Kesztölcön mindenki nevezetes, de vannak néhányan, akik a nagyvilágban is hírnevet szereztek. Művészek, tudósok, gazdasági vezetők. Kesztölcön szeretettel gondolunk rájuk, aki már elment, emlékét őrizzük, aki velünk van, azokra büszkék vagyunk.
Bárkányi Valkán Zoltán
Kesztölc, ez a gyönyörű pilisi település a szülőfalum. Generációkra visszamenőleg Kara és Valkán őseim itt, a Pilis alatt élték dolgos életüket, s a templom mögötti domboldalon alusszák örök álmukat. Itt születtem én is 1941. február 12-én bányász családban, s részben itt teltzaklatott gyermekkorom. Azért csak részben, mert a háború kegyetlenül beavatkozott családunk életébe. Apám fájdalmasan korai halála (1945) miatt illegálisan kerültem egy Párkánytól nem messzimagyar községbe anyám rokonaihoz, akik a lakosságcsere keretében ide települtek át. Három évvel később anyám ugyancsak illegálisan ”visszacsempészett” az országhatáron át Kesztölcre, ahol a családunk élt, s amely után annyira vágyódtam.
Serdülő koromtól kezdve városi lakosnak tartom magam: 1953-tól Budapesten élek, amikor a szlovák tanítási nyelvű általános iskola hetedik osztályának tanulója lettem. Tizenegy évem kollégiumban telt el: 1959-ben a budapesti szlovák tanítóképzőben érettségiztem, majd öt évvel később középiskolai tanári oklevelet szereztem az ELTE-n magyar, szlovák és cseh szakon.
Nem lett belőlem pedagógus; rövid időre elcsábított a Magyarországi Szlovákok Szövetségében felkínált munka, majd az újságírás. 1966-tól a hazai szlovák nemzetiségi hetilap, a Ľudové Noviny szerkesztője lettem. Itt jelentek meg első irodalmi kísérleteim. Harminchat év után 2002-ben mint főszerkesztő innen mentem nyugdíjba. Publicisztikai és irodalmi műveimet a szlovák hetilapban, a Náš kalendárban, s több hazai és szlovákiai antológiában jelentették meg. Eddig öt önálló prózai kötetem látott napvilágot: Vzplanutie (Fellángolás), 1987, Návrat (Visszatérés), 1998, Vianoce tetky Karovej (Kara néni karácsonya), 2009, Pivnica (Pince), 2011, Jabloň (Almafa), 2013. Magyar nyelven ezen kívül két kiadásban is megjelent a Szlovák konyha c. szakácskönyvem.
Évtizedek óta nyaraim nagy részét klastrompusztai hétvégi házamban töltöm, így Kesztölctől, szülőfalumtól soha nem szakadtam el. Bizonyítják ezt irodalmi műveim is, amelyek szülőföldemről, az itt élő emberek életéről, gondjairól, örömeiről szólnak, és természetesen rólam is, kötődésemről ezekhez az emberekhez, a szülőföldem utáni vágyakozásról, s az utólag megszépített nehéz gyermekkoromról.
Valamennyi könyvemmel adósságot szeretnék törleszteni azoknak az embereknek, akik a Pilis alól utamra bocsátottak, akiknek szeretete és bizalma máig erőt ad, új alkotások írására ösztönöz.
Tarnóczi Ferenc
Tarnóczi atya negyven éven keresztül szolgált Kesztölcön. Generációk nőttek fel mellette, emléke a szívünkben él.
Tarnóczi atya Dorogon született 1929-ben. Esztergomban szentelték pappá 1956-ban. Ezután egy évig káplán volt Ásványrárón, majd 1957-1961 között Esztergom-Belvárosban. Sokfelé szolgált a hetvenes évek elejéig: Balasagyarmaton, Érsekvadkerten, Nyergesújfalun, Budapesten.
1971-ben helyezték Kesztölcre, ahol 2012-ig szolgált. 2012-ben nyugállományba vonult, és érseki tanácsossá nevezték ki.
Klányi Sándor
1948-ban született Kesztölcön, az általános iskolát is itt végezte el. Utána a Dobó Gimnáziumba jár, 1966-ban érettségizett. Első diplomáját Kecsekméten szerezte, gyártástechnológiai üzemmérnök lett 1971-ben a Gépipari és Automatizálási Főiskolán.
Ezután Pápán volt katona, a légierőhöz került. Nem pilóta volt, hanem a harcállásponton szolgált. Diplomásként került oda, jó szívvel gondol vissza azokra az időkre, jókat fociztak a seregben.
