A károgó varjak, a bánat madarainak csapata a falu fölött egyenesen a katolikus templom felé szállt, és elkezdett körözni a torony körül. Kara Ilcsa néni önkéntelenül is abbahagyta a seprést az udvaron, a gallyseprűre támaszkodott, kiegyenesítette a hátát és körbenézett. ­– Karácsonyra biztosan kemény hideg lesz – villant át az agyán. A templom felé pillantott, és meglátta a fáradhatatlanul köröző madarakat.   -  A varjak mindig megmondják, milyen idő lesz - gondolta még.

     Amint az udvart seperte, bizony gyakran meg kellett állnia, hogy kiegyenesítse a derekát. Tompa, szinte elviselhetetlen fájdalom kínozta. Igaz ugyan, a munkában, sőt a mozgásban is az utóbbi időben nemcsak a fájós dereka akadályozta. Fokozatosan elhagyta az ereje, egyre gyengébbnek érezte magát. Reggel nehezen  kelt ki  az ágyból, este szinte tehetetlenül zuhant bele. A fájdalmat nem csillapították az orvosságok sem, éppen ellenkezőleg, szétáradt az egész testében.

      Egy jó évvel ezelőtt félóra alatt tisztára seperte az udvart, most meg annyi időbe kerül, hogy ezalatt kiért valamikor a szilák alá, a legtávolabbi szőlőjébe is, mormogta mérgesen az orra alatt. Tiszta szerencse, hogy az öreg vályogházat még novemberben, a Kelemen napi búcsúra kimeszelte. Most már biztosan nem lenne ereje ilyen nagy munkára.

Régebben, még az ősz  elején megfázott valahol, és az eredmény keserves volt: hosszú napokig gyötörte a láz, a tüdejét meg  erős köhögés szaggatta. Kész csoda, hogy nem fulladt meg. Már a legrosszabbra gondolt: csak egy kupac föld a behunyt szeme  fölött gyógyíthatja meg. Orvoshoz azonban nem akart menni. Az öreg doktor, akiben talán meg is  bízott, két éve örök nyugalomra tért a  templom fölötti lejtős domboldalon. Igaz ugyan, hogy a fiatal doktor hívás nélkül is eljött, és könyörtelenül belenyomott két injekciót. Ezek nélkül, gondolta később, neki is el kellett volna költöznie arra a lejtőre a templom fölött. Akkor már annyi ereje sem volt, hogy felkeljen az ágyból, csak feküdt, mint egy fadarab, és nézte a konyha fehér falait meg a plafont.

Az elmúlt nyolcvannyolc év alatt sohasem volt olyan gyenge és beteg, mint akkor. Az injekciók után harmadnapra sokkal jobban lett, már egészségesnek érezte magát. Még szerencse, hogy számíthatott jó szomszédjára, Marcsára, aki mindent megcsinált a ház körül. A betegsége miatt így is elég gondot okozott neki. Sokkal korábban kellett kelnie, hogy megetesse az állatokat, ne hagyja éhezni a tyúkokat, nyulakat  meg a kutyát, sőt a macskának is öntött egy kis tejet. Szegény, neki is megvan a maga keresztje, és nem is fiatalabb nála. A doktornak is biztosan Marcsa üzent, csak neki nem mondta meg. Az emberek jók, gondolta magában Kara néni.

     Egészsége, mint hamarosan kiderült, nem tartott sokáig. Azóta minden munka nehezebb és megerőltetőbb. Hol van már az az idő, amikor a férjével egykettőre elbírtak a legfárasztóbb munkával is? Már  odavan, soha nem tér vissza.

     Az öregasszony szigorúan betartotta a szokást, hogy Karácsonyra  a házban és a ház körül mindennek tisztának és a legnagyobb rendben kellett lennie. A házat kívül-belül kimeszelték, a disznóvágáson régen túl voltak, a kamrában illatoztak a frissen füstölt kolbászok és sonkák, a ház mögött, a pincében ott sorakoztak a lefejtett kiváló házi borral, az öröm,  erő és  életkedv forrásával teli hordók.

