az öreget velünk, hogy ne menjen vissza az öreg egyedül. A lányok meg is ígérték. Másnap már korán készültünk. A háziak olyan kedvesek voltak, hogy adtak egy csésze teát is. A lányok megjöttek. Akkor az öreg bejött és az üzleti részt akarta rendezni. Az útért Kónyig (kb 40 km) 300 Ft-ot kért. Elindultunk és kb. délre értünk Kónyba, közben érintettük Koroncót, Rábapatonát, Enesét. Ott bevásároltunk és elindultunk gyalog, de a falu szélén leültünk ebédelni. Amikor még a kocsiról leszálltunk, a két lány odaadta a címet és mi elbúcsúztunk tőlük és mentünk a faluba, mert a falu előtt tett le az öreg. Megyünk 200 métert, hátranézek, és látom, hogy a kocsi megy vissza, a két lány jön utánunk. Azt kérték, engedjük meg, hogy velünk jöjjenek. Mi megengedtük és ekkor csináltuk a legnagyobb baklövést. Teri már az ebédnél is hozzám húzott és nem a Karcsihoz. Tudniillik tegnap Karcsival játszott. Én sajnos beleestem, mivel nagyon mélyre találtam nézni Teri szép barna szemébe. Ebéd után elindultunk, de alig mentünk 100 métert, máris kiabáltak utánunk, négyen voltak, hozzánk csatlakoztak. 10 perc sem telt el, újból négyen értek utol bennünket, mindnyájan fiatalok voltunk, csak egy idős házaspár volt velünk. Összesen már tizenhárman voltunk. Szerencsétlen szám. Bősárkány előtt kaptunk egy vezetőt. Most erős gyaloglás következett. Sárban, vízben, réten, erdőn keresztül. Az út  nagyon hosszú volt az erdőn keresztül. Ahogy mentünk, beesteledett, sötét lett. Négy vagy öt vezetővel találkoztunk, akik már visszafelé jöttek. A vezetővel már gyalogolhattunk vagy három óra hosszat, amikor megáll és azt mondja: „Tovább nem megyek, már nincs messze a határ!” Mindenki odaadta neki az összes magyar pénzét és elbúcsúztunk tőle.

Utána a férfiak mentek elől, a nők és 2-3 férfi hátul. Számítani kellett esetleges ellenállásra a határőrök részéről. Elértük a határt, vagyis a Fekete/metszes nevű csatornát. A töltésen elindultunk jobbra és 100 méterre ott volt a híd. Ráléptünk a hídra. Velünk szemben megjelent két katona. Határőrök voltak. Zsebre tette kézzel, géppisztoly hátukon, csővel lefelé és az egyiknek egy üveg pálinka hóna alatt, amit az osztrák határőröktől kapott. Üdvözöltük egymást, megmondták, hogy hol vannak az osztrák határőrök …és mi …ráléptünk a szabadság földjére. Ezzel megkezdődött hazátlan, világcsavargó életem.

ÉLETEM AUSZTRIÁBAN

1956. november 16. – 1957. január 10.

A határtól vontatóval vittek be bennünket a legközelebbi osztrák faluba: Kismartonba. Ott forró kávéval és vajas kenyérrel vártak bennünket. Ott már rengeteg menekült volt. Mi öten bementünk az iskolába, ahol jó meleg volt. Úgy 11 óra felé bejöttek, hogy mennek a buszok, amelyek tovább visznek bennünket. Kirohantunk. Karcsi, Sanyi és Margit felszálltak, kettőnket Terivel nem engedett fel a rendőr. Ekkor láttam utoljára barátaimat, akikkel megfogadtuk, hogy soha el nem hagyjuk egymást. Ki tudja mikor és hol fogunk újra találkozni. Minket, akik ott maradtunk, és akik még az éj folyamán jöttek, másnap, úgy 9 óra felé vittek tovább. Úgy 15-20 km-t mehettünk, ott letettek egy kocsmába. A falu nevét nem tudom. Itt kaptunk ebédet. Üzentem haza a rádión keresztül a jeligékre(?), mely: „Szőke Marika” volt. Nem tudtuk, hogy mikor visznek tovább. Lefeküdtünk a szalmára, ekkor csatlakozott hozzánk Miska és Pista. Alig feküdtünk le, amikor 11 óra felé riadó. Itt vannak a buszok. Mentünk tovább, éjfél után értünk Eisenstadtba. Itt aludtunk. Teri9 másik épületben aludt.