Miután leszerelt, 1971-ben Esztergom-Kertvárosban a Vasipari Szövetkezetben volt a műszaki fejlesztésért felelős. A tervezéstől a prototípusig követte a fejlesztési folyamatot. A szövetkezeti ipar akkoriban erős volt, nagy volt az összetartás.
1984-ben az esztergomi Labor Műszerművekben helyezkedett el. A fesőüzemben volt üzemvezető. Élvezte az új munkáját, a modern üzemet. A nyolcvanas évek közepén az állami gazdálkodás már fellazulóban volt, az állami üzemekben is megjelentek a magángazdaság csírái, a mai kft-k elődei, ahogy akkor nevezték, a gazdasági munkaközösségek, GMK-k. Sanyi négy GMK-ban is dolgozott, de aztán elunta az ezzel járó sok feszültséget, és 1988-ban elment a szakmunkásképzőbe oktatónak.
41 évesen elvégezte a Budapesti Műszaki Egyetemen a műszaki tanári szakot. Ezután a gyakorlati oktatás vezetője lett a Szakmunkásképzőben, és közben műszaki tantárgyakat is oktatott.
Közben Kesztölcön 1990-től önkormányzati képviselő volt, és alpolgármesterré választották 1994-ben. Amikor az akkori polgármester, Radovics István meghalt 1999 február 28-án, Klányi Sándor helyettesítette, majd májusban az időközi választáson polgármesternek választották.
Programja az volt, hogy Radovics polgármester munkáját folytassa. A falu az ő polgármestersége alatt indult el az infrastrurális fejlesztés irányába, kiépítették a vezetékes ivóvízhálózatot és a csatornázást is megkezdték. Ezt a folyamatot akarta folytatni, a korábban kialakított fejlesztési koncepciót akarta megvalósítani.
Műszaki emberként a műszaki feladatokra koncentrált: a csatornázásra, a villanyhálózat fejlesztésére, a kábeltv szintentartására, az intézmények működésének jobbítására. Pince- és támfal programba neveztek. Kesztölc lépcsőzetes kiképzésű, az iskola és a művház rossz környzetben volt, fennállt a csúszásveszély. Az Iskola utca alatt a támfalrendszert és a veszélyes pincéket is javították. 2-300 méter támfalat építettek, és megvédték a picesort. A csatornahálózatot átadták az állami üzemeltetőnek. A csapadékelvezetést is jórészt megoldották.
Sok kapcsolata volt, nagy cégekkel. A Lencsehegyi bánya 2003-ig működött, addig az iparűzési adó komoly forrást jelentett a falunak. Ebből új utakat építettek. A Tavasz utcát már az új építési szabályok szerint alakították ki. A turisztikai fejlesztésekkel viszont elégedetlen volt, itt nem sikerült az áttörés.
2006-ban öt kistérségi polgármester egyszerre döntött úgy, hogy nyugdíjba mennek. Felajánlotta a segítségét a következő polgármesternek, Gaál Lajosnak, többször konzultáltak fejlesztési kérdésekben.
Csodaszép szőlője, hatalmas kukoricái vannak, a ház mögött egy kis háztáji gazdaságot üzemeltet. Nyugdíjasként leginkább itt tölti az idejét.
Na cesztu! (indulás előtti utolsó ital, az útravaló) Sanyi még belénkdiktált egy kupica barackot búcsúzóul.
Fuzik János
1957-ben született Kesztölcön, újságíró. 1983-99 között a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójában szerkesztő-riporter, beindította és vezette a szlovák nyelvű adásokat, szerkesztett, majd rendezett magyar nyelvű műsorokat és dokumentumfilmeket is.
1999-től az Országos Szlovák Önkormányzat elnöke. 2014-től a Parlament Magyarországi Nemzetiségek Bizottságának elnöke.
Nyilasi Tibor
„Kesztölc az én szülőhelyem, őseim földje…”
Bárkányi Valkán Zoltán interjúja, 2015
Nyilasi Tibor, a kanadai Hamiltonban élő festőművész csaknem fél évszázada a Pilis-hegy aljában, Klastrompusztán lévő nyaralójában tölti a nyári hónapokat. Ide jött idén nyáron is, súlyos szívoperációja után kissé lefogyva, de tele alkotó kedvvel, gazdagodva egy további kanadai szakmai elismeréssel is. Az év elején az ő „Ikoni szereplők és formák” című olajfestménye kapta a kanadai Haldimand Megyei Múzeum első díját. A szakmai zsűri harminc kanadai művész közül, akik részt vettek a múzeum által meghirdetett országos képzőművészeti versenyen, Nyilasi Tibor alkotását díjazta a legmagasabb elismeréssel.