     Ilcsa néni jó szívvel emlékszik vissza a karácsonyokra,  amikor összejött az egész család. Amikor még éltek a szülei, a nővére, Anka, és az öccse, Jozsko. Aztán még itt volt a nevét viselő egyetlen lánya is. Igaz, nagyon régen volt ez. Elsőnek az apja hagyta el a családot, ottmaradt valamelyik átkozott  szibériai gulágban. Azt a poklot, azt az átkozott szenvedést nem élte túl.

Nem is élhette, hiszen már nem volt fiatal. Illendő temetés nélkül tűnt el egy tömegsírban sok szerencsétlen falubelijével együtt, akiket ilyen messzire hurcoltak kényszermunkára. Az apja így nem pihenhet, ahogy illene, a temetőben a templom fölött. Emlékét csak a sírkő őrzi születése és halála dátumával. És hol van már az anyja, aki az Úr születése napjára még a legnehezebb időkben is elővarázsolt valami ajándékot mindenkinek a családból? Már régóta ő is örök  álmát alussza. És a testvérei? A nővére, az öccse? Az ő sírjaik is ott vannak anyja és apja keresztje mellett. Öt évvel ezelőtt a férje is odakerült. Halálával a ház kiürült, csak ő maradt benne egyes-egyedül. Igaz, itt lakhatna a lánya is, de őt a sors és a szerelem nagyon messzire, valahová a tengeren túlra csábította. Érte jött a fiú, a lány gyerekkori szerelme, aki szüleivel együtt még ötvenhatban biztosabb, biztonságosabb hazát talált magának Amerikában. Az elválás a lányától nagyon fájdalmas, szinte elviselhetetlen volt.  Csoda, hogy a szíve nem szakadt meg ennyi fájdalomtól. Az élet azonban nem állt meg, minden napra bőven jutott munka. Csak éjjel sírdogált, a párnába temette könnyes arcát.  Kívülről senkinek sem mutatta, hogy szenved, hogy a bánat összeszorítja a szívét. Egyetlen vigasza az volt, hogy kétévente, mindig novemberben a búcsúra, hazajött a lánya, hogy meglátogassa. Eleinte csak maga, később a férjével és a gyerekekkel. Ezek a napok mérhetetlen örömmel és jókedvvel teli valódi ünnepek voltak.

     Lassan négy éve lesz, hogy nem találkozott a lányával és annak családjával. Akkor megírta, hogy beteg és nem  mehet ilyen hosszú útra. Két évvel ezelőtt, szintén levélben, a veje értesítette, hogy a felesége, vagyis az ő lánya, semmiképpen sem utazhat. Azóta nem kapott hírt a tengerentúlról. Se rosszat, se jót. Nem csoda, hogy ez megrémítette, és mérhetetlen aggodalommal egyetlen lányáért feküdt le nap mint nap. Sokszor gondol a legrosszabbra, arra, hogy kislányát élve már nem fogja látni.

     Kara néni befejezte az udvar seprését, és megkönnyebbülve mélyet sóhajtott. Arcán valami nedvességet érzett, ezért a károgó varjak felé emelte az arcát, és mintegy magának megerősítette:

     - Tudtam. Mégiscsak meghoztátok a havat! Az első havat! – mondta félhangon, és ruhaujjával letörölte  arcáról az olvadt hópelyheket.

     Az öregasszony először a fa tornácra nézett, aztán a kert felé fordult, és megsimogatta tekintetével a hatalmas, kopasz diófát, amelyet annak idején még az apja ültetett. A többi gyümölcsfát a férje és az öccse ültette, azután meg ő maga, az özvegyasszony, amikor már nem volt férfikéz a háznál.

     Kara néni a konyhaajtó előtt találta magát, néhányat dobbantott, hogy lerázza azt a kevés havat és sarat. Halkan becsukta maga mögött az ajtót, néhány hasábot dobott a sparherltba, és elkezdett rakodni. Pár perc múlva hangosan sóhajtott néhányat, úgy érezte, hogy teljesen elhagyja az ereje, a lába egyáltalán nem akar engedelmeskedni. Mintha nem is tartozna a testéhez. Le kellett ülnie az ágy szélére. Kimerülten bámulta a ládán a kis fenyőt, amelyet még korábban egy nagyobb, sárga agyaggal töltött fazékba tett. Az apró karácsonyfát már kis gyertyák, arany és ezüst színű papírszalagok és szaloncukor díszítették.