Másnap reggelit kaptunk. Utána felvettük az adatainkat. Csomagot osztottak, utána felszálltunk a buszra, amely vitt minket az állomásra. Dél fele indult a vonat. A mi kupénkban ült két színész és egy órás meg a Miska, és mi ketten Terivel. Az idősebb színész bűvész is volt és szórakoztatott bennünket. Nőcsábász(?) volt hozzá úgy, hogy olyanokat mondott, hogy még én is elpirultam, pedig nem szokásom. Estére Bécsbe értünk, itt 15 percet álltunk és mentünk tovább. A kalauz azt mondta, hogy Bécstől 550 km-re fekvő Innsbrukba visznek. Következett Linz, ahol kaját adtak. Majd Salsburg és Hopfgarten, ahol leszálltunk a vonatról és felszálltunk a buszra, amely elvitt Hörbrunoba. Itt bejelentették, hogy helyezzük magunkat  kényelembe, mert lehet, hogy két, esetleg három hétig is itt leszünk. Éppen vasárnap volt, november 18-a. Az elkövetkező unalmas napokról nincs mit írni.

Habár nekem csak a szerelmi életem volt érdekes. Teri kezdett engem megunni és a többi fiúval kezdett szórakozni. Szóltam neki egyszer és elkezdtem magázni. Éjjel odasimult hozzám és bocsánatot kért. Megbocsátottam. Ezután, amikor valami olyat csinált, amit „nem szabad”, mindig simult, mint a macska. Ez sem volt elég, a németeket vette sorra. Én két hétig dolgoztam Wattens-Fritzen-ben a Bandival, mire visszajöttem, mert telefonáltak, hogy megyünk Ausztráliába. Teri nem akart jönni, itt akart maradni. Erre azt mondtam, hogy akkor az ígért bőröndöt, amelyet el is hoztam, nem adhatom oda, mert  akkor inkább a Pistának adom, aki velem jön. Estére Terit is meggyőzték és másnap ő is jött velünk orvosi vizsgálatra. Worlg-ben volt az orvosi vizsgálat, onnan Kufstein-be mentünk, ahol röntgen volt. Az mondták Worlg-ben, hogy a hajónk január 4-én indul. Ez kedden volt. Csütörtökön moziban voltunk. Amikor vissza jöttünk, itt németek mulattak. Megitattak pálinkával és rummal. Az egész társaság berúgott. Engem meg akartak verni, mert felrúgtam két asztalt. Éva felkísért aludni. Szombaton újból moziban voltunk.

ELSŐ KARÁCSONYOM AZ EMIGRÁCIÓBAN

Hétfői napra esett. Délelőtt csomagokat kaptunk. Narancsot, mogyorót, almát, diót, csokoládét, cigarettát és rengeteg teasüteményt. Ezután a holmikat ki is osztották.  Az egész épületben nagy sürgés-forgás volt. Megcsinálni a fenyőfát, majd feldíszíteni, a szobákat kitakarítani. Közben Hannával kezdtem sokat jelentő pillantásokat váltani. A Voland Jóska is megérkezett. Este Bandi is megjött. A főnök semmit sem adott. Csak az igazgatóhelyettes adott egy üveg finom bort. Megvacsoráztunk. Beültünk az ebédlőbe a vacsora után. Majd később bementünk a karácsonyfához. Mindenkinek könny csillogott a szemében. Imádkoztunk az otthoniakért. Majd karácsonyi énekeket énekeltünk és a végén elénekeltük a Himnuszt. Egymásnak kellemes karácsonyi ünnepet kívántunk. Majd visszaültünk az ebédlőbe, megittuk a Bandival a bort. Később sört ittunk. A többiek elkezdtek énekelni. Hanna is bejött. Magam mellé ültettem. Hoztam sört, csokoládét, narancsot. Egyszer csak felugrik és kiszalad. Később megyek utána. Leült nna. A Hugó mondja a folyosón, hogy Hanna bent sír a konyhában. Bemegyek, bent sötét van. Hanna jön ki a mellékszobából és sír. Leül a székre, én elkezdem vigasztalni, már amennyire tudom. Megcsókolom, nem ellenkezik, sőt átkarol. Ekkor Magyar Pista megzavar. Megtudtam, hogy Hanna azért sír, mert nem akarták elengedni az éjféli misére. Később elengedik. Nagy boldog, együtt megyünk. Vissza is. Amikor hazaértünk, két srác felöltözött amerikai gyárosnak és Jóskát kezdték nyaggatni, hogy elviszik gyárigazgatónak, kap pénzt. Rendeltek neki sört, snapszot. Felmentek a szobájukba, ott Jóska masszírozta a lábukat, sőt meg is nyalta. Ezt csinálták éjjel fél háromtól egészen fél ötig. Rengeteget nevettünk, szegényen. Lefeküdtünk és vége lett az én „boldog” karácsonyomnak.