A klastrompusztai nyaralóban találkoztunk. Itt – ahogy sejtettem is – csupán életművének töredékét láttam. A művész természetesen csak festményeinek kis hányadát mutathatta meg nekem, mert valamennyi alkotását ő maga sem láthatja. Legjobb munkáinak túlnyomó többsége ugyanis Földünk különböző helyein található. Ha az érdeklődő mégiscsak látni akarná ezeket, útra kellene kelnie, mondjuk Kesztölcről, a Szt. Kelemen templomból, ahol a főoltáron látható a szent csodatételét ábrázoló monumentális mozaik és Cirill és Metód mozaikképe, s vándorútját a Hamiltoni Galériában (Art Gallery of Hamilton) fejezhetné be. Útközben számos megállót tehetne magán- és állami gyűjteményekben. Első lehetne a közeli Balassa Bálint Múzeum Esztergomban, a Magyar Nemzeti Galéria, a dunaszerdahelyi, a párkányi galéria, sok magángyűjtemény Szlovákiában, Közép-Európában, sőt a művész akvarelljében is gyönyörködhetne az angol királynő Windsor-gyűjteményében és a kanadai Ontarióban az egészségügyi minisztérium monumentális mozaikképében.
Nyilasi Tibor 1963-as kanadai első önálló kiállítása után további 57 önálló bemutatkozásával és 72 csoportos kiállításon való részvételével elnyerte Európa és Amerika államai művészetkedvelő közönségének tetszését és elismerését.
– A Szlovákiában magyar nyelven megjelenő Atelier képzőművészeti folyóirat szlovák származású magyar festőművészként méltatja.
– Én soha nem tagadtam meg, soha nem hallgattam el szlovák származásomat. Ellenkezőleg, büszke vagyok kesztölci szlovák elődeimre, akiknek életem köszönhetem, s akiknek eredeti vezetéknevük Nida volt. A nagyapám magyarosította meg nevét valószínűleg a két világháború között. Erről nincs írásos dokumentumom. Tudom azonban, hogy apám idősebb testvérei Nyida Rozália és Nyida József alakban írták nevüket. Úgy vélem az ipszilon alapján, hogy a helyi jegyző, az első világháború előtt vagy után a magyar ábécé szerint írta át a kesztölci szlovák neveket.
– Mit jelent önnek szülőfaluja, Kesztölc?
– Mindent. Kesztölc a szülőfalum, elődeim földje. Itt, a Pilis alatt születtek a szüleim, nagyszüleim és dédszüleim. És itt születtem én is, itt éltem húszéves koromig. Annak ellenére, hogy már közel hatvan éve kanadai állampolgár vagyok, számomra Kesztölc és ez a táj a hazát jelenti. Nem túlzok, amikor azt állítom, hogy Kesztölc készített fel utamra, neki köszönhetek mindent, amit életemben elértem. Ma már jó szívvel gondolok a gyerek- és serdülőkorom nem éppen könnyű éveire is.
Igen, azokat az éveket nem tudja feledni. Már kisdiákként kitűnt rajzolási tehetségével, de középiskolai tanulmányokra nem is gondolhatott. A szocialista iparnak szakmunkásokra volt szüksége. Esztergályos inasnak vezényelték Csepelre, majd Esztergomba. Tizennyolc évesen itt kezdett dolgozni a gépgyárban, de mert művelődni vágyott, beiratkozott a dolgozók gépipari középiskolájába. Az esztergályos szakma soha nem érdekelte, annál inkább vonzotta a művészet: a képzőművészet, a színművészet, a zene és az ének. 1955-ben jelentkezett a Színművészeti Főiskolára, ahol két rostán megfelelt, de a harmadikra az 1956-os események miatt már nem került sor. A forradalom leverése után barátjával, egy kiszolgált határőrrel, aki jól ismerte az utat Ausztriába, könnyen átjutott a bécsújhelyi gyűjtőtáborba.
