Jó szívvel emlékeztek rá több, mint harminc évvel azután is, hogy elment falunkból. Anyai nagyapám azt is tudta, hogy bátyja „nagy ember volt” Szlovákiában. Valóban, bátyja, Vavro Šrobár neves orvos, publicista, író, a szlovák politika egyik meghatározó alakja, s a szlovák ügyek teljhatalmú minisztere volt a két világháború között, az első Csehszlovák Köztársaság idején.

Később Jozef Gregor Tajovský, a neves író, a szlovák irodalom klasszikusa, „Túrócszentmártonból Kesztölcre” című útleírásából és Štefan Janšák régész és író „Azutolsó adománygyűjtő diák” című könyvéből többet is megtudtam Srobár plébános úrról.

Ma már alig-alig emlegetik Kesztölcön Srobár József nevét. Már kihaltak azok a nemzedékek, amelyek lelkipásztora volt, s ha él is azok közül valaki, akiket ő keresztelt, már nem emlékezhetnek rá, hiszen 1919-ben, húsz évi munkálkodás után elhagyta falunkat. Azt hiszem, érdemes tehát felidézni annak az embernek az alakját, aki Tajovský szavai szerint tökéletesítette hitükben a kesztölcieket, és arra buzdította őket, hogy „szlovák nyelvüket őrizzék meg kései utódaik számára is”.

Jozef Šrobár 1873. december 4-én szlovák földműves családban született Liszkófalu (Lisková) községben, a liptószentmiklósi járásban. Sokat megtudhatunk családjáról bátyja, Vavro 1946-ban Pozsonyban megjelent visszaemlékezéseiből. Így azt is, hogy édesanyja, született Maria Šefferová-Dvorská (1839-1900) tizenkét gyermeknek adott életet, akik közül öt még élete első évében meghalt. A szülők valamennyi gyermeküket taníttatták. Három fiuk a papi hivatást választotta, egyetlen lányukat, Máriát a sors Pestre sodorta, ahonnan gyakran ellátogatott testvéréhez Kesztölcre. A család feje, Štefan Šrobár (1836-1911) 18 éven át Liszkófalu közkedveltségnek örvendő bírója volt.

Srobár József öt évesen kezdett a helyi római katolikus iskolába járni. Nemcsak szülei és tanítói nevelték, hanem a család hűséges szolgája, Matej is, aki testvéreivel együtt megtanította szántani, vetni, kaszálni, lovakat hajtani. Éppen ezért sohasem volt idegen számára a paraszti munka, amelyet kesztölci működése alatt is elismert és becsült. 1882-ben édesapja beíratta a rózsahegyi (Ružomberok) négyosztályos gimnáziumba, ahol az oktatás magyar nyelven folyt. (Bátyja, Vavro, nyelvi nehézségek miatt hagyta el ezt az iskolát.) Gimnáziumi tanulmányait Nagyszombatban (Trnava) fejezte be, majd 1892-től teológiai tanulmányokat folytatott Esztergomban, ahol 1896-ban pappá szentelték.

Esztergomi tartózkodása alatt gyakran felkereste a környező szlovákok lakta falvakat és az ott működő szlovák plébánosokat. Szívébe fogadta Pilisszentlélek, Kesztölc és Piliscsév lakóit. Érthető hát, hogy amikor 1900-ban, három évi Aranyosmarót (Zlaté Moravce) környéki lelkipásztorkodás után felajánlották neki a szintén szlovák Sorecz János plébános halála után megüresedett kesztölci plébániát, nagy örömmel fogadta el.

Srobár József már két éve volt plébános  Kesztölcön, amikor a háromnapos pünkösdi ünnepek alatt J. G. Tajovský író meglátogatta. Az író lelkesen számolt be élményeiről: „Itt vagyunk (a plébánián) a kesztölci szlovákok között! Isten áldja meg őket!” Ezután bemutatja plébánosukat: „Fiatal, körülbelül harminc éves erőteljes férfi, liszkófalui atyánkfia. Öntudatos szlovák, csendesen, de annál alaposabban és kitartóbban küzd a vármegyei urak ármánykodásai ellen”.