Másnap megint bebolondítottuk Jóskát. Ezzel szórakoztunk. Az egyik fiú felöltözött nőnek, kettő meg amerikai gyárosnak, én pedig napán nagykövetnek, egy meg fotóriporternek. Mindegyikünk kitöltött egy csekket az ő számára, hogy menjen Hall-be (ott volt a bolondok háza, ahonnan megszökött) és ott majd beváltják neki. El is ment, többé nem láttuk.

A napok unalmasan teltek, igaz, hogy esetenként táncoltunk. 29-én, szombaton délelőtt len6t írogattam az ebédlőben, amikor Hanna azzal jön, hogy öltözzek, mert az ausztráliaiak elmennek Kitzbuhel-be. Felöltöztünk. Akkor telefonáltak, hogy maradjunk, majd autó jön és az majd beviszi a papírokat. Úgy is történt. Később jön haza Hugó. Azt monda, hogy a polgármester üzeni, hogy az ausztrálok másodikán indulnak. Először Kitzbuhel-be orvosi vizsgálatra és utána Worlg-ba, majd onnan Salzburgba. Nagy volt az izgalom. Heten mentünk volna, Karcsi, Irma, Bimbi, Éva, Laci, Pista és én. Szilveszter hétfőn volt. Feldíszítettük az éttermet. Bandi is otthon volt. Estére hárman, Bandi, Pista és én, vettünk 1 l rumot és fél liter serrit, hogy legyen kedvünk. Bandinak éjfélre már be is tette az ajtó, mondhatom tök részeg volt. Énem nem ittam sokat, csak amennyi jól esett. Csak a Hannával táncoltam. Jól szórakoztunk. Éjfélkor felzendült a magyar Himnusz. Mindenkin lehetett látni, hogy otthon jár a gondolatuk. Mi lehet otthon? Két óra felé Hanna aludni ment, én is. Másnap tartottuk a búcsú esetet. Hannáékat a mutti nem engedte táncolni. Másnap elmentünk Kitzbuhel-be, ahol himlő elleni védőoltást kaptunk. Onnan Hopfgarten-be, ahol elbúcsúztunk a polgármestertől. Megmondták, hogy este fél kilenckor jön értünk a busz, amely visz Worlg-ba. Vacsora után a mutti küldött az ausztráloknak egy üveg bort. Mi fogtuk magunkat és szobáról szobára mentünk és kínáltuk az egész társaságot, búcsúztunk. Faterék tiszteletünkre zenét adtak. Hugó is búcsúzott, mert ő is velünk jött, ő Bécsből ment repülőn Angliába. A társaság táncolt, de mindenki szomorú volt. Én csak Hannával táncoltam. Oda adta a címet és egy képet. Én is adtam neki egy képet. Sokat sírt, hogy elmegyek. Mondta, hogy jöjjek vissza. Megígértem. Jött az autó, beszálltunk. A fiuk elkezdték énekelni a Himnuszt, sírva fakadtam, habár egész este tartani bírtam magam. Elmentünk, Worlg-ban vonatra szálltunk. Salzburgban kiszálltunk, ott osztották a vízumokat. Lacinak, meg nekem nem adtak, így lemaradtunk a transportról. Éváék elmentek, én ott maradtam. Lacit visszaküldték Hopfgarten-be, nekem megígérték, hogy a következő transporttal elmegyek. Január 7-én odaadták a vízumot. Nyolcadikán vonaton ültünk, 9-én Bremenhaven-ben hajóra szálltunk és hajnali 3-kor elindultunk.

A HAJÓ ÚT

Nekem a harmad osztályú tömeg kabinban jutott hely. A hajó orrában, a legalsó deckben. A 23-as volt az ágyam, az ebédlőben pedig a 16-os asztal. Csak négyen ültünk az asztalnál; egy  házaspár és egy fiatal lány. A kiszolgálás meglepő volt. Olasz pincérek szolgáltak fel. A kenyér olyan volt, mint a kalács. Az ebédhez, vacsorához állandóan tea van, úgyhogy két hétig nem is ittam vizet. Reggelire babkávé, tej, fehér kenyér, fekete kenyér, 3-4 fajta jam, vaj, esetleg főtt tojás, tojás rántotta, tejbegríz. Ebédre és vacsorára mindig hús. A élet könnyű volt, de jó. A hajón ilyennek kellett lenni. Én fenn maradtam egészen addig, amíg a hajó el nem indult.