– Mint minden fiatal, én is szabadság után vágytam – mondja a művész. – Két-három tucat kesztölci fiúval, akik féltek a kommunisták megtorlásaitól, elhagytuk szülőföldünket. Milyen keservesen könyörgött és sírt édesanyám, hogy ne menjek sehová! El kellett mennem, én is féltem. Néhány hónapig Ried városkában voltam, ahol a fiatal osztrák fiúkat tanítottam népi táncra, amelyet még a kesztölci népi együttesben tanultam. Innen Franciaországba kerültem, s rövid idő múltán a hivatalok engedélyével Kanadába hajózhattam, mert ott Hamilton városában élt apám nővére. Ő szerezte nekem az első munkahelyet, segédkertész lettem egy kertészetben. Néhány hónap múlva elutaztam Torontóba, ott egy emigráns magyar színészekből álló csoporthoz csatlakoztam, és a munkatársuk lettem. Terveztem és készítettem számukra a díszleteket, felléptem velük színészként is, hordtam a kellékeket, a csomagokat, egyszóval csináltam mindent, amit kellett. A Kanadában élő magyarok előtt játszottunk. A vándorszínészek életét éltük. Megjegyzem, hogy a színészek között ismert személyiségek is voltak, mint a komikus Pongrácz Imre vagy Vaszary Piri színésznő. Nekem Hajdú Margit operaénekesnő és zongorista segített legtöbbet, aki fiaként gondoskodott rólam.
Nyilasi Tibor vándorszínészi pályájának súlyos tüdőbaj vetett véget. Brantfordba került szanatóriumba, ahol másfél évet töltött. Gyógyulása után ott maradt segédmunkásként a szanatóriumban, majd ápoló lett. Doktor Richard Start felfigyelt rajzkészségére, feltűnt neki, hogy az egykori páciens egyre-másra rajzolta meg a betegek portréját. Mivel őt magát is érdekelte a képzőművészet, akvarelleket festett, meghívta Nyilasi Tibort, hogy menjen el vele tanulmányútra Japánba, majd beíratta őt Torontóban az ottani képzőművészeti főiskolára (Ontario College of Art).
– Főiskolai tanulmányaimat teljes mértékben az egészségügyi minisztérium fedezte – folytatta a művész. – Ezt is Start doktor intézte el, akit joggal tartottam második apámnak. A főiskolát kitüntetéssel végeztem el, s azt hittem, ezzel megnyílik előttem az egész világ. Sajnos, olyan műhelybe kerültem, ahol csak plakátokat rajzoltunk és nyomtattunk. 1966-ban világkiállítás volt Kanadában, ekkor hozták létre a Niagara Múzeumot, ahol az angolok és franciák őslakosok elleni harcait akarták bemutatni. Itt kaptam munkát, mégpedig szobrászatit: életnagyságú indián alakokat és lovakat készítettem. Mivel szorgalmasan és becsületesen dolgoztam, anyagi támogatást kaptam, ami lehetővé tette, hogy végre hazalátogathassak szülőföldemre.
Nyilasi Tibor a főiskolán szerzett diplomája után a Torontói Egyetemen folytatta tanulmányait pedagógiai szakon, hogy középiskolában képzőművészetet taníthasson. Tanulmányai után hosszabb időre Németországba utazott, hogy az akvarellfestészet fortélyainak tanulmányozása mellett elsajátítsa a kőből készült fali mozaikok készítésének mesterfogásait is. Elvarázsolták az ősrégi mozaikművészet lehetőségei. A mai napig is a már említett kesztölci mozaikoltárképet tekinti fő művének.
A művész középiskolai oktató munkája mellett szorgalmasan alkotott és sorra rendezte önálló kiállításait. Számára feledhetetlen maradt a szülőfalujában, a kesztölci falumúzeumban 1970-ben rendezett kiállítása már csak azért is, mert ez volt az első kiállítása Magyarországon. Jelentős volt számára az esztergomi Balassa Bálint Múzeumban rendezett kiállítás is, amely a kanadai kormány támogatásával valósult meg. Örömmel emlékezik a kanadai Hamiltoni Galériában 1979-ben rendezett kiállítására: általa vált ismertté neve egész Kanadában, s tagja lett a Kanadai Akvarellisták Társaságának.
– Az akvarellisták főleg tájakat festenek, az ön képei azonban rendkívüli emberi vitalitást, dinamikát, mozgást sugároznak.