     Közben kint teljesen besötétedett.  Kara néninek minden erejére szüksége volt, hogy a kredenchez menjen  gyufáért. Amikkor már minden gyertya égett, ösztönösen, apró, csoszogós léptekkel visszament az ágyhoz. Megint leült, és hátát a nagy párnának támasztotta. Így nézte az apró gyertyalángokat, amelyek lassan, fokozatosan erőre kaptak és ragyogó fénybe borították az egész konyhát.

     Az öregasszony szeme a nagy fényességben csak úgy sugárzott a boldogságtól. Pár pillanat múlva egyáltalán nem értette, hogy ebben a szinte vakító fényességben hogyan,  honnan jöttek egymás után azok, akiket szeretett:   elöl apja és anyja, mögöttük öccse, Jozso a nővérével,  Ankával, aztán a férje egyetlen lányukkal, Ilkával. Mindannyian egyenesen a karácsonyfához mentek. Mint korábban soha, felsorakoztak a feldíszített fa előtt. Két testvére halkan énekelni kezdett: „Krisztus Jézus született, örvendezzünk!” Hamarosan csatlakoztak hozzájuk a többiek is, mindannyian együtt énekeltek. Ilcsa néni rögtön felismerte az együttesben férje acélos hangját, aki két kezével vezényelte ezt a karácsonyi énekkart. Felállt az ágyról és mindannyiukat egyszerre a szívére ölelte.

    - Boldog Karácsonyt! – suttogta és egymás után mindenkit jobbról-balról megcsókolt.

     Sorban  kézen fogták egymást, és kimentek a konyhaajtón. Kint, az udvaron sűrű pelyhek keringtek a levegőben, majd csendesen hullottak a földre. Kara Ilcsa néni még  hallotta a szomszédasszony  hangos kiáltását:

    -  Ilcsa, hol vagy? Nyisd ki!

    Kara néni nem felelt.  Családjával együtt ott lépdelt  a friss, puha hószőnyegen, amely már vékonyan betakarta az egész udvart.

Szlovákból fordította: Zsembery Teréz

(A képek illusztrációk. Forrás: Kesztölci fotóarchívum)

Vianoce tetky Karovej

Kŕdeľ čiernych vtákov smútku, krákajúcich vrán, tiahol nad dedinou rovno ku katolíckemu kostolu, kde začal krúžiť okolo veže. Tetka Ilča Karová nevdojak prestala zametať dvor, oprela sa o prútenú metlu, vystrela údy a rozhliadla sa vôkol seba. – Na Vánoce bude zasa tuhá zima, – blyslo jej mysľou. Zdvihla zrak ku kostolu a uzrela

neúnavne krúžiace vtáky. – Vrany vždycky dobre prezradá, jaké bude počasí, – dumala ďalej. Kým zamietla dvor, veru často sa musela zastaviť, aby si narovnala driek. Pálila ju tupá, takmer neznesiteľná bolesť. Pravda, v poslednom čase jej prekážal v robote a bránil v pohybe nielen boľavý driek. Postupne ju opúšťali sily, cítila sa čoraz slabšia. Ráno sa ťažko dvíhala z postele a večer do nej padala takmer bezvládna. Bolesť sa neutíšila ani po užití liekov, naopak, rozliezla sa jej po celom tele.

Pred dobrým rokom na čistučko vymietla dvor ešte za necelú polhodinu a teraz jej to trvá toľko, že kedysi by za ten čas došla aj do svojho najvzdialenejšieho vinohradu pod skalami, šomrala si mrzuto popod nos. Preveliké šťastie, že svoj starý dom z váľkov vylíčila vápnom ešte v novembri, k hodom na svätého Klementa. Dnes by už istotne nemala sily do takejto velikánskej roboty. Pred časom, ešte začiatkom jesene, kdesi prechladla a následok bol zúfalý: dlhé dni ňou lomcovala horúčka a pľúca jej trhal silný kašeľ, div sa nezadusila. Vtedy už myslela na to najhoršie: že ju môže uzdraviť iba kopec hliny nad zatvorenými očami. K lekárovi však ísť nechcela. Starý doktor, ktorému možno aj dôverovala, sa pred dvoma rokmi pobral na večný spánok na svah nad kostolom. Pravda-pravdúca, mladý lekár prišiel aj bez zavolania a neúprosne jej pichol dve injekcie. Bez týchto možno – ako neskôr uvažovala – aj ona by sa bola musela presťahovať na tú strminu pri kostole. Vtedy nemala už ani toľko sily, aby vstala z postele, iba ležala ako poleno a hľadela na bielučké steny a strop kuchyne. Nikdy za uplynulých osemdesiatosem rokov sa necítila taká chorá a slabá ako vtedy. Na tretí deň po injekciách jej bolo oveľa lepšie, cítila sa byť zdravou. Ešte šťastie, že sa mohla spoľahnúť na dobrú susedku, na Marču, ktorá jej okolo domu všetko porobila. Pre svoju chorobu dobrej susedke veru narobila dosť starostí. Kvôli nej musela vstávať oveľa skôr, aby nakŕmila statok, aby nenechala hladovať sliepky, králiky, ani psa, ba aj mačke naliala trošku mlieka. Chudera, veď aj tá má dosť svojho trápenia a navyše ani mladšia nie je ako ona. Aj doktorovi určite Marča odkázala, ale