Srobár plébános úr – mint egész élete során mindig – nagy figyelmet fordított az ifjúságra. Tajovskýtól tudjuk azt is, hogy Kesztölcre érkezvén úgy találta, hogy „a fiatalság kicsit elkanászodott. A legények nagyon fiatalon már lányok után járnak, vagy éjszaka dalolásukkal zavarják a falu nyugalmát. Most ugyan már kevésbé, mert a plébános úr ezt nagyon ellenzi, ésegyletet alapított nekik”. Ebben az Ifjúsági Körben – bár az iskolában magyarul tanítottak – a plébános szlovákul foglalkozott a fiatalokkal. A kör egészen 1947-ig működött.

A lelkipásztori munka és az ifjúság nevelése mellett plébánosunknak rengeteg hétköznapi teendője is volt. Gazdasági tevékenységéről sok értékes információval szolgál Radovics Istvánné a Kesztölc története c. kiadványban. Megtudjuk többek között, hogy gondosan felügyelte a gazdálkodást a plébánia birtokán, amelyet bérbe adott, s ahonnan a plébánia bevételeinek nagy része származott. Jelentős birtokról volt szó: a plébániának 40 hold szántója, 30 hold legelője és három szőlője volt. Közülük a legnagyobb, 2200 öleset Srobár plébános úr telepíttette „Csurgón” 1904-ben. Nem csoda hát, hogy a kesztölci plébánián mindig kiváló bor volt, amelyről Tajovský és a korábban említett Štefan Janšák is dicshimnuszokat zengett.

A fiatal plébános kesztölci működésének kezdetétől fogva a lelkipásztori tevékenység mellett mintegy a falu gazdája is volt. 1904-ben egy iskolaépülete volt a községnek, összesen két tanteremmel. Srobár Józsefnek jelentős szerepe volt az új, négy tantermes úgynevezett „nagy iskola” megépítésében, amely korszerűsítve és kibővítve ma is szolgálja a falut. Az építkezés 1905-ben fejeződött be, költségeit a „templom illetve misealapítványi pénztárból” fedezték. Az iskola mellett két tanítói lakás is épült, amelyeket a mai napig eredeti rendeltetésüknek megfelelően használnak.

 Srobár József kötelességének érezte a kesztölci hívek anyagi felemelését is. „Takarékosságra buzdította az embereket, jobb és szebb életre, szövetkezeteket alapított a számukra” – írta róla a pozsonyi Katolícke noviny című hetilap lelkipásztori tevékenységének 50. évfordulója alkalmából. 1909-ben az ő kezdeményezésére létesült a „Kesztölcz és VidékeFogyasztási és Értékesítő Szövetkezet”, amelynek célja a falu olcsó és jó minőségű áruval való ellátása és a fölös mezőgazdasági termények értékesítése volt. A szövetkezetet 451 tag alapította. Három évvel később szintén a plébános kezdeményezésére hozták létre a helyi hitelszövetkezetet, amelynek különösen fontos szerepe volt a falu gazdasági fejlődésében. Egészen 1919-es távozásáig maga Srobár József irányította mindkét szövetkezet tevékenységét.

 Még egyszer idézzük Tajovskýt, aki gyönyörű élményekkel távozott Kesztölcről: „Kívánom a nemes, népét szerető plébános úrnak, hogy száz évig éljen Kesztölcön, ti pedig, drága barátaim, kövessétek őt és hallgassatok rá…” A plébános úr sajnos nem élt meg száz évet, legfőképpen nem Kesztölcön. Az író látogatása után azonban még 18 évet töltött falunkban. Keserűen élte meg a kormányzat és az egyház magyarosító törekvéseit. Szenvedett bátyja, Vavro üldözése miatt is, akit politikai okokból háromszor is bebörtönöztek.