– Engem mindig érdekelt az emberi test, annak anatómiája, főleg a változatos mozgás és viselkedés. Ez kiapadhatatlan forrása alkotásaimnak. A vázlatfüzet az én elmaradhatatlan barátom, mindig magammal hordom, hogy használhassam a legváratlanabb helyzetekben, megörökíthessem azt, amit éppen látok, ami leköti fantáziámat: vonatban, várótermekben, vendéglőkben, az utcán és másutt, mint egy igazi paparazzo, csakhogy én fényképezőgép helyett ceruzával „vadászok”. Ezek a megfigyelések, közvetlen helyzetek szolgálnak témaként akvarelljeimhez.
– Kilenc éve nyugdíjas. Hogy telnek napjai?
– Amikor elbúcsúztam kollégáimtól, megkérdezték tőlem, mit fogok csinálni nyugdíjasként. Elárasztom a világot akvarelljeimmel, mondtam nekik. Megszállottként dolgozom, nem múlik el nap, hogy ne festenék. Kanadában éppúgy, mint Kesztölcön, ahol 1966 óta nyaraimat töltöm.
Kesztölc 1966 óta merít szülöttje, Nyilasi Tibor tehetségéből. Önzetlenül segíti földijeit, a kesztölcieket. Tíz éven át vezette a diákok és az ifjúság képzőművészeti táborát, kezdeményezője és vezetője volt két nemzetközi képzőművészeti „plein air” tábornak. A Szt. Kelemen templomot a már említett három mozaikképe díszíti. A művész, ha itthon tartózkodik, énekel a kesztölci szlovák kórusban és fellép velük, ahová csak hívják. Nyilasi Tibor 2001 óta a „Kesztölcért” kitüntetés tulajdonosa és a falu díszpolgára is.
Bárkányi Valkán Zoltán
Fordította: Vércse Miklós
Gimeskövi Károly
- 1936-ban születtem, Budapesten. A Vörösmarty Gimnáziumba jártam Pesten. 1956-ban kerültem az Agráregyetemre. Először Pesten a Villányi úton az első évet, majd a második évben kikerültem Gödöllőre. Az egyetem elvégzése után Tinnyére kerültem az ottani TSZ-be. Ott laktunk a szüleimmel Tinnyén. A középiskola és az egyetem alatt is ott dolgoztam a tinnyei TSZ-ben, apámnak segítettem munkaegységet keresni. Utána odakerültem a TSZ-hez agronómusnak.
Másfél évig voltam ott, utána lekerültem Szárazágra az állami gazdaságba, először brigádvezetőnek, utána pedig központi területvezetőnek. Itt voltam az állami gazdaságban öt évet, és utána 1964-ben párttbizottsági kihelyezésre kerültem Kesztölcre.
- Mi volt a feladata Kesztölcön?
- Mikor engem oda kihelyeztek, akkor megkérdezték tőlem, hogy mi szeretnék lenni itt a TSZ-ben, elnök, főagronómus, vagy párttitkár. Mondtam, hogy nekem a szakmám agrármérnök, úgyhogy főagronómus szeretnék lenni. Aztán összevontuk az ipari tevékenységet és a mezőgazdaságot, ekkor lettem termelési elnökhelyettes.
- Milyennek látta Kesztölcöt a hatvanas években? Milyen állapotban volt a TSZ?
Először is kedvezőtlen termelői adottságú szövetkezet volt, és minden évben állami támogatásra szorult. Ezt elsősorban a tagok fizetéskiegészítésére használtuk fel. Amikor a szövetkezet kezdett megerősödni azt elsősorban az ipari tevékenységnek köszönhette. Megcsináltuk a tapétaüzemet. A baromfiágazat helyén csináltunk egy galvánüzemet, és a sertéstelephelyén csináltuk meg a tapétaüzemet. Ott építkeztünk. Először enyvesnyomású gépeket vásároltunk az NDK-ból, aztán ezeket felszereltük rexo-nyomófejekkel. Később vettünk egy nagy egypályás rexo-gépet Hollandiából. A tapétaüzem jól hozott.
- Honnan jött az ötlet, hogy tapétaüzemet kell csinálni?
Akkor már volt a pártnak még a szocializmusban egy olyan gondolata, hogy kaparj kurta, neked is lesz. Tehát hivatalossá tették a melléküzemeket, és ennek keretében lehetővé tették, hogy ipari tevékenységet folytassunk. Volt akkor egy szövetkezeti belső lap, és a tapéta témát ott hirdette egy Zimonyi László nevű pesti textilmérnök. Volt az NDK-ban valami kapcsolata, és ő dobta fel a tapétaötletet.
- Ha hozzá bejött volna valaki egy ilyen ötlettel, én biztos kidobtam volna.