jej to neprezradila. Ľudia sú dobrí, uvedomovala si tetka Karová.

Jej zdravie, ako sa čoskoro ukázalo, malo krátke trvanie. Odvtedy sa jej všetko darí robiť oveľa ťažšie a oveľa namáhavejšie. Kdeže sú už tie časy, keď spolu s manželom raz-dva zvládli čo ako únavné práce? Tie sú už tam, nikdy sa nenavrátia.

Starenka sa dodnes pevne drží zvyku, podľa ktorého na Štedrý deň má byť v dome i okolo neho všade čistučko a všetko v najlepšom poriadku. Dom zavše zvonku i zvnútra vápnom vylíčili, zabíjačku mali už dávno za sebou, v komore už rozváňali čerstvo vyúdené klobásy a šunky, v pivnici za domom boli zoradené sudy, plné už raz

stočeného znamenitého domáceho vína, zdroja radosti, sily a chuti do života.

Tetka Ilča rada spomína na tie dávne Štedré dni, keď sa schádzala celá rodina. Na časy, keď ešte žili aj jej rodičia, sestra Anka a brat Jožo a bola tu aj jej jediná dcéra, ktorá nesie jej meno. Bolo to veru preveľmi dávno. Ako prvý rodinu navždy opustil otec, ostal v niektorom z prekliatych gulagov na Sibíri. To peklo, tie hrôzya utrpenia neprežil. Ani ich prežiť nemohol, veď už nebol mladý. Zmizol bez dôstojného pohrebu v hromadnom hrobe s mnohými úbožiakmi z dediny, ktorých spolu s ním odvliekli tak preveľmi ďaleko na nútené práce. Otec teda ani nemôže ležať ako by sa patrilo v cmiteri pri kostole. Jeho pamiatku pripomína iba náhrobný kameň s menom a dátumom narodenia a smrti. A kde je už aj mamička, ktorá k sviatku narodenia Pána zavše, aj v tých najbiednejších časoch, vyčarila dajaké darčeky pre každého z rodiny? Dávno spí aj ona svoj večný spánok. A súrodenci? Brat a sestra? Ich náhrobky sa tiež nájdu tam pri matkinom a otcovom kríži. A ta sa dostal pred piatimi rokmi aj jej manžel. Jeho smrťou sa dom vyprázdnil, iba ona ostala v ňom sama-samučká. Pravda, mohla by tu bývať aj dcéra, ale tú osud a láska odvábili veľmi ďaleko, až kamsi za more. Došiel si po ňu chlapec, dcérina láska z detstva, ktorý ešte v päťdesiatom šiestom našiel nový, pre neho istejší a bezpečnejší domov v Amerike. Rozlúčka s dcérou bola pre matku prenáramne boľavá, takmer neznesiteľná. Div jej srdce od toľkého žiaľu nepuklo. Život sa však nezastavil, každý deň bolo práce neúrekom. Len po nociach poplakávala, do vankúša zabárala uslzenú tvár. Navonok však nedala znať nikomu, že trpí, že jej smútok zoviera srdce. Jedinou jej potechou bolo, že každé dva