Srobár József munkájában sohasem választotta a könnyebb megoldást, mindig a nehezebb úton járt. Minden körülmények között példás pap akart lenni, kötelességét állhatatosan, a nehézségekkel mit sem törődve teljesítette. Nem kellett volna így tennie, amint Štefan Janšák régész és író említette is „Az utolsó adománygyűjtő diák” című könyvében. (Janšák 1917-ben Esztergomban volt katona, és gyakran vendégeskedett Kesztölcön.) „Bártisztsége számos alkalmat kínált arra, hogy békésen elüldögéljen plébániáján, nem adta át magát az édes semmittevésnek, hanem mindig valami fontos kérdéssel foglalkozott. Egyházközségének dolgai voltak ezek, amelyeket olyan szellemben oldott meg, mintha egy liptói tiszta szlovák községben működött volna… 0lyan pap volt, aki adottságaival, veleszületett és neveltetése során szerzett értékeivel messze felülmúlta az egyház által támasztott emberi követelményeket.”

Ma már csak az egyházi dokumentumoktól tudhatjuk, milyen tiszteletreméltó eredményekkel írta be Srobár József plébános úr nevét a falu történetébe és szellemi életébe. A plébánia kézzel írt krónikájában, a Historia Domusban útóda, dr. Vándor József plébános elismeréssel ír arról, mennyi mindennel gyarapodott a kesztölci Szent Kelemen plébániatemplom elődjének működése alatt. Ilyen például a két mellékoltár, továbbá az új padok, amelyeket Srobár József a régiek helyett csináltatott, vagy az 1905-ben a székesfehérvári Szalay Gyula mestertől vásárolt orgona. 1911-ben a régi, repedt lélekharang helyett új harangot vett (a három harang közül ez az egy maradt meg mind a mai napig, a két nagyharangot az I. világháború alatt katonai célokra elvitték, a mai harangok csak azok másolatai). Neki köszönheti a falu a temető mai területét is, amelyet egyházi és magántelkek cseréjével sikerült kialakítania. Gazdasági érdemein kívül mély nyomot hagyott a falu szellemi életében: a mindennapi papi munka mellett tanította az ifjúságot is.

1919-ben a Tanácsköztársaság idején élte át Srobár József élete legnehezebb időszakát. A magyar kommunisták túszként internálták és kivégzéssel fenyegették. Bátyja, Vavro, aki akkor már a csehszlovák kormány minisztere volt, 1919. május 5-én Komáromban titokban találkozott a magyar kommunisták vezérével, Kun Bélával, hogy megmentse öccse életét. (Kun Béla és Vavro Šrobár személyes ismerősök voltak, monarchia ellenes tevékenységért együtt raboskodtak a szegedi Csillagbörtönben). Srobár József szabadon bocsátása után sok más szlovák értelmiségihez hasonlóan visszatért szülőföldjére, Szlovákiába, ahol egyházi és politikai karrier várt rá. Pozsonyi kanonok és a Szlovák Nemzetgyűlés képviselője lett, vezető tisztséget töltött be számos egyletben és szervezetben. Ez azonban már egy másik fejezet ennek a kivételes embernek az életében.

Jozef Šrobár 1946-ban még megélte papi tevékenységének 50 éves jubileumát, és ebből az alkalomból szülőfalujában, Liskován, és a pozsonyi dómban aranymisét mondott. Nem sokkal ezután, 1946. szeptember 29-én, életének 73. évében megállt Msgr. Jozef Šrobár kanonok szíve, aki sohasem felejtette el Kesztölcöt, húsz termékeny esztendejének színhelyét.

Mi se feledkezzünk meg erről az aranyszívű kiváló papról, Kesztölc életének jeles alakítójáról.

(A Ludové noviny 2007. 30. számában megjelent cikk rövidített változata).

Bárkányi Valkán Zoltán

Irodalom

J. G. Tajovský: Z Martina na Kestúc.(Túrócszentmártonból Kesztölcre). Bratislava, Tatran 1974.

Štefan Janšák: Posledný suplikant. (Az utolsó adománygyűjtő diák). Bratislava, 1973.

Slovenský biografický slovník. SAV. Bratislava. 1983.

Kesztölc története. Szerk. Radovics Istvánné. Kesztölc, 2001.

Katolícke noviny, 1946. č. 25. a 39.

Historia Domus. (Kézirat, Kesztölc).