Én nem, mert akkor már hajtott minket az ipari tevékenység, volt kőbányánk, kőörlő üzemünk, galvánüzemünk. Így vágtunk bele a tapétaüzembe. Az összes jövedelem a szövetkezetben úgy állt össze, hogy az alaptevékenységből harminc százalék származott, az ipari tevékenységből származott hetven százalék. Ezt a jövedelmet mi visszaforgattuk a mezőgazdaságba. Így létesült a száz férőhelyes szarvasmarhatelep, amit Péter vezetett. A TSZ-tagság nem élt rosszul, építettek házakat, a jövedelmük is jó volt.
Telepítettünk kilencven hektár szőlőt, fent, ott a hegy alatt a nyolcvanas években. Vettem egy pincét Kesztölcön, és ott telepítettem a legelső szőlőt a kertben.
- Nem volt ott szőlő a dombon?
- Dehogynem, régen volt, csak arról már megfeledkeztek. Amikor én telepítettem, akkor a szomszédok azt mondták, ó, főnök, nem lesz itten semmi se. Én meg mondtam, fiúk, hogy hívják ezt a dűlőt? Sztari vinogradi dűlő. Öregszőlő dűlő. Na, akkor kezdtek el gondolkodni. Kiderült, hogy ez valamikor az esztergom prímás misebortermő területe volt. Voltak kis magánparcellákon szőlők, de nagyüzemben mi telepítettük.
Aztán arra gondoltam, hogy jó lenne, ha a szőlőt fel is dolgoznánk. Akkor jött az a gondolatom, hogy csinálok egy borfeldolgozót. Felépítettem egy borászati üzemet, Gimeskövi Kft néven. Két részletben épült meg. A felső Bacchus-terem, és alul a pincészet. Hatvanévesen kezdtem építeni a borászatot. Kevés olyan ember volt, aki nyugdíjas korára kezdett volna úgy fejleszteni, mint én. Megalakítottuk a Zsigmond Király Borlovagrendet is Tatán.
Amikor a Hilltop Neszmély megalakult, akkor kerültünk mi is, Kesztölc, mint az Ászár-Neszmély borvidékhez. Amikor a szőlőt telepítettük, kiderült, hogy a szőlő kutyajó minőségű, nálunk szőlő 20 cukorfok alatt nem volt. Amikor Torgyánék szétrúgták a TSZ-eket, akkor eladtuk nekik a szőlőket. Nekem is volt ott saját szőlőm, 14 hektár, aztán én is a Hilltopnak adtam el. Főleg Chardonnay és Szürkebarát volt.
Közben már dédnagyapa vagyok. Hat unokánk van, szép nagy család.
Csapó Csaba
Csapó Csaba történész Kesztölcön él, az ELTE-n tanít, az első világháború előtti korszak magyar történetével foglalkozik.
1994-ben elnyertem az MTA Tudományos Minősítő Bizottságának 3 éves doktori képzésre irányuló ösztöndíját és 1994. szeptemberétől az ELTE BTK Történeti Segédtudományok Tanszékének keretében a kutatási témámhoz kapcsolódó szemináriumok vezetésével bíztak meg.
1996-tól tanársegédként, 1999-től adjunktusként, 2011-től habilitált egyetemi docensként tanítok az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékén. Kutatási szakterületem a 19. század magyar történelme. Szemináriumokat tartoka kiegyezésről, Ferenc Józsefről, a 19. századi emlékiratokról, a politikusok magyarországi parlamentarizmusban betöltött szerepéről, a közigazgatás- és jogtörténetről, a dualizmus kori hatalmi hierarchia működési mechanizmusáról, sajtótörténetről,magyar rendvédelem-történetről. A speciális kollégiumokon a korszak eseményeit talán kevésbé meghatározó, de a hallgatók érdeklődését inkább figyelembe vevő órák meghirdetése kerül előtérbe.
2007. tavaszától előadóként és vizsgáztatóként veszek részt a doktori képzésben. Rendszeresen előadó vagyok az egyetem által szervezett kiegészítő (másoddiplomás) képzésen, valamint a tanári továbbképzéseken.
Szemináriumokat tartottam az ELTE Jogtudományi és Természettudományi Karán, ahol elsősorban a magyar jogtörténet és a magyar társadalom-történet kérdései kerültek előtérbe.