Másnap arra ébredek, hogy valami nincs rendben. Körülöttem futkosás. Érzem, hogy nagyon rugózik az ágy. Ring a hajó. Felnézek, csupa törődött, fancsali arc. Azt mondták, hogy megjött a nevéről híres „tengeri betegség”. Felöltöztem, felmentem a fedélzetre. Kint vihar volt. Tudniillik a La Manche csatornán mentünk át, mely mindig viharos. Nekem először tetszett a hajó ringása, de később! Rettenetes és leírhatatlan, hogy milyen a tengeri betegség. Mindenki hányt. Lemegyek az ebédlőbe, hogy eszek valamint, mert nagyon üres volt a gyomrom. Amint leértem, leültem, abban a pillanatban megcsavarta a gyomromat, annyi időm volt, hogy kenyeret kentem vajjal és rohanás a legközelebbi WC-be. Kidobtam, ami volt bennem. Megettem a kenyeret, kezdtem jól érezni magam. Lementem megebédeltem. Egy óra sem telt bele, kinn volt. Mentem és lefeküdtem, hogy úgy volt a legkönnyebben kibírni.

Másnap arra ébredtünk, hogy nem ring a hajó. Mindenki vidám volt. Már jól be tudtam kajálni. Tele gyomor a legjobb a betegség ellen. A következő napokban csak csellengtem ide-oda. Megismerkedtem a Kek családdal, és főleg Kek Jutkával. Nem találtam unalmasnak ezt az életet. Közben megkezdődött az angol nyelv oktatás is. Engem egy fiatal német (svéd?) lány tanította, aki egy szót sem tudott magyarul, s mégis olyan jól tanította, hogy szinte könnyű volt az angol. Elhagytuk Hispaniát. Mindenki várta a közelgő partra szállást a Kanári szigeteken, Teneriff-ben. Előzőleg kaptunk 10 dollárt, az 42 márka. Vettem zoknit, inget, fürdő nadrágot, derékszíjat, kimostam 2 ingemet és a nadrágomat kivasaltattam. Rengeteget ittam.

1957. január 15-pén hajnalban kötöttünk ki. 8 órától volt a partra szállás. A város a déli oldalban feküdt. Körülötte kopár sziklák a legmerészebb meredekkel. A házak tropikusi stílben épültek. A partról nézve gyönyörű volt. Az egyik fiúval elmentünk körülnézni. Az első, ami érdekes volt, a munkaközvetítő előtt rengeteg munkanélküli állt, mind morcos, rosszkinézésű spanyol. Láttam, hogy milyen gyorsan nyílik a bicska. A másik érdekesség, hogy az iskola fent a hegyoldalban gyönyörű várkastélyszerűség volt. A spanyol gyerekek kétszer is megtámadtak és pénzt kértek, alig lehetett őket lerázni. 11 órára kellett fent lenni a hajón. Fél egykor el is indultunk. 20 kilométert tehettünk meg, amikor a hajó hirtelen megfordult. Tudniillik találtak egy spanyolt elbújva, azt vitték vissza. Megint elmentünk úgy 25 kilométerre, találtak két spanyolt, azt a kapitány vitte partra csónakkal. Alig mentünk 5 km-t, találtak még egy spanyolt, azt azonban már nem vitték a partra, hanem beöltöztették matróznak és dolgoztatták. Teneriff-ből írta haza levelet először, egy eljöttem hazulról. A következő napok egyre melegebbek lettek. Lehetett fürödni is a tengervízben. Retteneteses sós a tenger vize.

1957. január 19-én délután 4 óra előtt 3 perccel megyünk át az egyenlítőn. Rettenetes hőség van. Fülledt a lev4egő. Aki átmegy először az egyenlítőn, azt régi tengerész szokás szerint megkeresztelik. A keresztelés abból áll, hogy a tengerészek és az utasok beöltözködnek Neptun istennek és kíséretének. Neptun pribékei szétszélednek a tömegben és aki megtetszik nekik, azt ellopják, elviszik a keresztelő kádhoz (nálunk az uszoda medence volt), ott az orvosok megvizsgálják, befestik és utána ruhástól bedobják a tengerbe. Kb 10 embert megkereszteltek és utána elvonultak. Később kiosztották a keresztleveleket, melyek igen szép kivitelűek.

