Jasin pincéje előtt, a falu közepén, Szent Vendel szobra előtt áll a bányászok emlékműve. A fél életüket a föld alatt ledolgozó apáink, nagyapáink előtt tiszteleg ez az emlékmű. Görnyedtek Dorogon, Lencsehegyen, Franciaországban a harmincas években ki tudja, hány bányában. Küzdöttek azért a kis pénzért, sokan az életüket adták, és alig volt bányász, akinek keze-lába ne sérült volna. 

Tolták a csillét sötétben, félig vakon, szívták a port, kemény, kegyetlen életük volt. Hajtottak, hogy a család életben maradjon, hogy a gyereknek már ne kelljen a bányába menni dolgozni. Izzadtak, zsibbadtak, rettegtek a robbanástól, az omlástól. Összetartottak, megbíztak egymásban, nem is tehettek máshogy. Mellettük állt a család, az asszonyoknak is kemény életük volt. 

Zászlajuk a vörös-fekete, másutt az anarchista munkások lobogója, a vér és szén színe. Tanultak, képezték magukat, ők finanszírozták a kultúrház építését a harmincas években. 

Tisztelgünk az emlékük előtt. Elmegyünk Jasin pincéjébe, magánmúzeumába, megnézzük a régi lámpákat, bányászeszközöket, kobakokat. Kimegyünk a temetőbe, és egy percig csendben állunk az utolsó nagy lencsehegyi bányarobbanás áldozatai előtt. A Kesztölci Nyugdíjas Bányászok Köre ápolja a hagyományokat, a nagyobb ünnepeken meglobogtatják azt a vörös-fekete zászlót. Az emlékmű nem jöhetett volna létre a kesztölci önkormányzat, a lencsehegyi bányavezetés, a lencsehegyi nyugdíjas bányászok munkája nélkül.

A gyerekeink iskolába jövet-menet naponta kétszer elmennek a bányász emlékmű és a pincemúzeum között. Nem volt hiába, meglett a régiek akarata: ezeknek a srácoknak már nem kell a bányában robotolniuk. Sokadszorra is meghallgatják a nagypapáik legendás történeteit, és a szívükben továbbviszik a kesztölci bányászok tiszta, szigorú erkölcseit.

Hívja fel Valovics Lászlót (Jasin), aki örömmel megmutatja a múzeumát, és szívesen mesél a régi bányász emékekről. A telefonszáma: 06/30 490-7000