Opponensként és a doktori bizottság tagjaként, titkáraként több alkalommal vettem részt PhD védésen, a Pécsi Tudományegyetemen opponens voltam Molnár Judit habilitációs előadásán. Több korábbi szakdolgozóm az egyetemen doktori címet szerzett, vagy jelenleg is PhD-tanulmányokat folytat. Jelenleg két doktorandusz témavezetője vagyok. Az egyetemi közéletben a Kari Tanácstagjaként veszek részt.
Kutatói munkámban a Békésy György posztdoktori ösztöndíj, a Bolyai-ösztöndíj, a Habsburg Intézet és két OTKA pályázat támogatott. Kutatásaimhoz kapcsolódóan (csendőrség, illetve Ferenc József magyarországi utazásai, tartózkodása témakörében) két alkalommal 3-3 hónapot tölthettem a bécsi Staatsarchivban és Kriegsarchivban.
Kandidátusi disszertációmat "A magyar királyi csendőrség története 1881-1914" címmel 1998. november 9-én védtem meg, amely 1999-ben könyv formájában is megjelent.
Ezt követően a szegedi királyi biztosság, a betyárvilág felszámolásának történetét kutattam, amelyből számos tanulmány, majd 2007-ben önálló kötet is megjelent. Az utóbbi években Ferenc József magyarországi utazásairól, tartózkodásáról jelentek meg, illetve jelenleg is megjelenés alatt állnak publikációim.
Habilitációs előadásomat 2010-ben az ELTE Bölcsészettudományi Karán a szegedi királyi biztosság történetéről, a német nyelvű előadást pedig Ferenc József magyarországi utazásairól, tartózkodásáról tartottam.
Makovics János
Átlépve
Voltak határok, kívül, belül:
már szabad vagyok szárnyalok
azúrkék felhők alatt messze, hol
a kék tenger habjai nyaldossák
lábaim, s nem marad nyom utánam:
mint őszi pára, eltűnök már, s nem
leszek többé „sorscsapás” és gond
másnak, magamnak, lépek lassan egyre
beljebb a végtelenbe, szemben a
nappal melybe belenézek vörösen,
és ahogy a víz habzó fodrai egyre
jobban magukba fogadnak, átölelve
mint sosem volt igaz hű szerető,
leszek egyre kisebb a mennyei
kékségbe burkolózva, és mikor
már nyakam köré mint kötél
csavarodnak a körhullámok,
egy örömsóhaj száll fel az égig :
immár itt a rég vágyott pillanat,
egyesülhetek kék ég és a tenger
egybeérő horizontjával, s mikor
már lábam alatt is lágy hullámok
kavarnak mint ezernyi gondolatok,
elengedem és átadom magam
átlépve, megérkezve a végtelenbe.
Nyírő Lajos
Önéletrajz
1921. január 21-én születtem Kesztölcön. Édesapám bányász volt. 1924-ben családunk Franciaországba emigrált. Itt végeztem el az elemi iskolát. 1933-tól 1940-ig bányában dolgoztam.
1941-től 1942-ig Berlinben, kábelgyárban gyári munkás voltam.1942-ben Magyarországra tértünk vissza.1943-tól 1947-ig különböző gyárakban dolgoztam segédmunkásként.
1946-ban iratkoztam be és végeztem el az ELTE munkásegyetemet. 1947-1948-ig a budapesti bölcsészkaron francia-orosz szakos hallgató voltam.
1948-tól 1951-ig a Szovjetunióban, a szverdlovszki egyetem orosz nyelv és irodalom szakán tanultam. Ösztöndijamat megszakították és hazahívtak. Tanulmányaimat a Lenin Intézetben fejeztem be, 1952-ben. 1952-1954-ben a Lenin Intézet, majd a Pedagógiai Főiskola tanársegéde lettem. 1954-ben az MTA. Irodalomtörténeti Dokumentációs Központba kerültem. 1955 novemberétől 1956 decemberéig a Magyar Tudományos Akadémia személyzeti főosztályának vezetőjeként dolgoztam.
1956 decemberétől az Irodalomtudományi Intézet kutatója lettem. Itt dolgoztam nyugdijba menetelemig, 1988-ig.
Tudományos érdeklődésemet kezdetben az orosz forradalmi demokraták esztétikája kötötte le. E tárgykörből írtam meg egyetemi szakdolgozatomat. 1959-ben tanulmányt írtam az Adatok az orosz forradalmi demokraták múltszázadi magyarországi fogadtatásához címmel. Később egyre inkább az irodalomelmélet általános kérdései foglalkoztattak.