roky, zavše v novembri na hody, prišla ju dcéra navštíviť. Spočiatku iba sama, neskôr s mužom i deťmi. Tie dni boli pre ňu naozajstnými sviatkami, plné nesmiernej radosti a pohody. Pomaly budú už štyri roky, čo sa s dcérou a jej rodinou nestretla. Vtedy jej napísala, že je chorá a nemôže sa vydať na takú dlhú cestu. Pred dvoma rokmi jej takisto v liste ohlásil zať, že jeho manželka, teda jej dcéra, v žiadnom prípade nemôže cestovať. Odvtedy zo zámoria nedostala nijakú správu. Ani zlú, ani dobrú. Nečudo, že ju to vyľakalo a deň čo deň si líha do postele s nesmiernou obavou o jedinú dcérku. Veru, často myslí už aj na to najhoršie, že svoje dievčatko nikdy živé-živúce viacej neuvidí.

Tetka Karová dozametala dvor a s úľavou si zhlboka vydýchla. Na tvári pocítila akúsi vlhkosť, preto opäť zdvihla tvár smerom ku krákajúcim vranám a akoby sama sebe prikývla:

– Vedela som. Precca ste len donésli sneh! Prvý sneh! – riekla polohlasne a rukávom si z tváre utrela kvapôčky roztopených snehových vločiek.

Starenka namierila zrak hore na drevený trnác, odkiaľ sa obrátila smerom k záhrade a očami pohladkala obrovský orech s holými konármi, ktorý zasadil onoho času ešte jej nebohý otec. Ostatné ovocné stromy vysadil jej manžel a brat, potom aj ona sama, vdova, keď už pri dome nebolo mužskej ruky.

Tetka Karová sa ocitla pred dverami kuchyne, dupla niekoľkokrát opätkami, aby z nich striasla tú trošku snehu a blata. Tichučko zatvorila za sebou dvere, pridala niekoľko polienok dreva do šporáka a potom sa pustila do ukladania vecí. O malú chvíľku hlasito zalapala po dychu, cítila, že ju sily celkom opustili, nohy ju vôbec nechcú poslúchať. Ako keby ani nepatrili k jej telu. Musela si sadnúť na peľasť. Vyčerpaná civela na malú jedličku na truhlici, ktorú už pred časom dala do väčšieho hrnca naplneného žltou hlinou. Vianočný stromček bol už ozdobený malými sviečkami, papierovými stužkami vo farbe zlata a striebra a ovešaný salónkami.

Vonku sa medzičasom celkom zotmelo. Tetka Karová potrebovala všetky svoje sily k tomu, aby vstala a podišla ku kredencu po zápalky. A keď sa už všetky sviečky rozhoreli, pudovo dvíhajúc nohy malilinkými krôčikmi sa vrátila k posteli. Opäť sa posadila a chrbát si oprela o veľký vankúš. Takto hľadela do malých plamienkov, ktoré sa pomaly vzmáhali, až napokon žiara zaplavila celú kuchyňu.

Oči starenky od toľkého svetla priam jasali nesmiernym šťastím. O chvíľku však vôbec nechápala, kde sa vzali v tejto velikej, až oslepujúcej žiare jeden za druhým jej najmilší: vpredu otec s matkou po boku, za nimi brat Jožo so sestrou Ankou a potom manžel s ich jedinou dcérou Ilkou. Všetci kráčali rovno k jedličke, ale starenka nezačula žiadne kroky. Všetci sa zoradili pred ozdobeným stromčekom tak ako nikdy predtým. Sestra s bratom začali tichučko spievať: „Narodil sa Kristus Pán, veseľme sa!” O chvíľku sa pridali aj ostatní, spievali všetci spolu. Tetka Ilča v tomto zbore jasne rozpoznala oceľový hlas svojho muža, ktorý rukami dirigoval tento vianočný chór. Vstala z postele a všetkých si naraz pritúlila k ňadrám.

– Pokojné Vánoce! – riekla šeptom a jedného za druhým každého pobozkala na obidve líca.

Všetci do radu sa pochytali za ruky a kuchynskými dverami odišli von, kde sa vznášali husté vločky a tichúčko dopadali na zem. Sluch tetky Ilči Karovej ešte zachytil hlasné volanie susedky:

– Ilča, kde si? Otvor!

Tetka Karová neodpovedala. Kráčala s rodinou po bielom koberci čerstvého, mäkučkého snehu, ktorý tenulinko pokrýval celý dvor.