Az egyenlítő áthaladása után a tenger egyszerre megváltozott. Egyre nagyobb hullámok voltak. Cape Town-ba való kikötés előtt érte el tetőfokát. Nagyon beteg voltam, de a gyomrom mégsem parancsolta ki az ételt, mint először, a hullámzás sokkal nagyobb volt.

Mielőtt kikötöttünk volna, felhívták az utazó közönséget, hogy Cape Town-ban a fehér embernek a fekete emberrel való legkisebb érintkezéséért 6 hónapos börtön jár a dél-afrikai törvények értelmében. 1957. I. 27-én, vasárnap délután 6 órakor kötöttünk ki Cape Town-ban. A város a tengerről nézve kibírhatatlanul szép. Hatalmas, meredek falu sziklák veszik körül kelet felől. A hegyoldalban épültek a villák. A hajónál magyar delegáció várta a menekülőket. A zsidók mindjárt fogták a zsidókat és vitték magukhoz autón, mindenfélével megpakoltak. Nekünk is mondták, hogy elvisznek taxival a várost meglátogatni, de nem jött senki. Mi elindultunk Jutkáékkal gyalog. Már majdnem kiértünk a kikötőből, amikor egy álló autó esett az utunkba. Jutka rámosolygott az öreg zsidóra, aki bent ült és az öreg beültetett minket. Én játszottam a gyenge német és angol tudásommal a tolmács szerepét. Átrobogott velünk egy pár utcán, utána felvitt bennünket a dombra, ahol a villája volt. Behívott, megkínált egy limonádéval. Egy nagy lánya volt. Kis szobák voltak a villában, a város felé és a tengerre gyönyörű kilátás nyílt a teraszról. Utána elvitt, letett a város közepén és elment. Mi megnéztük a kirakatokat. Egy jó anyagú öltöny Ł12, egy  jó anyagú cipő Ł4. Márkát nem fogadtak el, így hát nem tudtam vásárolni. Ez szerencse volt, mert kaptunk a hajón cipőt, sortot, amit a Cape Town-i vörös kereszt ajándékozott. Szereztem képeslapot. Visszafelé menet a kikötőbe megáll mellettünk egy autó, hát a mi zsidónk volt. Beszálltunk és elvitt a hajóig. Én elmentem aludni, nem vártam meg az elindulást. A hajó 28.-án, hajnali 4 órakor futott ki a kikötőből.

Az elkövetkező napokat azzal tették változatossá, hogy a hajón kiránduló csoportokat szerveztek és megmutatták a hajót. Felvittek a parancsnoki hídra. Szép radar-készülék volt ott elhelyezve, mely 72 km körzetben mér. A kormányt beállítják a kiadott útvonalra és a műszer önműködően löki vissza, ha esetleg a szél, vagy hullám kitérítené az eredeti irányából. Modern tűzbiztonsági készülékek, ultra hang mélység mérő, melynek maximális mélység mérése 250 m. Rádió összeköttetés kitűnő. Helymegállapító készülék, mely a hajó helyét 30 m pontossággal tudja megállapítani. A hajó 30 km sebességgel fut. Hat emeletből áll. Legalul vannak a tartályok, utána gépek. A hajó magassága 30 m, merülése 8-10 m, szélessége 18 m, hosszúsága 170 m, a személyzet száma 170 fő.

Angol nyelvű korabeli dokumentumfilm a tapétagyárról, és a Jószerencsét Termelőszövetkezetről.

Kelenföldi Lászlóval, a tapétagyár egykori vezetőjével készített interjút a Népszabadság 2002-ben. "A felhagyott állattartó telepen, nem is Kesztölcön, hanem már Leányvár határában az NDK-ból importált gépeken néhány év elteltével már 4-5 millió négyzetméternyi tapétát állítottak elő, csaknem százan. Szinte egyetlen magyar gyártóként a nyolcvanas évek közepére piacvezetővé váltak, olyannyira, hogy már a nyugati minőségű és technológiájú tapéták gyártásával is megpróbálkoztak."

A nyomtatás technológiájáról ír rövid blogbejegyzésében Czvitkovits Judit. "A tapétagyártás során három nyomtatási eljárást (mély-, magas- és ofszetnyomás) alkalmaznak, valamennyi eljárásnak olyan rotációs technológiáját, ami végtelen számú előállítást tesz lehetővé, a nyomóhengerek folyamatos, önmagukba visszatérő mintát adnak. A gyártósorokon ezen technológiákat kombinálják."

Az első kesztölci tapétaszaküzlet Újpesten található, és ma is büszkén vallja múltját.