1959-ben az Irodalomtudományi Intézet Elméleti csoportjának, majd 1962-től Irodalomelméleti Osztályának vezetője lettem.
Ezidőtájban az egyik alapvető irodalomelméleti probléma a realizmus kérdésben csúcsosodott. Több irásban ismertettem a keleten és nyugaton megjelenő a realizmust érintő írásokat és vitákat. E kérdéskörből élénk vita alakult ki a mi irodalomtudományunkban is. Néhány tanulmányban én is kifejtettem saját nézetemet. Ezekről a vitákról kötetet szerkesztetten : A szocializmus irodalma cimmel. /1966/
Több írásom jelent meg az irodalomelmélet tárgyáról és módszeréről, majd az irodalomtudodmány korszerűsítésének problémái felé fordultam. Az összehasonlító irodalomtörténet elvi kérdései vizsgálatába fogtam. Az Irodalomtudományi Intézet komparatisztikai tevékenységében aktív részt vettem. Konferenciák szervezésében közreműködtem. Az AILC /Az összehasonlító irodalomtörténet nemzetközi társulata/ számos kongresszusán vettem részt és mindegyiken előadást tartottam.
Az információelmélet térhódítása és annak egyre növekvő szerepe a társadalomtudományokban arra késztetett, hogy tanulmányt írjak: Kibernetika és művészet címmel. /Megjelent szlovák nyelven is/
E ténykedésem eredményei az Irodalomelmélet - korszerü művészet c. kötetemben jelentek meg /1967/.
A 60-as évek közepén hozzáfogtam az Irodalomtudomány című kollektív tanulmánykötet megtervezéséhez és megvalósításához, amely a XX. sz. irodalomtudományi iskolákat és módszereket mutatja be. E nagysikerű kötet 1970-ben látott napvilágot.
Az irodalomelmélet története kezdett érdekelni. 1966-ban megjelent Az orosz formalista iskola című tanulmányom. /angol, lengyel és vietnámi nyelven is/.
Eközben 1969-ben megvédtem : Az irodalmiság problémája az irodalomtudományban c. kandidátusi disszertációmat.
A Szovjetunióban éppúgy mint Franciaországban és általában nyugaton a 70-es évek elején a társadalomtudományokban egyre nagyobb teret hódított a szemiotikai szemlélet. Irodalomelméleti Osztályunk bekapcsolódott ilyen jellegű kutatásokba. 1973-ban a Helikon c. folyóiratunk különszámot szentelt a külföldön zajló irodalomszemiotikai kutatások bemutatására. Magam írtam e szám bevezető tanulmányát Jeltudomány és irodalomtudomány. /Helikon 1973/. 1974-ben A Helikonban napvilágot látott A mű jelentése és kompozíciója cimű tanulmányom.
A moszkvai Gorkij Intézet és Intézetünk Irodalomelméleti Osztálya egy közös szemiotikai tanulmánykötet létrehozását vette tervbe. A kötet szerkesztésére Meletyinszkijt meg engem bíztak meg. 1977-ben Moszkvában megjelent Szemiotyika i hudozsesztvennoje tvorcsesztvo cimmel az orosz változat, 1979-ben pedig magyarul Szemiotika és művészet címmel. A kötetben megjelent írásom címe A mű jelentése és kompozíciója. /Szlovákul1981-ben jelent meg a Slovenska Literatura-ban, és spanyolul, Havanná-ban, Sobre el significado y la composición de la obra címmel a Criterios , 1986 13-20. számában/..
Kezdeményezésemre Irodalomelméleti Osztályunk konferenciát rendezett az irodalomtudomány módszereiről. Erre a rendezvényre írtam : Az irodalomtudomány mint metatudomány című tanulmányt, /1980/ Ez a tanulmányom megjelent franciául, csehül, bolgárul és vietnámiul.
Veres Andrással közösen szerkesztettük A marxista irodalomelmélet története című tanulmánykötetet. A kötet 1981-ben jelent meg. /A kötetben megjelent A szovjet irodalomszociológiai törekvéseiről szóló tanulmányom/.
Számtalan nemzetközi irodalomtudományi, komparatisztikai konferencián és kongresszuson vettem részt.
1988-ben mentem nyugíjba. Azóta is több irodalomelméleti tanulmányom jelent meg itthon és külföldön.
Szállási Árpád
Szállási doktort Kesztölcön a falu orvosaként ismertük. Neves orvostörténész, Antall József egykori miniszterelnök tanácsadója volt.